Délmagyarország, 1993. augusztus (83. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1993. AUG. 7. Fahl Emerencia Mi megy ma ? A

legoktóberibb napon, amit az az év hozott, Poprádra levél érkezett Párizsból. Halvány erezetű, csinos kis borítékban jött, amelyre egy hullámos, egy kerek, meg egy nagy háromszögletű pecsétet nyomtak, mintha ezt az amúgy feladójelzés nélküli levelet az isteni szem jegyében irányították volna Poprádra. A címzés helyén alig olvashatóan, a hosszú hányódástól elmaszatolódott zöld tintával az állt: M. Taubnitz, P. Rue de (kibetűzhetetlen), s körül pár ákombákom, két-három szálas betűs német, meg néhány öregesen rajzolt cseh szó, egy-egy aláfirkantott de szintén olvashatatlan név. A postáskisasszony forgatta, nézegette, méa lámpa elé is tartotta, kíváncsian, hoay ugyan ki írhat Párizsból éppen Taubnitz segédtanítónak, aki, mint tudjuk, tavaly csak felettese nyomatékos felszólítására volt hajlandó a postamester kisfiáról elismerni, hogy a gyerek maga írta, s nem a poprádi kalendáriumból másolta a tavaszról szóló szép éwégi fogalmazását. Taubnitz! micsoda szerencsétlen flótás gondolta a postáskisaszszony, s ettől boldogan elrévedt egy percre. Közben, míg a jámbor, egérképű kisasszonyt a kalyhaduruzsolás és Taubnitz megaláztatásának emléke ringatta, odakint a poprádi utcán egykedvűen permetezett az októberi eső. Ázott tetők, csöpögős fák, csontig hatoló nyirkosság, ez volt Poprád ezekben a napokban. Ha minden városnak megvan a maga rejtélye, itt még ez a titok is átnedvesedett, «s mintha rosszkedvűen, reumásan húzódott volna beljebb és beljebb a szürke köd mélyére. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy Poprád titkába soha senki nem pillantott még bele, mert eddig senki nem állt eléggé távol tőle. Ehhez idegenül és kutalón kellett volna szemlélni ezt a várost. De az idegeneknek, akik képesek lehettek volna rá, vagy jobb dolguk volt, vagy ha idáig vetődtek, mint egy éve Taubnitz is, akaratuk már az első kutyavonításos éjszaka után cserbenhagyta őket. E tekintetben Poprád berendezkedése olyan volt, akár a nyomorú időkben a bolt előtt már hajnalban gyarapodó soré, ahol a legelöl és leghátul állók között sehogyan sem köthető szövetség, s ahol az újonnan érkezőt egészen addig kíséri az előtte állók ravasz tekintete, amíg mögéje is nem kerül valaki. Ez a levél azonban egyszerre, kihívóan termett itt, mint egy rejtekből kilőtt golyó. Jött, és immár ide tartozott; rajta világosan, letagadhatatlanul ott állt a Taubnitz név. A párizsi levél Taunbitz mögé került a sorban. A sor! Azok a városok rejtik csak ezt a veszélyt, amelyeknek nincs különös ismertetőjegyük. Nincsenek képeslapjaik, például. Vagy ha vannak, azokon a háztetők egykedvű nyája legel, sehol egy bordás, cirkalmas dóm, egy kecses tornyú körbástya, semmi, még egy folyócska sem, amely kettéosztaná a házak rajat, hogy vajh' a jobb és bal oldal, az erre és az arra értelmezhető legyen. Az ilyen városoknak megfejthetetlen a titkuk. Csupán a város képe, látványa valóságos, de már a mértana, a fizikája és legfőképp a logikája, mind légből kapott. Vannak városok, amelyekről mindjárt kimutatható, mely részük a nyurga, fegyelmezetlen leleményé, melyik az elnyugvó, alacsony, ennyivel-is-beérő akarattalanságé, melyik öreg, melyik idegen, erőszakos, ifjú. Ha napjaink során már fel sem fedezzük ezt, azért egy kép negatívja, mely fordítottságával sugall mindig, akkor is kimutatja. Itt azonban nem. Poprád nem idegenedik, és nem is válik napról napra bensőségesebbé. Poprád lényege porlasztva lebeg, mint az októberi köd. B

árki, aki idejének bizonyos részét egzisztenciális, vagy homályos, mazochisztikus okokból kifolyólag irodalmi lapok tanulmányozásával kénytelen tölteni, felfigyelhet arra a különös jelenségre, hogy bizonyos szavak hosszabbrövidebb ideig szinte ellepik a hasábokat, majd - mintegy varázsütésre - egyik napról a másikra új terminusoknak adják át helyüket. E jelenség a XIX. századi biologizmus gyermekkort, virágzást és hanyatlást minden jelenségbe belelátó koncepciója szerint zajlik, mélységesen konzervatív módon. A gyanútlan olvasó kedvelt folyóiratát lapozgatva még nem is sejti, hogy a terminus, melyet oly találónak, hangulatosnak vagy korrektnek érez, már megkezdte hódítását, és a legjobb úton van afelé, hogy rövid időre egyeduralkodóvá váljék a szellemi tőzsdén. Néhány hét múlva az illető léptennyomon ebbe a kifejezésbe ütközik majd, még később pedig - a virágkor szakaszába érvén a kérdéses terminus fejlődése - már a sarki fűszeres és a televízió egyes csatornája is magától értetődő természetességgel alkalmazza. A hanyatló fázisban a kor érintesére legérzékenyebben reagáló elmék egyre óvatosabban bánnak vele, itt-ott már egy gúnyos mosoly is fölsejlik hallatán, értéke érezhetően devalválódik, majd végleg eltűnik: a Zeitgeist végérvényesen knockoutolta. Ebbe a városba érkezett a párizsi levél. Az egérképű kisasszony agyán egy pillanatra átfutott, vajon nem lenne-e jobb itt, mindjárt felbontani, de aztán eszébe jutott, hogy hátha francia nyelven íródott, neki pedig nem sikerült megtanulnia ezt a nyelvet. Igy aztán kelletlenül, de kíváncsian, hogy milyen hírt hoz „ennek a Taubnitznak", a többi közé rakta a levelet. Taubnitz csak állt az ajtóban és várta, hogy a levélkihordó elmenjen. Amaz vele szemközt, szemérmetlenül bámulta a borítékot. Mi tetszik még?, kérdezte Taubnitz zavartan, mert maga sem volt biztos benne, hogy a levél neki Gondoljunk vissza például az „elidegenedés" kifejezés sorsára. Annak idején magára valamit is adó irodalmár nem mert volna egy tanulmányt megírni anélkül, hogy a kérdéses terminust szövege frekventált részein ne hangsúlyozta volna kellőképpen. Mára, hogy a kopott ballonokkal együtt az elidegenedés is kiment a divatból, és senki sem akarja nevetségessé tenni magát használatukkal, a kifejezés legfeljebb idézőjelben írható le, mutatva, alkalmazója pontosan tudja, mennyire idejétmúlt terminust kénytelen használni. Ugyanez lett osztályrésze a „struktúra" szónak is. A hetvenes évek végétől Magyarországon (jó húszéves késéssel boldogabb égtájakhoz képest) gyakorlatilag kötelezővé valt struktúrákban gondolkozni; akkoriban úgy tűnt, egy írásmű a szerkezetén kívül más egyébből nem is áll. Jelentéssel, biográfiával, kortörténettel és a többi badarsággal csak azok törődtek, akik képtelenek voltak meghallani a kor szavát. A struktúra mindent átható eszméje kontextusfüggetlenséget és vegytiszta deskripciót kívánt, vagyis épp annyi személytelenséget, hogy az egzakt tudományosság illúzióját kelthesse. Érdemes visszalapozni az utóbbi évek irodalommal foglalkozó orgászól, és alázatosan is, mert a postamester trükkjét sejtette a dologban. A levélkihordó nem válaszolt, csak fintorgott egyet, s távozóban, a ködből visszakurjantott: - Jó kis tavasz, mi?! Nos hát, sosem lehet tudni, hogy egy hirtelen jött levél milyen vágyakkal lepi meg olvasóját. Taubnitz mélázott egy ideig a pimasz megjegyzésen, aztán mégis felbontotta a különös borítékot. Mon cher ami! kezdte egy zöld tintás női írás a márciusi dátum alatt, s innen karcsú sorok következtek, merész hurkot vető g-betükkel, hajszál híján egymásnak hátalló dé-kkel és bé-kkel, piciny, megszeppent e-kkel, amelyektől numaiban: hányan merik ma vállalni az „egzaktság" ódiumát elemzéseikkel, vagy hányan bíbelődnek strukturalista szerkentyűk elemeinek összerakosgatásával. (A kontextusfúggetlenség említése eretnekségszámba menne, ez nyilvánvaló.) Mindebben persze nem az a szomorú, hogy szemléletmódok és szempontok változnak, vagy hogy bizonyos módszerek létjogosultságát újabb elméleten kérdőjelezik meg. A szomorú az a kampányjelleg, amely meglehetősen rövid reklámozás után visszavonhatatlanul ítél halálra jobb sorsra érdemes dolgokat, lehetetlenné téve ezzel valódi helyiértékük szerinti minősítésüket. Nem az a baj, hogy manapság a csapból is Derrida meg Heidegger folyik, hanem az, hogy pl. Chomsky már egyszerűen nem szalonképes (mint ahogy néhány éven belül Derrida és Heidegger sem lesz az), és hogy a tegnap ünnepelt kifejezéseit ma mentegetőzve vagy ironikus mosollyal ejtjük ki. A szellemi divatok ilyen kizárólagos jellegű működése egyrészt lehetetlenné teszi, hogy bármi is komolyan gyökeret ereszthessen a gondolkodásban, emellett két csoportra szakítja a szakembereket. Létrehozza először is a beavatottak mmmmmmmmmmmmmmmmfmmm az írás egyszerre frivol, szeszélyes és mégis megadó nő képét idézte Taubnitz elé. De a neki szóló részt hiába kereste. Még a levél legaljára is mindössze egy H-betűből formált, mulatságos, kétfejű állatkát rajzolt az ismeretlen nő. Ahogy Taubnitz akadozva beleolvasott, egyre világosabbá vált számara, hogy a levél nem neki szól. Mon cher ami! - kezdte újra. "Ma a Notre Dame-tornyában jártam, háromszáznyolcvankét lépcsőn felfelé. A magasban csend volt kő és fa, és templomi illat, ragyogott a nap, zöld volt a Szajna, és közelről láttam az ördögöt, amint könyököl. Jellemző, ugye, ez egy csapásra jó kedvre derített. Kőből mintázott ördög, ott könyököl és lenéz a bűn városára. Óh!, a bűnök. Tudom. Szakadatlanul kívánlak mégis. És visz a toll, csábít ez a zöld szín, fecsegek. Egyszerre értelmet nyert minden bolondságom. Ne mondd erre, hogy a búcsúval kell kezdeni, és addig folytatni csak, amíg sikerül. így sincs nyugvásunk, még az a pihenő időszak sem adatott meg, amely alatt az unalom szépen kikényszerítette volna belőlünk egymás megismerését, s ezzel a fontos időszakkal együtt kimaradt a szerelem megszokásának érzete is. Fáj, de nem őrzök rólad egyetlen elmosódott, nehezen felidézhető emléket sem. Egyetlenegyet sem, ami derengéssé tenné e vágyat, egyetlenegyet sem, ami az emlékek vackát vetné a rólad őrzőtt képek alá. Éles, oly éles minden" D

élután Taubnitz magánya nőttön nőtt. Lámpát gyújtott, de a fény sem tett jót. A szobában ugyanazok a tárgyak bámultak rá, s az óriási vekker is változatlan egyhangúsággal zakatolt. Taubnitz még egyszer beleolvasott a levélbe, most egy féktelen szerelmi együttlét leírása következett, egyetlen hoszszú mondatban, amelynek végén verejték öntötte el kicsiny szektáját, akik pontosan tudják, mettől meddig használhatnak egy terminológiát úgy, hogy az radikálisan újszerűnek hasson, és mikortól lehet szánakozni azokon, akik még mindig használják. A másik, arányaiban jóval jelentősebb csoportosulás a beavatottak körét követi, és némi fáziskéséssel az ott ellesett mintákat másolja. Aki pedig nem hajlandó tudomást venni a szavak árfolyamának állandó változásáról, az vagy megrögzött konzervatív, vagy pedig éppen egy új szellemi divat megteremtésén fáradozik. így aztán igazán megtermékenyítőleg és serkentőleg ezek a kampányok nem képesek hatni a kultúrára, arról a veszteségről nem is beszélve, hogy értelmes emberek gondolkodás helyett azzal töltik az idejüket, hogy mindig aktuálisak próbálnak maradni. M

ost, mikor a posztmodern szót egyre többet látni idézőjelek közé szorítva, és mintha a „paradigma" terminusának használhatósága is egyre inkább kétségessé válna, könnyen megjósolható, hogy néhány év múlva Ihab Hassan-ra, vagy Kuhn-ra hivatkozni ugyanolyan vidékies dolognak fog számítani, mint ma generatív grammatikával foglalkozni. A baj csak az, hogy ezt nem elsősorban Ihab Hassan és Thomas Kuhn sínyli meg. homlokát. A levélből valami túlérettség áradt, olyasmi, ami közel áll a romlottsághoz, de egyben áttűnő is, mint a lágy gyümölcs ízében az erjedtség. Nem volt ez más, mint azoknak a virágoknak a cselvetése, amelyek dögszagot árasztanak, mert a megporzás ezt követeli, de a szagtól eltekintve frissen és épen bontják szirmukat. Itt meg kell állni egy pillanatra. Ahogy ez a level is, az írás, a mű, saját szövegén kívül sok-sok lehetséges mondatot hordoz még, kimondatlanul, mindössze csak azáltal, hogy felveti az újabb utakat. Ilyenkor még a félreértések eshetőségét is vállalnia kell, hiszen a félreértések tömege éppúgy hozzátartozik a mű teljességéhez, mint a nyilvánvalóvá tett eshetőségek javarészt már befejezett, lezárt szálai. Sokszor elég egyetlen tévedés, egy másik személynek szóló levél is, és az olvasó másik világban találja magát, s persze az előző kapuján nem is térhet vissza. Annak erulékeit azonban magával hozta, s így az új világ tárgyi jelenléte, s a régi szubjektív képzete egymással valami módon meg kell, hogy mérkőzzék. Ismerjük azokat a népmeséket, melyekben a különleges képességekkel felruházott vándor egy mély kútba alászállva, vagy egy égig érő fára felkapaszkodva új világba jut. Ez a» világ éppoly teljes, mint az eredeti, hiszen annak mintájára készült. Lakóit semmi nem kölönbözteti meg az előzőétől, útjai, vizei, hegyei szakasztott ugyanazok, s első pillantásra meg sem mondható, hogy itt lehetséges, ami ott nem. Szakadatlan kutatással kell keresnünk egy bizonyos helyet e másodviíágban. A ködből az igazgató tyúkjainak el-elhallgató kárálása úgy hallatszott, mintha nehezen, hörögve lélegezne a délután. Azt mondják, Taubnitz az esti vonattal hagyta el a várost. Kiss Attila munkája Panek Sándor A párizsi levél Kiss Attila tanulmánya