Délmagyarország, 1993. június (83. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

•r' • J^jfc gm » L ­w* Carlos Santana A lélek-gitáros Noir Désir Fekete (ét) vágy Feketén (és fehéren) A tengerparti levegő úgy látszik, használ a zené­nek. A tenger felől áradó sós lég lemarja a zenéről a sallangokat, megtisztítja a sablonoktól, mint például Seattle-nél. No meg francia „testvérvárosa", Bor­deaux esetében. Aki ott volt a Bordeux-i Wet Furs fel­lépésén tavaly ősszel a JATE-Klubban az már tudja ezt, aki nem, az június 22-én, a Petőfi Csarnokban jöhetett rá erre - a szintén ebből a városból szárma­zó Noir Désir koncertjén. Ráadául ez utóbbi tapaszta­lás nem került semmibe, ugyanis a Latin-Magyar Rockfesztivált a Francia Intézet rendezte a Zene Ün­nepén, s Ingyen juthatott be bárki a PeCsa Szabadté­ri Színpada elé. A programot svájci illetőségű Les Maniacs nyitotta - ők egyébként egy nap múlva önálló koncertet adtak a Tilos az Á-ban -, majd az Edda következett, meg­szokott profi fény- és hangorgiájávál. A rendkívül csi­szolt és kiszámított produkció után jött az igazi rock­zene, a Noir Désir. Ahogy utolsó albumuk címe mondja: Tostaky, azaz Todo esta aqui - minden itt volt. Eredeti és elementáris muzsika; ha mindenáron kategorizálni kell, akkor a hardcore és a punk elegye. A Noir Désir nem sokat tanult a most futó nagyok­tól. Szerencsére. így ők még mindig azt a vegytiszta, póz- és sallangmentes rockzenét játszhatját, melyből ma már indikátorpapírral keresve sem találhatunk egyetlen molekulányit se a nagyzenekarok házatá­ján. Ugyanis ne feledjük: a Noir Désir Franciaország első számú rockzenekara. S nemcsak a kritikusok, hanem a közönség szerint is. Takács Carlos Santana varázsát a vibráló energiának az a tónusa adja, amely füröszti az emberi lelket és feléb­reszti a tudatalattit. Az igaz­ság szellemét, a testvériség szellemét. A legelső hangje­gyétől kezdve gitárjának utolsó felcsendülő akkordjá­ig Carlos kifejezi és meg­osztja hallgatóságával azt a személyes közlést, amely átmegy minden hátáron és különbségen, és amely min­den embert egy emberré, egy családdá alakít. És a család az, ami Carlos San­tana mindene. Jalisci államban, Mexicó­ban, Autlan városában szü­letett. Családján belül a ze­nével kapcsolatban álló har­madik generációt képviseli. Carlost 5 éves korában ap­ja, Jose ismertette meg a hagyományos zenével. Az apa maga is egy művelt, tö­kéletes „mariachi" hegedűs, ő tanította Carlost a zeneel­mélet alapjaira és a hangje­gyek értékének megértésé­re. Bár Carlos izgatottsága a zene iránt felszikrázik az első tapasztalásnál, hamar felfedezte a tradicionális for­ma behatároltságát. Carlos többet akart. Carlos olyan zenét akart játszani, amely megtölti a rádióhullámokat és táncra készteti az embereket. Az év 1955 volt. A helyszín Tijuana. A zene a „rock and roll" volt. Autlan kisvárosából az üzletileg vi­rágzó, fellendülésben lévő Tijuanába való költözés drasztikus változást okoz, felélesztett reményeket és A világsztárok egymásnak adják a kilincset Budapesten: július elsején, csütörtökön este 8 órától a Kisstadionban muzsikál Carlos Santana és zenekara. egy új élet lehetőségeit je­lenti mind a család, mind Carlos számára. Gyors át­váltás a hegedűtanulásról a gitártanulásra; tanulmá­nyozta és így akarta felül­múlni B. B. King, T-Bone Walker és John LeeHooker hangzását. Carlos 8 éves volt. Hamarosan felkérték, hogy csatlakozzon a helyi együtteshez, a „T. J.'s-hez. Innentől Carlos hozzátette a technikáját, az érzéseit, az előadásmódját az 1950-es évek összes nagy dalához. Ahogy az idő múlt, Carlos az élénk, mozgalmas „Tijua­na Strip" mellett különböző együttesekben Is játszott, nemcsak stílusát és hang­zását tökéletesítve, hanem valójában családját pénzzel is segítve. Az idő megérett. A jövő ígéretesnek látszott. 1960-ban a Santana család San Franciscóba költözött. Bár Carlos még egy évre Tijuanában maradt, több pénzt keresni, míg családja le nem telepszik, hamaro­san San Francisco kultúrájú atmoszférájában találta ma­gát, annak változatos kultu­rális hatásában és zenei stí­lusaiban. Ez volt az, amit Carlos keresett sokáig, és a végén meg is talált. A sors a megfelelő helyre vitte, a megfelelő időben. A követ­kező 5 évben Carlos tovább fejleszti különleges zenei stílusát, amely a későbbiek­ben korunk egyik legna­gyobb, legmegkülönbözte­tőbb, legújítóbb zenésze­ként azonosítja őt. 1966-ban Carlos Santana zenéje kirobbant San Fran­cisco utcáira a Santana Blues Band debütáló elő­adásával. A következő 2 év­ben az együttes a népsze­rűség hullámával katapul­tált, amely a San Fran­cisco's Fillmore West szín­padáról eljuttatta őket a tör­ténelmi 500 000 nézőszámú előadásra a Woodstock Festiválra, New Yorkba. 1969-ben Carlos Santana megérkezett, és vele együtt egy meg nem alkuvó, hajt­hatatlan lélek/szellem, és zenéjének ajánlása, amely hatni fog az emberek életé­re az elkövetkező 20 évben. Mindig változik, mindig ku­tat, mindig fejlődik. Minden új album Carlos személyisé­gének növekedését és fejlő­dését tükrözi. 1988-ban Carlos Santana munkásságának 20. évfor­dulóját egy antológiával ün­nepelte, amely 25 albumot fog át, és Amerika színpa­daitól kezdve Oroszország, Európa, Japán, Mexikó, Latin-Amerika és az USA élő adásainak számtalan óráit tartalmazza, szimboli­kusan jegyezve a '80-as éveket. Ahogy belépünk a '90-es évekbe, Carlos Santana megkezdi harmadik dekád­ját, mint nemzetközi mű­vész, a „Táncoló ielkek a testben" („Spirits Dancing In The Flesh") kibocsátásával, amely a legmeghatározóbb és legkifejlettebb munkája. Ez az album olyan zenei ki­finomultságot és minőséget tükröz, amely keveredik kü­lönféle összetett zenei stílu­sokkal és ritmusokkal, és amely erős motivációjú állí­tása a hitnek, bizalomnak és a testvériségnek. Ez az állítás, amely kihangsúlyoz­za a szükségességét egy új világlátomásnak, amely az embereket egy családba egyesíti és megnyitja az ígé­retekkel és elvárásokkal teli 21. század ajtaját. A „Táncoló lelkek a test­ben" („Spirits Dancing in The Flesh") az emberi lélek ünneplésének dala. Carlos Santana lelke. S innen jutunk Milagro-ra, a szigetre, mely körbejárja világot. Az legutóbbi lemez, melynek turnéja során fellép csütörtökön Budapesten a lélek-gitáros. - A Noir Désir egy évti­zedes fennállás után fu­tott be igazán. Valami ha­sonló történt, mint az R. E. M. esetében... Bertrand: - Az a baj, hogy mire bejön a siker, már vén hülyék vagyunk. Tíz év tényleg hosszú idő. - Hogyan indultatok? B: - Kezdetben, 1980­ban iskolások voltunk; gim­nazisták, akik szeretik a ze­nét, de nem tudnak játszani, mégis elhatározzák, hogy csinálnak egy zenekart. - Miért választottátok a „Fekete Vágy" nevet? B: - Abban az időben ez nagyon illett a zenei és szö­vegvilágunkhoz; még ma is, csak más megközelítésben. Egy kis anarchizmus meg egy kis szex mindig hatá­sos... Na nem, csak viccel­tem! „Fekete Vágy" - ennek a költészethez sokkal több köze van. - Hogy teltek a Noir Désir első évei? B: - Tanulgattunk, renge­teget koncerteztünk, de csak Bordeaux-ban és kör­nyékén. Lemezcégünk sem volt, lemezeket sem vettünk fel, de ez így volt jól. - Nem sikerült kiadót találnotok? Serge: - Nem is keres­tünk. Egyszerűen csak kon­certezni akartunk. Éveknek kellett eltelni, hogy úgy érezzük, ideje továbblép­nünk. B: - Demókat persze előtte is csináltunk, de mi magunk sem voltunk meg­elégedve velük, így nem volt értelme elküldeni egy le­mezcégnek. Az az igazság, hogy még ma sem vagyunk megelégedve a felvételeink­kel... - Kik inspirálták kezdet­ben a zenekart? B: - Akkoriban elég ve­gyes volt az ízlésünk: Joy Division, a korai Cure, Joe Jackson, Elvis Costello, meg természetesen a punk. - A punk melyik vonula­ta, az angol vagy a New York-i? B: - Az angol láthatóbb volt és érezhetőbb, a New York-i viszont nagy hatással volt rám a dalszerzés, szö­vegírás területén, és itt főleg Richárd Hellre gondolok. - A Ménén kívül mi je­lentett inspirációt? B: - Számomra főleg az irodalom, a költészet. Akko­riban főleg a XIX. század végének költői, mostanában inkább a francia szürrealis­ták. Aztán ott az amerikai beatirodalom, meg az orosz szerzők, Dosztojevszkij, Majakovszkij, a francia re­gényírók közül pedig Céline. Éz az életem része, így va­lahogy hat a zenénkre is. - Hogyan jellemeznéd az eddigi lemezeiteket? B: - Az első, hatszámos minialbumunk 1986-ban na­gyon finom, nagyon töré­Franciaország első számú rockzenekara, az április 3-i számunkban bemutatott Noir Désir a nyilvánvaló ráfizetés ellenére is elvállalt két budapesti fellépést. A négytagú együttes hétfőn este a Tilos az Á-ban játszott, kedden pedig a svájci Les Maniacs társaságában adott ingyenkoncertet a Petőfi Csarnok színpadán. Az alábbi beszélgetés Bertrand Cantat énekessel és Serge Teyssot-Gay szólógitárossal készült a Fészek Klubban ­egy jóízű vacsora közben. keny, de sajnos nem túl tökéletes zenét tartalmazott. A '89-es lemezünkön már egy remek angol producer­rel dolgoztunk, egységes a hangzása és van rajta né­hány zseniális dal, például Az élve megnyúzottak című felvétel. A harmadik leme­zünk átmeneti állapotot tük­röz: radikalizálni akartuk a hangzásunkat, de nem si­került úgy, ahogy elképzel­tük. A legújabb albumunk, a Tostaky talán a legsikerül­tebb, mindenesetre a legra­dikálisabb az összes közül. - A Tostaky fekete-fe­hér fotóit Anton Corbijn, a leghíresebb rockfotósok egyike, a Depeche Mode videóinak rendezője ké­szítette. B: - Ez a lemezcégünk ötlete volt, de nem minden ötlet rossz, ami tőlünk szár­mazik. Corbijn Londonban lakik, mi meg alig száz kilo­méternyire onnan vettük fel a lemezünket. Eljött hoz­zánk, ráhangolódott a ze­nénkre és két nap alatt megcsinálta a fotókat. - Van néhány angol nyelvű dalotok, de a fran­cia dalszövegeidbe is gyakran épülnek spanyol vagy angol verssorok. Ez egyfajta kozmopolitizmus a részedről? B: - Ennek zenei oka is van, jól hangzik az eltérő nyelv, néha pedig maga a téma kívánja meg az alkal­mazását. Persze kozmopoli- ' tizmus is van a dologban. Jó, ha nem vagyunk csak a saját nyelvünkre korlátozva. Nyitottnak kell lenni a más­ra, a többi kultúrára. Az or­szághatárok nem fontosak, a nyelv, az igen. - Elképzelhető, hogy a Noir Désirből világsztár lesz? S: - Nem hinném, nem vagyunk angolok. A zenénk­ben talán megvan a lehető­ség, de reklám és terjesztés híján nem fog menni a do­log. Cégünk, a Barclay, mely a PolyGram tulajdoná­ban van, remekül dolgozik Franciaországban, mert tud­ják, hogy ott ez biztos pénzt hoz, a világpiacra azonban nem nagyon merészkednek ki. Klipeket kellene nyomat­ni az MTV-n és világszerte terjeszteni a lemezeinket, de ez nem a mi dolgunk. Nem is nagyon érdekel ez minket; a legfontosabb, hogy a saját elvárásainknak megfeleljük. Déri Zsolt Rapülő-járat A Rapülők nyári turnéterve július 29. Eger augusztus 11. Balatonfüred augusztus 1. Kecel augusztus 13. Keszthely augusztus 3. Kisköre augusztus 14. Balatonfenyves augusztus 5. Tata augusztus 16. Siófok augusztus 7. Győr augusztus 18. Szeged augusztus 9. Sopron augusztus 19. Szolnok

Next

/
Thumbnails
Contents