Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-21 / 168. szám

SZERDA, 1993. JÚL. 21. KULTÚRA 5 Folytatódik a néptáncprogram A hajdani néptáncos titkárnak - azaz mindenesnek szegődött a nagymúltú intézményhez, a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztiválhoz. Aztán - anélkül, hogy percre is hűtlen lett volna a folklórhoz, „hagyta magát politikussá lenni": Simoncsics János a fiatal demokraták jelöltjeként indult a helyi választásokon, képviselő lett, s az önkormányzat kulturális bizottságának elnöke. „Civilben" maradt titkár, természetesen a néptáncfesztiválé. peinek egymásra épülő, egymás értékeiből táplálkozó tánchagyománya a mai viszályok közepette bizonyíték arra, hogy mégis lehetséges békében együtt élni. Pontosan tudják ezt mindazokban a Kárpát-medencei falvakban, amelyekben nem aszerint különböztetik meg egymást a lakók, hogy ki milyen nációhoz tartozik, hanem aszerint, hogy ki milyen ember. Az általuk megőrzött hagyomány közös érték; csak a tudományos tagolásra berendezkedett szakember különbözteti meg mondjuk a vajdakamarási magyar táncot a bonchidai román tánctól - attól még mind a kettő ugyanarról a Festői környezetben, a csongrádi szőlőhegyen, kőhajításnyira a Tiszától egy szigetnyi Európa. Nem túlzás ez, ha végiggondoljuk a sztorit, melyre érdemes szánni néhány percet. A csongrádi művésztelep immár harmadszor ad otthont és tájélményt a Piein Air alkotótábornak, mely a németországi Darmstadt és Szeged testvérvárosi létének élő példája. A Darmstadti Szecessziónak a dél-franciaországi Mirabel községben van állandó művésztelepe, s ennek nyomán ötlött eszébe Aranyi Sándornak - mivel meghívták oda -, hogy a csongrádi szőlőhegyi hangulatos tájban ugyancsak szabadnak érezhetik magukat az ide érkező művészek. • Kezd gyökerezni itt a tábor. Az idén többen jöttek már, mint ahány fekvőhely van. így aztán még a műtermi galérián is megvetették az ágyat. A szegedi kiállítás előtti napok alkotói lázának pezsgő légkörébe csöppentünk be Tamási Jánossal, a helybeli Városi Galéria vezetőjének kalauzolásával. Szavaiból kitetszik; nagy barátja ennek a színes, izgalmas alkotói együttesnek. Ezt a csongrádi kiállítás kapcsán is tudtunkra adta, ugyanis a hozott művekből szép kollekció jött össze. Amit Csongrádon készítenek, az nemcsak Szegeden, a Kálvária Galériában, hanem egy Krakkó közeli helységben és Darmstadtban is kiállítóterembe kerül. Bernhará und Meyert épp zászlókészítés közben leljük. Egy érdekes alkotást mutat meg, amely vasból, bronzból és kőből állt egybe, a feszülő íj képzetét társítom vele. Hozzáteszi magyarázatul, hogy az emberiség fejlődésének nagy korszakait jelképezi ez, miközben az emberi problémák ismétlődnek, ugyanazok. A Tiszára néző műterem másik sarkában a krakkói Jerzy Nowakowski és felesége, Krystyna Nowakowski egy-egy alkotásukat finomítják, megsimogatják egy kicsit. Nagyon jól érzik magukat ebben a környezetben, melyre legfőbb bizonyítékok az új művek, az új kapcsolatok. Egy másik térben egy boldog keramikussal találkozunk, Sigrid Siegellel, aki most Alkotótársai közül többnek megmintázta már a fejét. Kár, hogy a temesváriak már elmentek, meg az alapító Pit Ludwig is csak az elbeszélések alapján elevenedik meg. Aranyi Sándor és segítője. Lázár Pál nem alkothatnak, mert ők a vendéglátók, nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy a szűkös keretekből enni- meg innivaló is legyen mindig elegendő. A csongrádi vörösbor ízét, méghozzá a legjobb fajtájából valót, nemcsak Nowakoweski mester dicsérte széles gesztusokkal... Aranyi Sándor csongrádi kötődése közismert. Szóba hozta, hogy kétfelől is érték már, mondjuk úgy, hogy észrevételek. Szegeden azért, mert Csongrádra hozta ezt a tábort, Csongrádon pedig úgy tartják ezt számon, mint szegedi „rendezvényt". Szerinte ennél jobb megoldás nem létezik, mert Csongrád tulajdonképpen Szeged Mirubelje. S Csongrád örülhet annak, hogy három hétig Európa egy szellemi szigete él, lüktet, létezik a szőlőhegyi harmóniába illeszkedve. Aztán sorolja, hogy a Csongrádi Városi Galéria a szegedi múzeum, s annak vezetője, Trogmayer Ottó, s természetesen Szeged város önkormányzata támogatása nélkül nem élne ez a testvéri kapcsolat olyan elevenen, mint ahogy majd a pénteki kiállításon, művekkel alátámasztva, szinte kitapinthatóan érzékelhető lesz. Bálint Gyula György Mennyit ér a kócsagtoll? Nyári táborok pedig vannak. És kell is, hogy legyenek. Még akkor is, ha nincs pénz, ha megmosolyogják a szervezőt, ha semmi világrengető nem történik a sátrak körül, az alkotóházak udvarán. Már az is jó, ha a fárasztó iskolai év után nem unatkozik a videó előtt, vagy lődörög az utcán az a gyerek. Hátha még valami mást is csinál. Mondjuk meglesi a függőcinkét, a pókot vagy a vízisiklót. Az őstáborosok tudják, hogy ilyesmi egy idő után, magától, a töltésoldalban is eszébe jut a nebulónak. De meg kell rá valahol, valamikor tanítani. Az iskola, mint tudjuk nem ér rá erre. Neki ötös tanuló munkanélküli-jelölteket kell faragnia a gyerekekből. A csatornapart és a kiserdő romantikájának felfedezése évtizedek óta a nyári táborokra maradt. Mostanában azonban a táborvezetők ijedten figyelhetik az iskolaprésből kiszabadult csemetéket. Mintha régebben nem ilyenek lettek volna. Dr. Csizmazia György emberemlékezet óta foglalkozik olyan gyerekekkel, akiket izgat a madarak világa, a bogarak élete, a növények titka és megannyi más, ami még megmaradt a természetnek nevezett csatatérből. Táborával idén a Fehértó közelében ütött tanyát s ottjártamkor tőle szokatlan keserűséggel beszélt. - Sok éven át minden tábornak más és más tematikája volt. Amellett, hogy a gyerekek a környezettel ismerkedtek. Most beérjük annyival, hogy pusztán megmutatjuk nekik a természetet. S örülünk, ha megértik, itt másmilyen értékek léteznek, mint a város zajában. Sajnos rémisztő tüneteket fedeztünk fői. A gyerekek legtöbbje pénzben méri az értéket. A sajátmaguk készítette ajándékot jóval kevesebbre becsülik a boltban megvásároltnál. Tudom, nem ők tehetnek erről, a világ lett ilyen körülöttünk. De elszomorít, ha a gyerek a cinkefészket haza akarja vinni, ha a nádsípból tízet akar bespájzolni, ha a kócsagtoll csak attól kezdve érdekes számára, ha kiderül hogy darabja húsz márkát is megér. Ha nem vigyázunk a gyerektársadalom olyan boldogtalan lesz, mint még soha. Félek, hogy e generáció szülöttei nem fognak tudni játszani s csak a legmárkásabb biciklire lesznek hajlandók felülni. Vagy ha az nem adatik meg nekik, akkor tökéletesen lecsúszottnak és elveszettnek hiszik majd magukat. Persze vannak itt olyan nebulók is, akik órákig ülnek egy kormoránfészek előtt, s a cselőpókot is elővarázsolják a lyukból. Ők is riadtan figyelik a nagy értékváltást. Azt hiszem mégis van értelme, s most van igazán értelme kis oázisokat teremteni a gyerekek részére. Hogy legalább egy kis időre kimenekülhessenek a felnőttek által dolláron és márkán „megváltott" sivatagból. A mi táborunk egy fehértói csepp a tengerben. Mikor a gyerekektől érdeklődtem a tábor érdekességeiről, amit a legpontosabban tudtak, az volt, hogy az idei részvételi díj relatíve nem sok a szolgáltatásokért. S hogy a tábor idején közösen felfedezett avarkori sír leleteinek eszmei értéke van és forintban nehezen fejezhető ki. Egy kisfiú azt is bevallotta, azért jó a táborban lenni, mert otthon nem szeret unatkozni. Az olvasónak megsúgom, sok szépet és érdekeset is láttam a fehértói alkotóházban, az említett élmények helyett azokat is rendre felsorolhattam volna. Nem tettem, helyette azon gondolkodtam el, vajon ki lesz a jövő embere? Az-e, aki megcsodálja a kócsagfészket, vagy az, aki tudja mennyit ér egy kócsagtoll. Reméljük, mikorra e kérdést meg tudjuk válaszolni, él még kócsag a fehértói nádasban. PacsBn EmiHa élte át a bronzbaöntés élményét, valósággal dajkálja a még csiszolandó műveket. Ő úgy került ebbe az alkotócsoportba, hogy 1988-ban első díjat kapott a Darmstadti Szecessziótól és egyben tagja is lett annak. Itt először jár. A Vajdaságból érkezett Dudás Sándor miniatűr plasztikáival, jól karikírozott fejeivel hívja föl magára a figyelmet. tőről fakadt, egymással azonos értékűek, az egyetemes kultúra egyenrangú részei. Ennek a ténynek a jegyében hívtuk meg a horvátországi Split néptáncegyüttesét, Szerbiából a vajdasági Moravica magyar Délibáb Táncegyüttesét és Vrbas helység szerb tánccsoportját akik egyébként voltak már itt vendégek; a romániai Marosvásárhelyről a Maros együttes román tagozatát, ugyancsak Romániából a szászcsávási magyar dalárdát, a szlovákiai Pozsonyból a magyar Szőttes együttest, Kassáról pedig a szlovák Zeleziar Táncegyüttest. akik ugyancsak nem először szerepelnek Szegeden. A város bíztatóan alakuló breton kapcsolataira tekintettel a franciaországi Quimperből hívtunk vendégeket és itt lesz az isztambuli Yesilköy együttes is. A hazaiak: a Bihari, a Kertészeti Egyetem, a Válaszút, a Vasas és az említett két szegedi tánccsoport. Amint az megszokott, az újszegedi színpadon tartjuk a folklóresteket, 31-én és augusztus 1-én este fél 9-től, a belépőket a szabadtéri Deák Ferenc utcai jegyirodájában lehet megvenni. A fesztiválvárosi hangulatot az idén is utcai bemutatókkal igyekszünk megteremteni, a múzeumnál, a nagyáruháznál és a Dugonics téren. • A fesztivál gálaműsorát most is a dómszínpadon mutálják be, augusztus 6án és 7-én; lesz-e valami különlegessége? - Talán az, hogy idei, Mesemondó című produkciót több joggal lehet a családok, szülők és gyerekek közös szórakozásának tekinteni és ekként ajánlani, mint az eddigi táncjátékokat. A feldolgozás, Diószegi László koreográfus és Rossa László zeneszerző munkája ugyanis kedvelt népmesére épül, a folyton síró királykisasszony történetére - akinek persze örömre változik a szomorúsága, nevetésre a sírása. S. B. „1 folklórban nincsenek háborúk" Simoncsics János a néptánctesztiválrói Szeged Mirabelje Csongrád • A majdnem 30 éves szegedi folklórfesztivál a szakszervezetek által fönntartott együttesek nemzetközi fóruma volt - amíg „ki nem mentek alóla" szakszervezetek. Hogyan sikerült megmenteni? - Nehezen. Az idén tavasszal létrehoztuk a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál Alapítványt és arra számítunk, hogy sokan vannak, akik segítenek megmenteni ezt a rendezvénysorozatot, amely megszokott és kedvelt része a szegedi nyár művészeti és szórakoztató programjainak. Gyakorlatilag azóta szüntelenül azt kutatom, hova nem adtam még be pályázatot. Az idén a város támogatásával, a Szabad Művelődési Alapítványtól nyert millióval, magánszemélyek, főként régi szegedi néptáncosok adományaival vágtam neki a szervezésnek, s még a munka közepe táján is bizonytalan volt, sikerül-e a fesztivál fedezetét előteremteni. • A jelek szerint sikerült. Kik a vendégek? - Mindjárt elmondom, de előbb hadd használjam föl az alkalmat: mivel a néptáncfesztivál jövője anyagilag korántsem megalapozott, továbbra is várjuk mindazok támogatását, akik nem szeretnék, ha ez az érték elveszne, pénz híján a» semmibe menne. A támogatásokat az OTP Csongrád megyei Igazgatósága 289-9800837525-4 számlára várjuk. A július 31-én nyíló fesztiválon a két szegedi vendélátóval, a Borica és a Szeged Táncegyüttessel együtt 15 csapat szerepel. Aki végignézi a meghívottak sorát, azonnal látja, az volt a törekvésünk, hogy demonstráljuk: a folklórban nincsenek háborúk. Közép-Európa néFotó: Enyedi Zoltán