Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-19 / 166. szám

HÉTFŐ, 1993. JÚL. 19. KULTÚRA 5 Kis-Bécs" szobrásza Ionel Cinghita szobrászművész Temesváron él, Romániában több köztéri síobrát, monumentális alkotását állították fel. Alkotói munkájának egyik legáthatóbb törekvése a repülés témájához, a földtől való elszakadás titkának megragadásához fűzi. Magyarországon nem először állít ki, s reprezentatív tárlata nyílt már meg Ausztriában, Svájcban, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban is. A Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja, de úgy véli, a temesvári alkotók, munkájuk minősége és különbözősége folytán nemsokára megalakíthatják önálló képzőművészeti szövetségüket is. • Ön szerint létezik-e a romániai képzőművészeti életben egy bizonyos „temesvári szellem", amely különbözne az ország többi részének felfogásától? - Igen, létezik, hiszen a temesvári képzőművészeti élet mindig is egy sajátos gvantgarde vonalat követett, s ez sem a kolozsvárira, sem a bukarestire nem volt ennyire jellemző. E a vonal Temesváron, kezdve a Sigma csoporttal, már a hatvanas években megerősödött, amikor pedig Romániában mindenütt a szocialista realizmus virágzott még. Ennek a progresszív stílusnak Bukarestben van ugyan néhány csúcsa, de nincs ily egységes, egyöntetű megjelenése, mint Temesvárott. Fotó: Nagy László • Vajon mivel magyarázható ez? - Kezdhetném azzal, hogy amikor az első, az előttem járó temesvári képzőművész-nemzedék a hatvanas évek elején a városba került, az akkor ott még szűz terület volt, amit három-négy művész képviselt csak. Nem kellett tehát a nagy fák árnyékában várakozniuk, mint a kolozsváriaknak, ahol nagy mesterek dolgoztak. Ez fontos, hiszen így konzerválás helyett inkább a progresszió indul meg. Aztán, ami számomra még meghatározó: a város jellege, földrajzi elhelyezkedése, sokszínűsége és toleranciája megfelel egy szabad fejlődésnek, alakulásnak. Temesvár mindig is a legkozmopolitább romániai város volt. Valaha, a húszas, harmincas években Kis-Bécsként emlegették, de nem csak ezért. Azért is, mert Bukaresthez képest, ahol inkább a frankofón irányultság volt meghatározó, Temesvár a német kultúra felé tájolódott. • A politikai változás hozott-e változást a képzőművészeti életben is? - Nem elsősorban a politikai változás, inkább ami azt követte. Az árak a csillagok közé szöktek, az addigi állami megrendelések elmaradtak. Azok pedig, akik e fordulat révén meggazdagodtak, még nem látnak eléggé túl a pénzükön, hogy felimerjék: a képzőművészeti alkotásoknak is van pénzben kifejezhető értékük, s ez alkalmasint emelkedik... • Azért annak idején mégsem állíthattak fel bármilyen szabadtéri szobrot... - Ez igaz, ha csak a ház elé kitette az ember, már jött is a rendőrség. De ne felejtsük el a szabadtéri alkotótáborokat, amelyeket éveken át megrendeztek, s ahol néhány pártkapcsolat révén azt is el lehetett érni, hogy ne kéljenek számon bizonyos témákat. Érdemes például ellátogatni Magura Buzaului-ba vagy a háromszéki Rétyre. Gyönyörű szabadtéri gyűjteményeket látna, s azt is, hogy a szobrászoknak volt lehetőségük monumentális művekre. Jelenleg azonban, pénz híjján nagyon nehéz tábort szervezni. Én nem a régi időket sajnálom, de azt hiszem, ma sincs jól valami. Más érdekek vannak, s azok megint nem felelnek meg a művészetnek. S. P. S. Menetelő felhők Fekszem a fűben. Fűzfaágat ringat fölöttem a balatoni szél. Az ég és a víztükör szikrázik a napsütésben. A sugárzás fényét időnként meglágyítja egy-egy bóklászó bárányfelhő. Az első szuperszonikus repülőgép Tihany irányából jön. Árnyalatnyi lemaradással észak felől követi a második. Mire a repülök hangja a fülemhez ér, már két egyenletesen növekedő szélességű, foszladozó fehér csík van az égen. A gépek másodperceken belül visszatérnek - tán már a déli határról, hiszen kicsi ez az ország -, két újabb párhuzamos fehér csíkot húznak az égboltra, majd eltűnnek északon. Most kicsit tovább vannak távol, s a mértani szabályosságú fehér csíkok lassan bárányfelhőkké bodorodnak. Mikor a repülőgépek újra megjelennek a Balaton feletti térségben, vezényszót vélek hallani: - Bárányfelhők, vigyázz! Nagyság szerint, egyenes oszlopban sorakozó! Széleken igazodj! Irány a parancs szerint! Szakasz, in-du-ulj! Fekszem a fűben. Fölöttem fűzfaág és a kondenzcsíkokkal szabdalt égbolt. A menetelő felhőktől ments meg, Uram, minket! Valika Operai berkekben úgy mondják: „a" Berdál. A vitathatatlan értéknek jár ki ez az „a", meg a vezetéknév - amikor egymás között vannak, akik a legfelkészültebb kritikusnál, a legragyogóbb esztétánál is jobban tudják egymásról, ki mit ér. Mégis szívesebben írom most azt: Valika. Mert megnéztem a minap - az évfordulós? a születésnapi? a tanszékvezetői kinevezéshez gratuláló? - varázslatosan berdálos tévéfilmjét; s mintha a többszörös közvetettség eltűnt volna: olyan sugárzóan kedves, érzékeny ember beszélt, akit nem lehet másként szólítani. Ismerik azt az érzést, amikor ki akarjuk fejezni a másik emberségének szóló tiszteletünket és köszönetünket, s nincs szó, legföljebb a nevéhez egy intim, becéző szótag... Berdál Valéria, aki 25 évvel ezelőtt elénekelte az ő Titanilláját (Vántus István: Aranykoporsó) a Szegedi Nemzeti Színházban, s aztán azt mondta, „behoztam a kis kofferomat és elviszem a motyómat", és azzal a jellegzetesen berdálos gesztussal az arca elé kapta a kezét, talán hogy ne lássuk teljesen pőrén, hogy a szívét, lelkét - pedig már annyiszor megnyitotta mindenkinek - ezúttal elrejtse, ne figyelje ki senki, hogyan változik át az öröm megfoghatatlan ambivalenciává - jól sikerült a búcsúelőadás; s aztán miként lesz úr ott belül az elképzelhetetlen szóra - utolsó - a sötét szorongás: lehet, hogy soha többé? mi az, hogy soha többé nem énekelni színpadon? dehogy mutatja meg az ember az ő saját, senki által pontosan nem érzékelhető szomorúságát, ezzel mindig egyedül maradunk, s aztán, majd 25 év múlva, bölcs derűvel és szakmai fölénnyel kijelentjük, „egy lírai szoprán - szubrett készséggel addig énekeljen, amíg fiatal", és Istenem, tényleg, milyen fantasztikusan szép is ez a fiatal énekesnő itt a fényképen, Tamino-Réti Csaba úgy néz rá... különben is az a színészi alkat, aki éli a szerepeit, minden parnernőjébe beleszeretett egy kicsit - vagy nagyon -, de lehet-e másmilyenképpen ezt csinálni, amikor Mozart muzsikál és Pamina ilyen ellenállhatatlanul gyönyörű - és 25 év múltán kifényesedik és Pamináéhoz hasonlatossá válik Valika arca, amikor megtalálja a hasonlatot: az éneklés... nem, az nem az állóvíz, az a pisztrángos, mondja, és az ember tág tüdővel szívja be a friss hegyi levegőt, érzi, milyen sercenő zöld a fű és a hajnali széllel megsimogatja arcát - az élet, hiszen ez az énekes most sem bír unalmas lenni, pedig már ennyi ideje „csak" tanít, mit tanít a gyerekeim", azt mondja, és úgy óvja, vigyázza, bíztatja, feddi, terelgeti és hagyja élni a „gyerekeit", amiként arra a szülő csak vágyik, s amikor Fazekas, Lőrincz, Gémes, Miklósa éppen mint Papageno, Sarastro, Pamina és Ej királynője győznek, s a Mesterük végre újra a színpadra megy, s azt hihetni, most aztán egyértelmű minden, bátran ki lehet takarni az arcot és megfürödni a dicsfényben, akkor megint az az összetéveszthetetlen berdálos mozdulat - az ő saját, senki által át nem érezhető örömével is magára marad az ember? vagy hogyan van ez, nézem a kezeket, anya és lánya, ez nyugodt, erős, amaz meg remegve-verdesőn bizonytalan, a gyerekkorát mutatta meg a gyerekének - de vajon a gyerekkor élményével nem marad egyedül az ember? művész? tanár? Ő nem. Mert feloldja a kérdőjeleket, azt mondja, ő, Berdál Valéria az, aki „jó feleség, jó mama, jó nagymama". Valika. Isten éltesse sokáig! Sulyok Erzsébet • A látvány már első pillantásra lenyűgöző. A monumentális térelemekkel építkező több funkciós díszlet Csikós Attila tervei alapján készült. Fókuszában egy oszlopcsarnokkal övezett hatalmas, az egyiptomi művészet jellegzetes motívumait felvillantó domborműves kapu áll. A két szintre tagolt színpad szinte változtatás nélkül egyszerre jelzi a különböző helyszíneket, a templombelsőt éppen úgy, mint Amneris lakosztályát, a Nílus partját vagy a sziklasírboltot. A dominánsan homokszínű színpadi építmény jól eltalált arányaival a térbe simul, és az eredeti egyiptomi helyszínek illúzióját kelti. A couleur locale kialakítását Vágó Nelly pompás jelmezei segítik. Káprázatosak Amneris ruhái és fejdísze, a király teljes öltözéke, leheletfinom a táncot bemutató papnők kosztümé. A darabot vállaltan konzervatív felfogásban Nagy Viktor állította színpadra. Mivel az Aida már szinte a Puccini-féle realizmushoz közel álló nagyopera, amelynek gazdag és logikus történetét reálisan érdemes csak eljátszani, ezért az a tradicionális színház, amit a rendező Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv szellemében megteremt, maradandó élményt nyújt. Nagy Viktor jól tudja, hogy a szabadtéri előadások esetében talán az egyik legfontosabb követelmény a látványosság, ezért óriási dekoratív tablókat kreál. Legszebb példája ennek a tevéket is felvonultató tébai bevonulási jelenet, a balettkar táncával és a hadifoglyok beterelésével. A balett koreográfiája - Fodor Antal munkája - invenciózus, a megvalósítása talán több pontosságot kíván. Nem kidolgozott a főszereplők, például- Radames mozgatása, és nem egyértelmű, hogy milyen funkciót tölt be az előjáték alatt látható jelenet, amelyben Aida feltehetően a rabszolgaságban élő alattvalói kíséretében - valamiféle áldozatot mutatna be, amiben az arra járó egyiptomiak megakadályozzák. A preludio inkább arra való, hogy a közönség felkészüljön, átve• Konzervatív Aida a szabadtérin Monumentális látvány, kitűnő énekesek Amneris (Gail Gilmore) és Aida (Misura Zsuzsa) duettje (Fotó: Nagy László) gye az előadás atmoszféráját, s nem arra, hogy azt találgassa, mi történik a színpadon. Az Aida szerepei a koloszszális egyiptomi architektúrához vannak szabva, az énekeseknek óriási hangi követelményeknek kell megfelelniük, ugyanakkor a pszichológiailag is megalapozott figurákat életszerűen kell megformálniuk. A címszerepet beugrással alakító Misura Zsuzsa hangja sajátosan világos tónusú drámai szoprán, a szerep megkívánta diadalmasan biztos, a tuttikon is átütő magassággal. Mennyei szépségű magas pianókat és borzongatóan gyönyörű, ezernyi színnel teli frázisokat énekel. Játéka elsősorban a hagyományos operai gesztusokból építkezik, mégis képes a drámát meggyőzően közvetíteni. A művésznő ezzel az Aidával is megerősítette bennem a hitet: az utóbbi évek egyik legnagyobb operai botránya, hogy bár az ország vezető drámai szopránja, mégsem készült vele lemezfelvétel, nincs portréfilmje, s nem kapta meg a legmagasabb művészeti díjat sem. Aida vetélytársnőjét, Aranerist Gail Gilmore keltette életre. Érdemes Verdi 1871 júliusában Sant' Agatából Giulio Ricordihoz küldött levelét idézni, amelyben a Maestro a kairói ősbemutató előtt néhány hónappal megfogalmazta, hogy milyen énekesre bízná Amneris szerepét: »Amneris szerepéhez erősen drámai érzésű és nagy színészi képességekkel rendelkező művész kell. Egyedül a hang - még ha szép is - nem elég ehhez a szerephez. Nem sokat számít az ének úgynevezett tökéletessége: szeretem, ha a szerepeket úgy éneklik, ahogy én akarom; de sem hangot, sem lelket nem tudok adni, sem azt a nem tudom mit, amit szikrának kellene hívni és amit közönségesen azzal a szólással szoktak meghatározni, hogy „egy eleven ördög bújt belé".* Gail Gilmore mintha egyenesen Verdi utasításait követné: Aida ellenpontjaként érdekesen sötét hangjával félelmetes drámai erővel szólaltatja meg Amneris mélybe húzó dallamait, féltékenységét és féktelen dühét, amikor vágya nem teljesül. Alakításának csúcspontja, amikor a gőgös, kegyetlen királylányból szenvedő szerelmes asszonnyá válva kérleli Radamest (Morire! Ah, tu dei vivere!). Misura Zsuzsa és Gail Gilmore hangban és játékban is méltó partnerei egymásnak, remekül sikerült a duettjük (Il.felvJ.kép). A Radamest alakító Mario Malagnini csodálatosan szép, érces tenorhang birtokosa, az első felvonásban mintha kissé merev lett volna, talán a közismerten nehéz áriájától (Celeste Aida) tartott. Ok nélkül. A szünet után láthatóan oldottabb volt, rendkívül kifejezően énekelt. Amonasro szerepében Anatolij Fokanov mutatkozott be. Az orosz bariton gyönyörű, kiegyenlített, bársonyos hangjával hozta a figurát, talán csak gesztusai nem voltak eléggé félelmetesek. Minden szempontból telitalálat volt Ramphis főpap szerepét Airizer Csabára bízni. A kitűnő baszszista alkatilag és hangilag is elsőrangú a szerepben. Különösen szépen énekelte Radames-szel a? invokációt (Nume, custode vindice...). A nemzetközi szereposztásból nem lógtak ki a szegedi énekesek sem, Erdélyi Erzsébet magabiztosan, szépen szólaltatta meg a főpapnő szólamát, Szakály Péter meggyőző király, Kovács Tamás remek hírnök volt. Az előadás sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy egy olyan karmestert kértek fpl, aki a darab biztos ismeretével vette kezébe a zenei irányítást. Piergiorgo Morandi egyéni, a drámai hatást fokozó színeket hozott ki a zenekari hangzásból. Az előadásban nagy szerephez jutó kórus - Gyüdi Sándor karigazgató felkészítésének köszönhető - szép pillanatokat szerzett. Hollós! Zsolt