Délmagyarország, 1993. augusztus (83. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-02 / 178. szám

HÉTFŐ, 1993. AUG. 2. KRITIKA 5 Lucia Papa (Santuzza) es Dániel Munoz (Turiddu) Fotó: Gyenes Káin Méltatlan Parasztbecsület Szokatlan párosításban - Imre Zoltán és Márta István elementáris erejű modern balettjének ősbemutatójával együtt - került színre Mascagni operája a Temesvári Román Opera vendégjátékaként. Szerencsés esetben ez még előnnyé is válhatott volna. Ha a látványban és a zenében a modern művészeti irányzatokat ötvöző kitűnő balettprodukció után - ha tetszik, annak ellenpontjaként - a Parasztbecsület autentikusan szóialt volna meg, ha létrehozóinak a zenei naturalizmus, a verizmus megmutatásához lett volna elég erejük és tehetségük. A temesváriakat egyetlen körülmény menti: a Dóm téri színpad nehezen viseli, ha nem benne gondolkodnak, ha a rendezd és a díszlettervező nem eleve oda képzel el egy produkciót. Márpedig ezt a Parasztbecsületet nem ide álmodták. Elég egyetlen pillantást vetni Dumitru Popescu díszleteire. Az aránytalan, papírmasé házacskák festett fekete szellőzőnyílásaikkal idétlenül mutatnak, ráadásul indokolatlanul leszűkítik a teret, eleve megbénítják a színpadi mozgást. Érdemes fellapozni a szabadtéri történetéről szóló könyveket és megnézni milyen volt 1935-ben Oláh Gusztáv vagy 1970-ben Varga Mátyás díszlete. Mindketten lépcsőkkel tagolt, a térbe jobban illeszkedő színpadképet találtak ki, amely reálisan idézte a szicíliai falucska hangulatát. A mostani előadásból a darab egyik éltető eleme, a couleur locale egyszerűen hiányzott. (Ráadásul a második estén azért is izgulhatott a néző, hogy az erős szél mikor röpíti fel papírsárkányként a „házfalakat".) Marina Emandi, az előadás rendezője mintha nem is színpadi, hanem oratórikus, statikus műfajként fogná fel az operát, a kórus szinte szólamonként áll fel, életszerű mozgásnak semmi nyoma. A szegediekkel kiegészült operakórus egyébként szépen szólt, kár, hogy a második előadáson épp a legszebb rész, az Inneggiamo indult rosszul. A Turiddut éneklő argentin Dániel Munoz az előadás legfőbb erőssége, bár a háttérből a Sicilianát még bizonytalanul intonálta, a színre lépés után hangban és játékban is árnyaltan keltette életre figurát. Magvas, dinamikus tenorhang birtokosa, amellyel könnyedén képes drámai hatást elérni, különösen szép volt búcsúja Mamma Luciától. A premier Santuzzája, Lucia Papa sablonos operai gesztusokból építette fel játékát, dús hangja sokkal árnyaltabb frazirozással, jobb légzéstechnikával érvényesülne igazán. Sikerültebb, színesebb volt a másik Santuzza, a biztosabb magasságokkal, szárnyalóbb hanggal Tévés Oscar Sztálinnak? A Sztálin című televíziós filmet tíz Emmy-díjra jelölte az Amerikai Televíziós Akadémia tagsága. A részben Magyarországon forgatott film a Home Box Office amerikai kábeltelevíziós társaság saját produkciójában készült. A Sztálin versenyben van a legjobb film (Mark Carliner producer), a legjobb operatőr (Zsigmond Vilmos), a legjobb főszereplő (Róbert Duvall), a legjobb férfi (Maximilian Schell) és női karakter alakítás (Joan Plowright) Emmy-díjáért, továbbá jelölést kapott a film forgatókönyvírója, berendezője, maszkmestere, hangmérnöke és hangvágója is. A Sztálin címszereplője, Róbert Duvall, a Nágya édesanyját alakító Joan Plowright és a Lenint megformáló Maximillian Schell ez év januárjában már elnyerte a hollywoodi külföldi kritikusok Golden Globe díját. Ez volt az első alkalom, hogy egy amerikai játékfilm stábja a Kreml falai között és Sztálin dácsájában forgathatott. Az HBO mozicsatorna a Sztálin című produkción kívül több filmmel is versenybe került: összesen 55 Emmyjelöléssel várja az idei tévés Oscar-díjkiosztást szeptember 19-én. , ' rendelkező Marilena Chirici alakítása. Áriájának (Voi lo sapete) íve volt, megrendítően, átélve szólaltatta meg. Mindkettőjük Santuzzája talán panaszkodóbb, könyörgőbb, líraibb volt a megszokottnál, és kevésbé mutatták meg azt a sértett, vad, kétségbeesett szenvedélyt, ami az asszonyt a végzetes lépésre készteti. Kitűnő volt az első előadás Alfiója, Alexandru Moisiuc, akit nemcsak remek hangja predesztinál a szerepre, hanem színészi képessége is. Nem mondható el ez a másik Alfio, Marius luliu Mare esetében, aki színtelenné, jelentéktelenné degradálta a figurát, ráadásul ritmikailag következetlenül megoldott áriájával (II cavallo scalpita) majdnem szétzilálta a kórust. Mindkét előadáson Sofia Chivu alakította Mamma Lucia szerepét, szánalmasan, már nem intakt hanggal, játékával körülbelül a vidéki műkedvelő előadások színvonalán. Ugyancsak kétszer láthattuk Lolaként Elena Gaját, akinek jól érvényesült szép, söt#t színű hangja. A jeles énekesnő biztosan csodás, temperamentumos Carmen lehet, de Lolaként visszafogottabbnak kellett volna lennie, hiszen egy szicíliai falucskában egy férjes asszony nem lehet a nyilvánosság előtt ennyire kacér és csapodár. Molnár László, az előadás karmestere nehéz feladatot vállalt magára. Rövid próbaidőszak alatt kellett két operakórust összehangolnia, a tenorsztárt és a begyakorolt társulatot saját elképzeléseihez idomítania. Talán a zenekarral sikerült legkönnyebben közös nevezőre jutnia, dirigálásával perfekt volt az előjáték és az Intermezzo. Ez a Parasztbecsület-előadás egyértelműen bizonyítja, hogy a szegedi szabadtéri színpadára, egy hatezres nézőtér elé nem lehet provinciális produkciót kiállítani. Még akkor sem, ha a rendkívül szerény költségvetésből nem telik jobbra. A hely szelleme kötelez... Hollós! Zsolt Boszorkányéi Boszorkányok pedig vannak. Ezt az állítást mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bálát is rendeztek tiszteletükre. Pénteken, az Imperial Casinóban. Hogy azok, akik a téli báli szezonban nem mulatták ki magukat, most, nyáron, a szabadtéri és az ifjúsági napok idején pótolhassák ezt. Több mint százan gondolták úgy, hogy a szegedi boszorkányok megérdemelnek egy táncot. És hogy a helyzet mégsem olyan szörnyű, kedves férfiak, mint néha gondolják, igazolja az, hogy a fiatalabbnál fiatalabb, szebbnél szebb hölgyek közül főboszorkánynak Kalocsai Katalin titkárnőt választották. K. G. Képünkön: ketten a boszorkányok közül (Fotó: Révész Róbert) Táncszínházi ősbemutató a szabadtérin Megkísértettek Fotó: Gyenes Kálmán • A szegedi szabadtérin először bemutatott új táncszínházi mű, a Szent Antal megkísértése — mint egy halálosan komoly flört. A felek nagy tapasztalatú játékosok, s ezt egyikük sem leplezi. Kihívóan feszít, mutogatja minden veleszületett és az idők folyamán fölvett-ráaggatott tulajdonságát-képességét a Dóm tér színpada. Imre Zoltán, a szabadtéri első balett-ősbemutatójának koreográfus-rendezője mintha hetykén odaszólna a hatalmas térnek: ismerlek, szép hölgy! És beveti a hódítás tapasztalaton alapuló változatos trükkjeit. Mintha nem lenne komoly tétje a kalandnak, teljesíti a partner minden kívánságát. Va banque-ot játszanak. Ha templom - akkor misztériumjáték-szerűség, vagyis a misztériumjáték furcsa, groteszk, enyhén cinikus, mégis komoly vonzalmakat mutató, modern idézete. Biblikus-filozofikus téma - a jelenbe transzplantálva: a klasszikus szenvedéstörténet és a krisztusi vállalás reminiszcenciáival, a szentté avatott Nagy Megkísértett (Antal) hézagosan ránkmaradt legendáriumának elemeivel, az általa ihletett művészeti értékek citátumaival egy modernkori városi ember mindannyiunk számára ismerős vívódása. A folytonos hányattatás a Jó és a Rossz között, az örökké megválaszolatlan általános kérdések - miért jó? és miért rossz? S persze az egyetemes kérdések között - a személyesek. Mert szó sincs arról, hogy az egykori remete hitbéli megkísértése a téma, mint az inspiráló-ihlető, szómágiás vízióban, Flaubertnél; hanem amiről itt szó van: egy mai remete, a művész megkísértése. Leginkább két modernkori (mindenkori?) főbűn, a hatalmi téboly és a materiális-szexuális tobzódás által. A szereplők? Ahogy egy modern misztérium-szerűséghez illik, a Sátán és az ő földi és égi országának teremtményei, közmegegyezésben rögzített figurák, „jellemtelen" allegórikus alakok; rémálmaink démonjai és napi valóságunk militánsai. No és az Anya, aki csak egy van, és mindig mellettünk van, ámbár tehetetlen... Márta István talán önmagának is váratlanul szórakoztató módon és roppant koncentrációval hódítja meg a frivol partnert, ezt az egyedülvaló teret - amelyre most belettzene kell... Szerzői tevékenységének lényegi elemei izgalmasan ellentmondásosak: másodpercre pontosan kiszámított időtartamra, egymástól vibrálóan eltérő elemekből sodró erejű, nagy zenei formákat, s ezekből organikus egységet „gyártott" (a szó eredeti értelmében, mert elektronikus úton). Miként a gyakorlott széptevők, bedobta az összes idézetvariációt, amiről föltételezte, hogy tetszeni fog - s ami magának is tetszik persze, hiszen elsajátította. Az így előállt bizarr eklektikának, a közismert és (el)használt zenei formák és hangzások egymásba keverésével létrejött, eredeti, egyedi új-ságnak erős varázsa-hatása lett. Szemtelen föltételezés: szerzők mintha csak összebeszéltek volna; Imre Zoltán is telerakta mozdulat- és képzőművészeti idézetekkel a koreográfiát. Ugyanakkor a darab „sztorija" (dramaturg: Bőhm György) merészen egyszerűsített (alkotói pillantás a hatalmas nézőteret betöltő egyedek eltérő méretű befogadóképességére). A képszerkesztés, a térformálás kihívóan hatásvadász; a főszereplő, Antal emberi-sátáni vízióiban „elszabadul a pokol", mint már anynyiszor Imre Zoltán balettjeinek démon-jeleneteiben, s a vizuális fantázia tobzódása elképesztően fegyelmezett szerkesztéstechnika árán - lenyűgöz. A mozdulatok erősen stilizáltak, épphogy idézik (de rendes méretű, tárháznyi ez az idézet) az eredeti táncművészeti irányokat-technikákat; a kombinációik egyszerre rafináltak is és didaktikusak is ahogy ezt a hatalmas színpad diktálja. Khell Zsolt szimbólumokkal dúsított, mégis áttekinthető, attraktív, mozgékony fémszerkezet-díszlete az egész színpadi eklektikára még rátesz egy - konstruktivista - lapáttal, a következővel meg Molnár Zsuzsa. A ruháival, amelyeket leírni csak a Flaubert-féle jelzőhalmozással lehetne. Vagy mégse, mert szemérmetlen és imponáló nyíltsággal keverik a közép- és modernkori festőfantáziát a mai színházi szegénység követelte ötletburjánzással. Iszonyú munkába hajszolódtak a táncosok, az egész kar, és a végig színen lévő szólisták. Antal-Pataki András vergődésében is szép, erős Embernek Fia; szerelmi duettjük a legfőbb csábítóval, Sába királynője-/?«y'sz Edittel az előadás egyik csúcspontja; Szakály György pengehidegségű Sátán, egyszerre démonikus (isteni) és alattomos akarnok (emberi); Végh Krisztina légies Ártatlanság és megkapóan erőteljes, mint Sátánkreálta nőstény; Zarnóczai Gizella maga a dinamikus, mindenhol és mindenkor figyelemreméltó, tüzes vonzású Bűn. A Sátán tangóját járva mesterien tesz idézőjeleket és elragadóan avatja cinkostársaivá nézőit. Prepeliczay Annamária hálátlanabb szerepében (Anya) lelkiismeretesen teljesít. E táncszínházi „kellékek" úgy szervülnek, hogy az egészet - igen jó nézni. Egy észrevétlen pillanatban nyilván összegabalyodott minden és a nyilvános flörtből valahogyan intim, bensőséges szerelem lett: hely és alkotók egymásra találtak, s a „gyümölcs" vonzó, mint ama paradicsomi... Az elmúlt hétvégi kettőnél több alkalomra is megkívánjuk vagy ellenálljunk a kísértésnek? Sulyok Erzsebet