Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1993. JÚL. 24. Van beszélgetés - gondolatok a Pompeji legújabb számáról 8 Podmaniczky Szilárd Látható fény Majd ha megsétáltatnak mint hullát a kiömlött víz tenyérnyi helyén ördögmelegbe bújt testem fölött a kiszáradt szél csatornáin csupasz és kegyetlen képeket forgatok a szép szemgödörben. A legfényesebb kört követem s kioltom a látható fény körein kívül. Az ég magában a teremtés ködképét rajzolja utána a sík kapkodó mondattá válik melyet mind befejezni igyekszik de a szél egyre messzebb sodorja a földre ereszkedett fájdalmas testet. Ittas pillangó önkisülése Definfció: A szürrealizmus olyan képtelen kifejezés, amitől a képünkre olyan kifejezés ül, hogy az nem kifejezés. Szeged, Albérleti Műhely,1993. január valahányadika (Gyűjtötte: Frank György) Panek Sándor A poprádi Vénusz Amíg Poprádnak volt földesura, volt étekfogója is. Mesterségének persze egyik sem volt igazi művelője, hisz akkoriban a szorgos polgárok szemében már a földesúri cím is inkább csak hóbortnak tűnt, hát még az étekfogóé. Ez azonban nem tántorította el Romfai Móriczot attól, hogy tisztségéért a legmagasabb elismerést követelje meg a sváb Kreutznak, a poprádi Májer fogadó nemrég elcsapott pincérének is, aki ezidőtájt amúgy eseménytelen élete utolsó napjait Romfai ételkóstolójaként töltötte a világon. Mindez egy kis magyarázatra szorul. Poprád, mint sok más város, rég a fehérnemű- és fűzőárusok, cipőpasztakereskedők és esernyőügynökök élet-halál harcának korát élte már akkor, és nem sokat törődött holmi címekkel; de ha törődött is volna, Romfai Móricz földesúri mivolta akkor még mulatságosabb hírben állt volna a poprádiak előtt, hiszen a monoklis öreg már szigorú apja halála után pénzzé tette kevéske birtokát, és e pénzből harminc év alatt úgy telezsúfolta házát fennkölt, fehér arcú szobrokkal, tört orrú torzókkal, akantuszokkal teliszőtt kelyhekkel meg lándzsás, pajzsos harcosokat ábrázoló ántik tálakkal, hogy szobái a poprádi múzeum lapidáriumához s homályos kiállítótermeihez lettek volna hasonlatosak, ha a klaszszika eme porhálós otthona jó ideje nem hasonlított volna inkább a Májer nevű fogadó ósdi, kecskelábú asztalokkal telerakott ivótermeihez, de azokhoz is legfeljebb éjjelent, amikor ott már csak Kreutz meredt vörös szemöldöke alól a földi gyönyörök ábrándképeibe, melyekről más-más horkanással jelezte, ha a jó bajor sör, a fűzőjét bontó morva cselédlány vagy a másnapi lutri nyereménye, egy elképesztően nagy halom bankó (poprádi falragaszokon látható) képe bontakozott ki bennük, mindez talán attól függően, hogy Kreutz a meleg sört kortyolva és félig a nagy, bordás pohárba bújva a terem gyenge fényének mely játékát figyelte meg a korsó üvegén. A Májer tulajdonosa, egy pocakos stájer, a leselkedő szakács elbeszéléséből később csak annyit tudhatott meg Kreutz éjjeli merengéseiről, hogy ott bizony fogy a sör, mégpedig a lopott sör, holott, mire ez kiderült, Kreutz akkorra már nem is törődött a bujkálással, már arról sem adott számot magának, hogy az éjjeli ivóban szerzett bódulatot igenis a sör okozza, és éjjente úgy ült le a Májer termében, ahogy a derék poprádiak a város színielőadásaihoz foglaltak helyet, szemközt a pódiummal, az evilág legszélén, lélekben ki-ki a számára utolsó köteg fűszálon függve, egy olyan nyílt tér fölött, amelyről mindenkinek tudnia kellett, mint egy beláthatatlan mélységű szakadékról, hogy jaj annak, aki óvatosságáról megfeledkezve alázuhan; pedig Kreutz nem is eleven figurákat látott a Májernái, csak egy megsárgult, tenyeres-talpas Vénusz-szobrot a terem túlfelén, éppen ott, ahová a legkeskenyebb hold fénye is behatolt, s a játék is mindössze annyiból állt, amint a hold simogatta fényével; de Kreutz szíve ekkorra megtelt már annyi érzelemmel, hogy a szobor helyét a morva cselédlány foglalja el, és a maga módján talán féltékeny dühbe is gurult volna, ha tudja, hogy a vagyonát eicsapó Romfai csupa hősöket őrző panoptikumából épp egy asszony „Soha nem tér vissza" szól az első mondat a Pompeji 1993/1 -2-es számának fülszövegében. Nosztalgia ez, vagy egyszerű ténymegállapítás? - fogalmazódik meg bennem a kérdés, mielőtt tovább olvasnám a szöveget. A szegedi folyóirat szerkesztői hosszas előkészületek után adták ki 325 oldalas, szinte könyvnek számító munkájukat. Impozáns névsor a borítón, két tematikus részre osztott szövegek belül. A tanulmányok, versek és prózai szövegek mellett felfedezek néhány beszélgetést és párbeszédet is. Rég nem látott irodalmi és művészeti megfogalmazások, olyanok, melyek kissé utópisztikusnak hatnak a mai nyelvezet mellett. A Pompeji szerzői és szerkesztőik mintha valamit átértékeltek volna azóta, hogy tavaly megjelentették a posztmagyarról szóló számukat (1992/2.). Az az eufória, amely az új beszédmód kialakításával járt, mintha alábbhagyott volna, és úgy tűnik, a hagyomány, a régi értékrendszerek kerültek ismét előtérbe a szerkesztői szemléletben. Persze felfoghatjuk e jelenséget a posztmagyar után logikusan következő, vagy ahhoz szervezesen kapcsolódó momentumként is, hiszen a párbeszéd a posztmagyarhoz tartozó szerzők egyik alapfogalma, mégis érdemes elidőzni egy kicsit a Kérdéskörnél. A posztmagyar újfajta gondolkodást indukált azoknak a kortárs szerzőknek a műveiről, melyekről a hagyományos kritika csak általánosságokat tudott megállapítani. Az új szemhiányzik, s magányos tűnődései közben mostanában egyre többet gondol a Májerbéli Vénuszra. E két ember találkozásának szinte nincs is előzménye, s tragédiájukat, mintha mégis többezer év készítené elő. Romfai aznap este a Májernél (a poprádiak úgy mondanák; a Májerní) vacsorázik, egyre csak rendel, hogy hosszabban időzhessen a szobor közelében. Amikor aztán alkalom adódik, feláll és tettetett műértőközönnyel simítja végig ujját a Vénusz hasán, le egészen, sima szemérméig, majd kissé keresztbe tett combján fel, vissza ugyanoda. Kreutz ekkor már a terem ajtajában áll, valami sértő szó után keresgél, amit bizonnyal meg is találna, ha a stájer nem ugyanakkor kiált érte. Kreutz nem mozdul, Májer feldühödik, kijön. Kreutz figyelme megoszlik, egyik oldalon Romfai a Vénusszal, másikon a tulajdonos, aki szitkozódik, sörről, lopásról, rablásról kiabál. Kreutz még mindig nem ocsúdik. Kifelé!, lélet képviselői ugyanis nem definiáltak, minden véleménynek és megközelítési módnak esélyt és teret adtak. Az értelmezés a vélemények összessége volt, nem egy minden más elképzelést cáfoló olvasat. Az első pillanatra modernnek tűnő felfogás a zsidó-keresztény hagyomány egy fontos tételén nyugszik, mely szerint Isten igazsága az egyetlen, a többi csak emberi mesterkedés. A tételek kanonizálása tehát értelmetlen. A posztmagyar e gondolatot szem előtt tartva követte azt a gyakorlatot, hogy a kimondott értelmezési ötleteket azonnal, maga a kijelentést tevő cáfolta. így kissé sajátos logika szerint maga a gondolat szerzője keresett egy cáfolatot, mely azt a veszélyt rejtette magában, hogy a hagyományos érvrendszer elsorvad. A posztmagyar szövegek hosszas monológokká váltak, melyek inkább szóltak saját okfejtésük magyarázatáról, mint a tárgyalt szövegről. Mi változott ehhez képest a Pompeji szemléletében? Olyan alapszövegekre helyezik a hangsúlyt mostani számukban, melyek a platóni hagyomány szerint a tárgyalt témát párbeszédes formában fejtik ki. Olyan vélemények kerülnek felszínre, melyek védhetők és támadhatók egyaránt, végső céljuk mégis az, hogy egy kérdéskört a lehető legaprólékosabban járjanak körül. Ennek az igénynek éppúgy eleget tesz az a beszélgetés, mely Erdély Miklós egy képéről szól, mint az a Commentárium, melyet Marsilio Ficino, Platón Lakoma című műve mintájára írt. E párbeszéordítja már a fogadós. Kirúgva! Kreutzban gyűl az indulat, de ebben a helyzetben egyedül Romfai felé fordíthatná. Már-már a Vénuszhoz rohan, amikor Romfai előlép. Én felveszem, kiáltja Romfai, a hangja remeg, nálam fog dolgozni! Aztán, mint aki büntetést szab ki: azt az ebédet fogja kóstolni, amit innen hozatok! Romfai most a stájer előtt áll, amaz zavarban van. Vigye, vigye innen, mondja végül. Meglopott. Akkor sem lehet, így akkor sem lehet, feleli Romfai. Méltósággal kell, uraim, méltósággal! És mihelyt kimondja, nem is érti már, mi köze ehhez a savószemű pincérhez. Közbelépése kétségkívül hatásos volt, de most már, visszagondolva, egy kissé nevetséges is. Kreutz viszont egy szót sem szól, mintha ennél a hirtelen pártfogásnál neki mi sem volna természetesebb. Most már Romfai is zavarban van, nem tudja, a nagy klasszikus tettek szünetében szünetel-e a viselkedés klasszikája. Lehet-e klasszikus az álldogálás, a magyarázkodás s főképp a monokli újraillesztése? Nagy hiányosságok vannak az emberi dolgok osztályozásában. Az ember azt hinné, egyedül ő lesz, aki csupa mellékes dolog között dek, ha egy szerző tollából származnak is, nem az önállítás és öncáfolás módszerével íródtak, hanem a hagyományos dialógusok retorikájának felhasználásával. A téma persze igen hálás, hiszen a szerelemről szól a második tematikus rész, s e tárgy lehetővé teszi, hogy több különböző érzelem és érv sorakozzon fel egymás mellett. Evidens fogalom mindannyiunk tudatában, mégis hosszas dialógusokban tárgyalhatók azok a részletek, melyekből összeáll számunkra az a kép, amelyet az ókori, a reneszánsz és a mai kor emberei alakítottak ki maguknak a szerelemről. Van tehát beszélgetés, mely tételeket és érvrendszereket őriz meg a múlt számára, ezzel téve teljessé a lét bizonyos elemeiről való gondolkodást. A Pompeji e néhány szemelvénye megerősített abban a hitemben, hogy értelmetlen a posztmagyar felfogás létjogosultságáról vitatkozni, s egyáltalán, maga az elnevezés is csak terminológiai kényszer. A lényeg a szemünk előtt rajzolódik ki e folyóirat lapjain: nem nosztalgia, és nem ténymegállapítás valaminek az elmúltát emlegetni. A dialógusok ugyanis soha nem vesztek el az európai kultúra számára. Mindig is meghatározó volt gondolkodásmódunk alakulásában, ám ma egészen másként fogalmazzuk újra azt, mely az emlékezetben már félig elveszett. Sziricsolc György kallódva hagyja majd örökül azt a pár fontosat. Aztán mégse így alakul. Dobozt doboz mellett találnak úgyis. Kis doboz, nagy doboz, feldöntött doboz, félretett doboz, kék, zöld, piros. Mindegy. A hiábavaló dolgokat nem az emlékezet örökíti. Romfai úgy érkezik haza, akárcsak Ixión, az óriás, miután a Héra-alakú felhőt megölelte. Még pár órát eltölt a gyertyafényben, a szobrok meg-megtántorodó árnyai között, mire csengetnek, ahogy várta. Kreutz egy súlyos tárgyat cipel be. Meghoztam, mondja. Ennyi történt aznap. A Vénusz eltűnésére fel sem figyelt senki. Három hónapra rá azonban, egy mérgezési eset következtében Kreutz is, gazdája is meghalt. Poprád értetlenül állt a szörnyű hír előtt. Kreutzot nem gyanúsíthatták, hiszen egyrészt halott volt, másrészt meg nem volt ember, aki ne tudta volna, mily különös odaadással végezte étekfogói munkáját. A kérdés itt inkább az volt, vajon mi vehette rá Poprád hajdani földesurát, hogy a haldokló étekfogó mellett maga is nekilásson utolsó ebédjének?