Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

• „Ásotthalom központjától csak kövessék a TOT föliratú táblákat, azok elvezetik magukat a táborba" - kaptuk az útmutatást. Gépkocsink lélegzetelállítóan szlalomozott a görbegurba homokutakon, kopottságukban is bájos, fölújított meg romos tanyák között, mígnem a kerekek végre megfeneklettek egy erdőszegélyezte régi iskolaépület előtt. Megérkeztünk. Itt ütötte föl sátrait az idén, immár tizedik alkalommal, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület helyi csoportjának természetvédelmi és ornitológiai tábora. Biológus és kazángépész A rókabögyösi iskola megszolgált épülete bizony ütöttkopott falú, ne is gondoljon senki valamiféle három-négycsillagos szálláshelyre. Az első turnus sátorlakói nem is luxust tanulni jöttek ide, hanem természetszeretetet. S ha csillagot akarnak látni, hát föltekintenek az égre a titkos neszekkel teli estéken. - Az ország minden részéből ideérkezett első 180 táborlakó között mindössze 30 a fölnőtt - mondja Krnács György táborvezető-helyettes. - Ennek szívből örülünk, hiszen mi, megszállott természetvédők úgy hisszük: minden reményünk a gyerekekben lehet. A mai fölnőttek nem igazán becsülik a természetet, a legtöbben, ha dolgoznak érte, pénzért teszik. Célunk az, hogy tápláljuk a fiatalokban az önzetlen természetszeretetet. Szándékosan nem ejtem ki azt a szót: tudatformálás, hiszen az ember helyes ösztönökkel, érzelmekkel jön ebbe a világba, menet közben rontják el. Ezt szeretnénk megakadályozni. • Szegény gyerekeknek a vakáció alatt is tanulniuk kell? - Szó sincs iskolai szigorról. A természet által megszállott fölnőttek - biológusok, tanárok, főiskolai és egyetemi hallgatók, de van köztük olajbányász és kazángépész is - oltják be ezzel az érzéssel, az élővilág felelősségteljes szeretetével a gyerekeket, amely nem zárja ki a tárgyi tudás bővítését, a helyes szokások kialakítását sem. Az udvaron színes,, osztrák gyártmányú, formatervezett ládikákban gyűlik a szemét, külön a papír, a műanyag és az üveg. A városgazdálkodási vállalat jóvoltából képet kapnak itt a gyerekek a környezetet védő hulladéktárolás nyugaton már elterjedt, s itthon is követendő módszeréről. Foltok a megye „abroszán" Az alkalmi büfé falán térképek. Az egyik a Elabsburgok Rókabögyös szeretni tanít 1783-ból származó katonai fölmérése erről a tájról, a másik Csongrád vármegye 1827ből származó „Abrosza". A mai állapotokkal összehasonlítva, nyilvánvaló a változás, amely a civilizáció térnyerésével 200 esztendő alatt bekövetkezett. A hajdani pusztán, a mozgó homokbuckák sávjában most erdőfoltokat rajzol a térképész, föllelhető azonban még a halastóvá alakított Madarásztó és néhány semlyék is. A pingpongasztal nagyságú tábori asztalhoz ülünk, terebélyes fák árnyékába. Lassan odaszállingóznak az itthonmaradottak, akik nem tartottak a buszkirándulás résztvevőivel, és nem csatlakoztak a terepen barangolókhoz sem. Megkóstoltuk a vasfüvet - Egy igazi madarász csak nem megy el, ha jön a Délmadár, nem igaz?! - nevet rám huncutul az egyik kissrác. Három ifjú hölgy tisztes távolból figyeli a beszélgetést. Egyikük fején széles karimájú szalmakalap, gondosan rojtozott, térdig érő farmer, valamint kakas- és galambtollal ékesített nyakbavaló. Igazán alkalomhoz illő viselet. Holcsik Erzsi, a Csonka János Gimnázium és Szakközépiskola diákja: - Ildikóval barátnők vagyunk, s már évek óta kedvenc nyári programunk, hogy 5-6 napot eltöltünk ebben a táborban. Rengeteget lehet tanulni itt a természetről, úgy, hogy soha nem felejtem el. Megfogom, megtapintom a növényeket, magammal viszem az illatukat... Kiskorunkban még meg is kóstoltuk a vasfüvet, hátha vas ize van... Itt láttam először őzet, vörösgémet közelről. Nagy élmény volt. A Tömörkényes Varga Ildikónak még hatodikban ajánlotta a tábort a gedói iskola biológiatanára, azóta nem múlik el nyara enélkül. - Számomra egészen új világ tárult föl itt: benne éltem a természetben. Barátokat szereztünk, s igazi, családias légkör alakult ki közöttünk. Azóta tanév végén szinte számolom a napokat, mikor pakolhatom össze végre a sátrat, a tábori fölszerelést. - Ne felejtsétek elmondani vág a szavába a harmadik barátnő, Péli Timi a vendéglátóipari szakiskolából -, hogy tegnap láttuk Európa legnagyobb darazsát! - Reggeltől estig járjátok a vidéket? - kérdezem. - Igen fárasztó lehet. - Á, dehogy! Délutánonként fakultatív program van: szövünk, korongozunk, makramét, papírsárkányt készítünk. Én például belekezdtem a kosárfonásba - mondja Erzsi, majd kérésemre térül-fordul, és sátra rejtekéből helyre kis alkotásával tér vissza. Cinke, rigó, fakopáncs - Tessék jönni, madarakat fogtunk! Sokat! - robban be közénk egy 9-10 éves ifjú legény. Lépegetünk a homokban, míg egy teknőszerű mélyedésben nem kötünk ki. Gyereksereg nyüzsög a pókháló vékonyságú, alig látható, kifeszített háló előtt, amelyben néhány sárgabögyű meg pirosbóbitás madárka vergődik. Lovászi Péter, a JATE'bioIógushallgatója szakszerű fogással szabadítja ki őket az ideiglenes fogságból. Szegény kis harcias cinegével mindenki megcsíped az ujját, vergődése láttán kórusban követeli a fiúhad: „Engedjük szabadon!" A többinek azonban néhány percet még várnai kell a boldog pillanatra. Ákos, Gábor, Péter, mind inkább innen a tízen, mint túl, büszkén „utaztatják" az egyegy szövetzsákba rejtett fakopáncsot, feketerigót, barátposzátát a tábori asztalig. Ott ugyanis Péter súlyt és szárnynagyságot mér, grammokban és milliméterekben, naplóba diktálja az adatokat: faj, kor, nem, kondíció - majd gyűrűt „húz" a törékeny lábacskákra. Ez az ára a szabadságnak. Szomorúsággal vegyes örömmel nézünk az elrepülő madarak után. Ugyan, kerülnek-e még valaha emberkézbe, tájékoztatják-e vonulásukról, szokásaikról „a kutatókat? És hol? A világnak melyik részén? Vajon annyi veszély közepette eljutnak-e egyáltalán úticéljukig? Ha mindenki kijárná Rókabögyös nyári iskoláját, bizonyosan. Chikán Ágnes Fotó: Gyenes Kálmán • A történet kezdete még 1989-re nyúlik vissza. Ekkor fordult először az akkor még községi tanácshoz Csikós István, kérve a lakásbővítésre 50 ezer forint támogatást, amelyben 30 ezer forint vissza nem térítendő összeg, 20 ezer pedig kamatmentes kölcsön. Ezt megszavazták számára. Amint ezt a község jegyzőjétől, dr. Mezei Róberttől megtudom a dolgok történetiségében: a legminimálisabb törlesztőrészietet, havi 280 forintot állapítottak meg, 71 hónapon keresztül törlesztve. Még abban az évben Csikósék kérték, hogy a kölcsönösszeget kerekítsék fel 100 ezer forintra, s azt lakásépítésre hagyják jóvá. A keret szűkössége miatt ezt a kérelmet csak részben teljesítették. Még 20 ezer forint vissza nem térítendő támogatást adtak, s engedélyezték a teljes, 70 ezer forintos összeg lakásépítésre való felhasználását. Ezek után 1990-ben a lakástámogatási igényt Csikósék tovább módosították. Kérték, hogy az akkori rendelkezések szerinti maximális, 200 ezer forintos támogatást ítéljék meg oly módon, hogy ebből 150 ezer forint vissza nem térítendő támogatás legyen. Az önkormányzat az érvényben lévő rendelet szerint többszöri alkalommal támogatást nem adhatott. Módosították a rendeletet, s a rendkívüli méltánylást wmmmmmmmmm mmmmmammmmm Mindenki a saját sorsának súlyát érzi. Nehéz tehát megmondani, kinek mekkora megpróbáltatást jelent sorsának alakulása, s talál-e, találhat-e megoldást a gondjaira. Rámondhatjuk az egyes esetekre, hogy mindenki felelős is egyben a saját sorsáért. Mégsem egyértelmű, hogy így van-e,s mennyire lehet az igazság egyöntetű és megfellebbezhetetlen. A forráskúti Csikós István sorsának terhe alatt összeroppanni látszik. Igazságát pedig olyképpen keresi, hogy perli a községi önkormányzatot. Szerinte törvénysértést követett el az önkormányzat, s a rendeletet, amely a lakástámogatásra vonatkozik rosszul és szubjektíven értékelik. így neki a rászorultságához mérten kevés lakásépítési támogatást adtak. Mások magasabb jövedelemmel megkaphatták a maximális 200 ezer forintos támogatást, neki a családjával majdnem csak a felével meg kellett elégednie. Forráskúti igazságkeresés igénylő esetet alapul véve a szűkös keretből még 15 ezer forint kamatmentes kölcsönt adtak. Csikós István azonban ragaszkodott a teljes odaadható támogatási összeghez, 200 ezer forinthoz. Utoljára, és a kölcsönösszegek sorát végleg lezárva az önkormányzat 1992 júniusában még 30 ezer forint kamatmentes kölcsönt adott Csikóséknak, a már lakott állapotú épületükben a belső, emeleti lépcső elkészítésére. Döntést hozott a testület, hogy több támogatást nem ad, s erről írásban értesítette Csikósékat. Ezt követően fordult bírósághoz Csikós István. A szegedi A Csikós család nehéz sorsát aligha vitatja valaki. A rokkantnyugdíjas, öröklődő betegségben szenvedő családfő és a gyermekgondozási segélyen lévő anya összjövedelme mintegy negyvenezer forint. Ebből kell a megélhetésüket, négy gyerekükkel együtt fedezni. Mondják a faluban, hogy minek kellett így a Csikóséknak építkezésbe fogni ? Lakni valahol kell. Márpedig a Dózsa utcai házban Csikós István elmondása szerint kilencen laktak együtt, ami tarthatatlan volt hosszú időre. Előbb csak bővíteni akarták a házat, majd így döntöttek új ház építésébe fognak. bíróság az ügyet első fokon már idén tavasszal megtárgyalta, a nem jogerős ítélettel a felperes keresetét elutasította. Lám-lám, gondolná az ember elhamarkodottan: van aki állami pénzből akar lakást építeni, s vég nélkül követelőzik. Csikós István azt mondja, hogy csak kér. Amiképpen kérte annak idején az első lakáshoz jutók 150 ezer forintos támogatását, s az OTP é? a tanács addig küldözgette oda-vissza, hogy mégsem kapta meg a jogosultsága alapján igazságos támogatást. Amit külön sérelmez még, hogy nálánál lényegesen jobb anyagi helyzetben lévők megkapták a maximális 200 ezer forintos támogatást. Miért jár másoknak annyi, ha a foglalkozásuk, családi viszonyaik kevésbé indokolnák, mint a nagycsaládos, beteg gyermekeket nevelő Csikósék esetében. Ámde a lakástámogatás megítélésében igazágot tenni nehéz. Mindig van aki vitatja, kinek mennyit lehetne adni. Végső igazságot mondani szinte lehetetlen. A törvény szava azt az igazságot mondja ki, hogy jogszerűen, a rendelkezések értelmében jártak-e el, vagy sem. Sorolja a jegyző, hogy tavaly 13 fő kapott összesen 1 millió 250 ezer forint támogatást. Ebből kettő kivételével csak kamatmentes kölcsönt kaptak, s a törlesztőrészlet többezer forint, Csikósék törlesztőrészletét messze meghaladó. Négy év alatt több mint negyven kérelmező ügyét bírálta el a testület, s az összes közül Csikós István kapta a hatodik legnagyobb összeget lakástámogatásra. Innentől kezdve elkezdhetünk gondolkozni. Ki segítsen a Csikós családnak, akik a kölcsön csekély összegét is képtelenek rendszeresen törleszteni az OTP-részletekkel párhuzamosan. A család tehetetlen, s makacsul keresi igazát, hogy több segítség illette volna meg őket. Az első lakáshoz jutók támogatásának elmaradásáért is felelős valaki. Most elkeseredetten mondja a nagycsaládos apa: mit tehetek, akár elárverezik a fejünk fölül a tetőt. A maguk erejéből a lakást végleg befejezni, s a kölcsönt maradéktalanul törleszteni igen nehezen tudják. Az önkormányzat, tény és való, megelégelte a Csikósügyeket. Arról is hallhatok a polgármesteri hivatalban, hogy a család az önkormányzattól havi 7500 forint rendkívüli nevelési segélyt kap. Az elmúlt éveket összeszámolva ez önmagában megközelíti a 300 ezer forintot. Jóllehet ennek nincs köze a lakástámogatáshoz, elvonatkoztatni az önkormányzati támogatások közepette nemigen lehet. A szubjektum mindannyiszor közbeszól. Sokan azt mondják, elég ennyi támogatás a Csikós családnak. Vannak akik azt mondják, nem lehet farkasvakságban szenvedő, elesett embereket magukra hagyni. Igazságot tenni nehéz, majdhogynem lehetetlen. Az igazság sokarcú, ha jog szerint egy is. Bírósági ítélet sorsokat nem tud rendbetenni. Becsal Páter