Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

S^te^ámMi TÁRSASÁG* KULTÚRA* IFJÚSÁG* BŰNÜGY* SPPBT „Callas óta nem volt ilyen díva" A világ magyar Aidája itthon - nyaral Tokody Ilona és Jüan Pons - egy valódi japán kertben (Fotó: Larry Riederman) A szabadtéri idei programját az igazgatói és a nézőtéri pályázatok elhúzódása miatt a szokásosnál később hirdették meg. Annál nagyobbat robbant a bejelentés: mivel most ülünk utoljára a régi nézőtéren, illendően elbúcsúztatják a „vasszö[nyet", végtére akármilyen, eleget szolgált; a nézőtér-búcsúztató gálakoncert szervezését pedig a világsztár, Tokody Ilona vállaltaTöbb sem kellett a zsurnaliszta fantáziának! Már ott, a sajtótájékoztatón többen arról suttogtak, hogy Szeged lesz a világ közepe ezen a nyáron, mert Tokody kérésére „biztosan eljön Carreras" és még ki tudja hány csillaga a nemzetközi operavilágnak, arról nem beszélve, hogy az évadnyitó előadás címszerepét nyilván a jelenleg egyetlen nemzetközileg elismert magyar Aida énekli, aki ráadásul Szegeden született. Nos, Aida lesz, de nem Tokody, gálakoncert dettó, következésként Szeged marad, mi volt: nem a világ közepe. A város közepén, a Virág cukrászdában Tokody Ilonával találkoztam. A hét karikatúrája Ősi írásjegyek az őserdőben - Mégis?-kérdeztem lelkesen, ám a szótlan fejrázogatás rögtön lehűtött. - Muszáj erről beszélni? - kérdezett vissza, dehogy, feleltem, csak rettentően kíváncsi vagyok, ki mindenkit hallottunk volna énekelni a mi kis városunkban, ha... - Majdnem egy hónapig Japánban turnéztam, rögtön utána Aidát énekeltem Berlinben és ugyanott, ugyanazzal kezdem a jövő évadot is. Most pihenni jöttem haza. Az az igazság, hogy ez az - ötödik - japáni szerepléssorozatom fantasztikus élményeket adott, de egyben roppant fárasztó is volt. - Mesélj, légy szíves I Mit énekeltél? Kivel? Hol? - Előbb hadd mutassam meg, mit írt az Observer kritikusa a legutóbbi lemezemről... Nem szép a dicsekvés, de mi tagadás ezt a minősítést kitüntetőnek érzem. „Ilyen díva Callas óta nem volt..." - olvasom a cikkben, majd a két hasábot betöltő „szakszerű felsőfokok" végén a közönségbiztatót, nehezen fordítható, olyasmit jelent: vegyétek, „zabáljátok" ezt a lemezt... Előkerül a New Yorkban kiadott Opera News, ismertetővel a legújabb amerikai (VAI) CD-ről: „a briliáns magyar szoprán" Bellini, Puccini, Mascagni, Kodály, Massanet, Tosti és mások műveiből énekel áriákat és duetteket - Jósé Carreras-szal és Simándy Józseffel. A felvétel élő koncerten készült. „Szenzációs... A hang és a drámai intenzitás mint Callasé" - írják. Ehhez nem kell kommentár, a világ legrangosabb szakmai köreiben nem szokás efféle hasonlításokkal dobálózni, csak akkor írnak ilyesmit, ha minden okuk megvan rá. - Úgy tudom, hogy egy harmadik szóló CD-d is megjelent a mostani turnéra. Hol készült a felvétel? - Japánban, az egyik 1991-es koncertemen. S a japán menedzserem a mostani turnéra megjelentette és mindegyik előadásomon árulták. Nagyon tudnak szervezni; a majdnem egy hónapos fellépéssorozat a legkisebb zökkenő nélkül zajlott és boldog örömmel láttam mindenütt a szakma tiszteletének és a közönség rajongásának jeleit. Úgy gondolom, mostanra „érett be" az eddigi japáni munkám, kialakult a közönségem. Igaz, hogy a műsort is roppant gondosan állítottuk össze, különösen azokat a programokat, amelyeken zongorakísérettel énekeltem. Valóságos lelki sztriptíz egy-egy ilyen koncert, mintha átvilágítanánák, az égvilágon minden hallatszik a hangodon, s a nem kellő megalapozottság azonnal kiderül. A zongora mellett egyszál magadban állva muszáj született nápolyivá válnod, ha egy nápolyi dallal hatást akarsz elérni... A publiciás-menedzserem, Larry Riederman nagy gyakorlattal segített, hiszen ő kísérte művészi ideálomat, Renata Scottót is a koncertkörútjain. Majd' egy évig dolgoztunk a műsor összeállításán; a japánok melankolikus hajlamaira, dallam-igényére és egyfajta, a régi tenorok iránti nosztalgiájukra játszottunk - nyolc nyelven elhangzó programmal. - Magyarul - A csitári hegyek alatt? - Mindig ezzel kezdem, kíséret nélkül. Mindig megteszi a hatását. - És aztán nápolyi dalok - nápolyi nyelvjárásban? - Természetesen, és a szicíliai nyelvjárást is megtanultam... Ilyenkor mindig eszembe jut az. az élményem, amikor Patané - aki az első olasz karmesterem volt - hallgatva az egyik felvételemet azt mondta: Ilona, ha egyszer úgy döntesz, hogy nápolyi dalokat énekelsz, én nagyon szívesen megmondom neked, melyik mit jelent és hogyan kell kiejteni. Sajnos előbb itthagyott bennünket, hogysem beválthatta volna ígéretét... És aztán Caruso, Gigli, Tebaldi, Giuseppe Di Stefano, Pavarotti „nagy számait", népszerű áriákat énekeltem - ráadásként. S legvégül egy csodálatos régi magyar zenét, amit Sárdy énekelt: Adj Uram, Isten! - ez a címe, Hidas Frigyes hangszerelte és a japánok szerint a leginkább bizonyítja, hogy a mi népeink közös törzsből származnak... - Láttam egy fényképet, azt a címet adnám neki: a díva ünneplése. Hogyan lehet elbírni ennyi virágot? - Nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt: fejöttek a színpadra... Az egyik kislány olaszul elmesélte, hogy folyton követ, minden koncertemen ott van... Egy aszszony azt mondta, a csecsemője folyton sírt; mindent kipróbáltak, nem hagyta abba, zenéket játszottak le neki, mert hallották, hogy az jót tesz, semmire nem reagált; egyszer véletlenül az én új japán lemezem került sorra, s a gyerek azóta elhallgat mihelyst meghallja a hangomat... Majdnem elsírtam magam... - Olvastam egy másik csecsemőről is: a finoman fényképezett meztelen nő kisbabát tart a karjában, „Mercedes Benz", mondja egy megnyerő bariton és Schubert Bölcsődala hangzik - Tokody Ilona hangján. Azt mondják, az év reklámja. - Beleegyeztem, hogy az én hangommal reklámozzák Japánban a Mercedest, mert én még ilyen szép reklámot nem láttam. És hogy' lehet ellenállni, amikor egy nagy tokiói reklámügynökségen elképesztő ceremóniák közepette körüludvarolnak, előkapják a karácsonykor itthon bemutatott tévés portrémat és azt mondják, csak az én hangom kell nekik... - És Jüan Pons? - Minek beszélek én itt, ha már mindent tudsz? A Metropolitan az Álarcosbállal vendégszerepelt Tokióban, Levine dirigált, Domingo és Pons énekelt. Az egyik koncertemen Larry észrevette, hogy ott ül Pons és az az ötlete támadt, megkéri, hogy énekeljen velem valamit. 1982-ben léptünk fel először együtt Madridban, a Simoné Boccanegrában. Most, Tokióbari, barátságból, minden ellenszolgáltatás nélkül, gyönyörű emberi gesztussal ráállt, hogy ugyanebből a műből elénekelje velem a duettet. Végül arra is rávettem, hogy ráadásként egy nápolyi dalt is énekeljünk. Képzeld el: egy spanyol és egy magyar énekes japán zongorista kíséretével egy nápolyi dalt énekel - Tokióban. Digitális és videofelvétel is készült erről a koncertről. - Jüan Pons Szegeden is énekelt volna veled? - Puff neki! No jó, ha nem lehet kitérni, hát legyen! Amit eddig elmondtam, abból talán nyilvánvaló, hogy ragyogó alkalmam lett volna Tokióban meghívni a MET dirigensét is, az Álarcosbál sztárjait is. De... Hogy' is mondjam... Nem ott tartok, hogy engem utólag lehessen felkérni. Nagyon későn kaptam a szegedi felkérést, vagyis itthon mintha nem számítana, ami mindenütt a világban számít: hogy a művésznek van egy rangja, amit illik tiszteletben tartani. Az én előjegyzési naptáramban 1996-ra is vannak felkérések. Mindazonáltal Szeged miatt vállaltam. - Az Aidát? - Az Aida bemutató előadását és a koncertszervezést. Csakhogy kisvártatva kiderült, a szabadtéri vezetői azt szeretnék, ha mind a három Aida-előadást vállalnám. Erre azt mondtam, nincs harag, semmi probléma - de ezt mégsem. Már bebizonyítottam, menynyire szeretek itthon énekelni, szeretem a szegedi közönséget és hűséges vagyok. Érzem, hogy ez a közönség is szeret és bízom abban, hogy a jövőben találkozunk. De ne legyen büntetés, hogy szegedi születésű vlagyok. Sulyok Erzsébet A perui Amazonas-vidéken végzett 18 éves munka után egy tiroli kutató az ott élő népcsoport, az ashaninca indiánok elfelejtett írásának nyomára bukkant. Az egyes ruhadarabokra (többek között a kisgyermekeket az asszonyok hátára erősítő szíjra) felvarrt csontdarabkákat eredetileg díszítésnek gondolták, Klaus Keplinger kutatásai nyomán azonban arra a felismerésre jutott, hogy a lapocskák információkat hordozó jelképekeket ábrázolnak. Keplinger szerint, amennyiben sikerül kideríteni az egyes toldalékjelek értelmét, az más jelírások megfejtésére is nagy jelentőséggel bírhat. Eddig három „szöveget" tudtak dekódolni, amelyek rituális és szent dolgokat ábrázolnak, mint például egy esküvő vagy a gonosz szellemek elűzése. Az eddigi kutatási eredmények alapján Keplinger úgy véli, hogy az írásokban egyfajta illem- és erkölcskódexet rögzítettek. A sorban elhelyezett.csontlapocskákat „shevatarinak" hívják, ami „mozgó rögzítettnek" fordítható. Keplinger tavaly fedezte fel az első arra utaló jeleket, hogy a csontlapocskáknak jelentése van. Hasonló mintákat vett észre ugyanis az indiánok szőtt ruháin és táskáin, mint amilyenekkel a csontlapocskákon találkozott. A törzsbeli öregasszonyok még emlékeztek egyes minták jelentésére. A tiroli tudós ekkor megbízott egy fiatal indiánt, hogy másolja le egy hevederre varrt 36 különböző csontlapocska vésett mintáit. Ezután Keplinger az egyes ábrák jelentése iránt érdeklődött az ashaninca indiánok körében. A „közvéleménykutatás" eredménye vezette el aztán Keplingert az elfelejtett írás megfejtésének első lépéseihez. A hevederek, amelyekre a tudós elsőként felfigyelt, a nők ünnepi ruhájának tartozékai és viselőjének rangjáról, tekintélyéről adnak felvilágosítást. Az írást elfelejtették, mert bár a törzs nagyon megbecsüli a csontlapocskákkal díszített ruhákat, de azokat a történeteket, amelyeket ezek a jelképek közvetítenek, már nem tudják elolvasni - állítja a kutató. A hét fotója Úgy tartják, a bika viadal; : többnyire egy esélyes dolog. Nyilván így van az arénában és profi torreádorral. Pamplona utcáin azonban nem is olyan bizonyos a végeredmény. (MTI-Telefotó)