Délmagyarország, 1993. június (83. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-02 / 126. szám

SZERDA, 1993. JÚN. 2. -g fy/ GAZDASÁGI MELLÉKLET III. Nem beszélhettük ki magunkat" Fotó: Fnyedi Zoltán Könnyű-e manapság közgazdász vándorgyűlést szervezni? Életben tartani a közgazdasági társaságot, összefogni azokat a diplomásokat, akik havi rendszerességgel kifizetik a 250 forintos (szinte névleges) tagdíjat? A kérdeseket a legilletékesebbnek, dr. Tráser Ferencnek, a Csongrád Megyei Közgazdasági Társaság alelnökének, a Csongrád Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat igazgatójának tettem föl. - Amikor a helyi közgazdasági társaságban legutoljára őrségváltás volt, még a múlt rendszerben, könnyen ment minden. Hiszen a társasághoz hasonló egyesületek, mint amilyen a miénk is, a pártra fűződtek föl. A rendszerváltáskor bekövetkezett a visszaesés, s a fellendülés jeleit csak 1992-ben kezdtük észlelni, a Dél-alföldi Közgazdasági Napok megrendezésével. Meg kell mondjam, az országos szervezet is hasonló nehézségekkel küszködött és küszködik máig is. Még mindig nem tisztázódott, ki lehet tag: aki végzett közgazdász, vagy aki a szakmában dolgozik, tehát például jogász diplomával főkönyvelő. - Gondolom, sikerként könyvelik el azt, hogy megszervezték a szegedi, sorrendben 31. közgazdász vándorgyűlést... - A Magyar Közgazdasági Társaság szinte kizárólag ezekre a vándorgyűlésekre alapozza a tevékenységét. Ilyenkor találkozik az egész közgazdász társadalom. Pontosan úgy működik, mint egy amerikai típusú választási párt, amelyiken a megmérettetéskor látszik, mekkora az ereje. Próbálunk új belépőket is toborozni. Különben nagy dolog, hogy Csongrád megyében 205 tagdíjat fizető tagunk van, közülük 40 a jogi személy. Létezik olyan megye, ahol az „egyesületi életnek" a szó szoros értelmében befellegzett. - Milyen ma közgazdásznak lenni? - Ez egy összetett kérdés. Ahogy bizonyos politika^témákról, vagy például 56-ról nem beszéltek korábban, úgy mi, a közgazdászok se beszélhettük még ki magunkból a múltban történteket. A mai diplomások a politikai, marxista közgazdaságtant tanulták, és csak egy vagy két féléven keresztül foglalkozhattak a polgári tudománnyal. Nagy a hiány ráadásul a számviteli affinitással rendelkező közgazdászokból, meg is nőtt az ázsiójuk, akárcsak az adótanácsadóké, a bankvilágban dolgozóké. Azoknak a közgazdászok viszont, akik vállalatvezetéssel, menedzseléssel foglalkoznak, meg kell élniük a rendszerváltást és keserves dolguk van. - Ez jó vagy rossz? - Rossz, de ugyanakkor hihetetlenül nagyok a lehetőségek is. Gazdasági értelemben átélni a rendszerváltást, ez nagy szakmai feladat. Beszéltem olyan kollégávál, akinek csődbe ment a vállalata, de nem hagyja ott, mert kihívásnak érzi, hogy végig tudja-e vinni az ügyeket. Most válik igazzá az, hogy az egyetemen a gondolkodást kell megtanítani. - És dr. Tráser Ferenc hogy érzi magát? - Nagy gondban vagyok, mert mindenhez kell értenem, mindenről kell rendelkeznem valamilyen felszínes ismeretanyaggal. Nagy önuralom kell hozzá, mert a mindennapok nem hoznak sikerélményt. Zajlik a tulajdonváltás, ami önmagában izgalmas feladat, és emellett kell megpróbálnom jólérezni magamat. Mellesleg meg kell jegyeznem, mivel minden emberben van egy vágy a stabilitásra (és ezt a korábbi társadalom biztosította), bennem is van ilyen. Látom azonban, hogy erre a biztonságra egy darabig még várnom kell. Fekete Klára Jégverés és nadrágszíj A mezőgazdaság mindig ki volt téve az időjárás szeszélyének. Ezért még a tervgazdálkodás idején sem lehetett előre kicentizni a produktumot. Aszály és jégverés okkal és ok nélkül is az elsőszámú magyarázat volt, ha a valóság és a zsinórmérték közötti pár százaléknyi elmaradás okát taglalták. Tavaly kemény aszály tizedelte a termést, s az idén is kísértetiesen hasonló az indulás. Érdekes módon alig kerül szóba. Eltörpül a nagypolitika nemzetközi és hazai szélverése mellett. Az elmúlt években kiteljesedő keleti piacvesztés, s a lakosság összehúzott nadrágszíjával összefüggő, harmadával kevesebb hazai fogyasztás sajátos módon teremtett egyensúlyt ebben a lefelé tekeredő spirálban. Ráadásul az időlegesen fellépő eltérések is tej, hús és egyéb élelmiszer túlkínálatban csapódtak le. Az árakat emiatt nem lehetett a valós költségekkel sem szinkronba hozni. A mezőgazdasági termelők, s azok érdekvédő szervezetei panaszaikkal és segélykérésükkel folyamatosan bombázták a közvéleményt, de arról rendre lepörgött. A megélhetésért harcol a vasutas, a pedagógus, a bányász, s mindenki. Kiki saját csoportja érdekeit látja veszélyben, ha más kiharcolja a mind kevesebb alamizsnát. A parasztság megérezte ezt, ezért néhány kisebb akciót leszámítva nem élt a komolyabb demonstrációk, tüntetések eszközével. Amíg a pultok, piaci asztalok roskadoznak az élelmiszertől nem várható cl, hogy teszem azt a vásárló szolidaritásból a tizenötre tartott krumpliért harminc forintot adjon. Az állami beavatkozást sem nélkülöző piacszabályozást kellett volna mára kiépíteni. A további késlekedésnek más vetülete is ichct, amint a kizsigerelt mezőgazdaság magába roskad. A szívós túlélőtől nem várhatja el senki, hogy az ötvenért tartott krumplit szolidaritásból harmincért adja majd. A vészjelzéseket eddig egy másik szólam, a hivatalos kincstári optimizmus ellensúlyozta. Nem véletlen, hogy a jelzők nélküli válság szót még hetekkel ezelőtt is eretnekség volt hangoztatni. Altból gondolom, hogy tényleg szakad a madzag, hogy újabban pártok, érdekvédők, hivatali emberek, közgaszdászok, parasztemberek egynyelven beszélnek, s nem mást mondanak: a katasztrofális összeomlás küszöbén állunk. E szókimondás még kevés a boldogsághoz. Talán arra elég, hogy egy 2-3 évet késett nemzeti agrárprogram születhessen. Ugyanis megfogalmazott célok nélkül az ágazat is úgy járhat, mint az erdőben az a vándor, aki nem tudja, hogy merre szeretne menni, s addig kóvályog, míg végérvényesen el nem téved. Nem a felesleges vargabetűkön kell ma sopánkodni, hanem a végső erőfeszítést jó irányba terelni. Legutóbb a közgazdász vándorgyűlés adott ehhez megfontolásra érdemes útravalót. Mostmár a vándort kellene valahogy megtalálni. Tóth Szeles István Bealkonyult a monetarizmusnak - állítja Békési László Szúk mezsgyén egyensúlyozhat csak a gazdaságpolitika ma Magyarországon: csökken az életszínvonal, nő a munkanélküliség, már-már katasztrofális hiányt ér el az államháztartás hiánya. Hosszú évek óta a monetáris restrikció pénzügypolitikai eszközeivel igyekszik úrrá lenni a gazdasági nehezségeken a vezetés. De vajon járható-e ez az út továbbra is? - kérdeztük Békési László képviselőtől. - Ma Magyarországon a gazdaságban egyszerre három feladatot kellene megoldani. Messze nem arról van szó, hogy itt csak a válságot kellene menedzselni. Ehhez kellene hogy kapcsolódjon egy társadalmi-gazdasági átalakulást erősítő folyamat és végül meg kellene teremteni a gazdasági növekedés feltételeit. Az a baj, hogy mindig egy-egy elem kerül csak kiragadásra. A három feladatot egyidejűleg kellene megoldani - ez példátlan feladat, mert Nyugat-Európában csak a recesszió elkerülése a fő kérdés. Ami pedig a monetáris restrikciót illeti: 1990 óta nincs ilyen a magyar gazdaságpolitikában. Jó egy éve a monetáris politika már csak a kamatszinttel operál. A költségvetés - azaz a fiskális politika - évek óta növekvő mértékben költ túl, azaz pénzt pumpál a gazdaságba - szó sincs tehát ma pénzelvonásról. Egyébként a világ más tájain, ahol a monetarizmus uralkodott mára kiderült, a tartalékai kimerültek. így alakult ki egy világméretű reciesszió: bealkonyult a monetarizmusnak. - Milyen speciális gondok nehezítik nálunk a válságot? - Öt olyan bolyát látok, amelyek között lavíroznia kell a magyar gazdaságpolitikának. Ezek: az egyensúly, az antiinfláció. a reálgazdaság állapota, a hatalmasra duzzadt munkanélküliség és végül a kiéleződő szociális feszültségek, hiszen gazdaságpolitikát nem lehet úgy csinálni, hogy ezt valaki ne vegye figyelembe. - Ma ez mikroszinten, a gazdálkodóknál úgy fest, hogy a rendkívül éhes költségvetés minden alkalmat felhasznál arra, hogy a gazdaságból kiszívja a pénzt. Hamarosan beterjesztik a pótköltségvetést. Önnek mi a véleménye erről? - Valóban határtalan az éhsége a túlköltekező hazai költségvetésnek. A gazdasági teljesítmények nem nőnek, a hiányt pedig nem lehet tovább fokozni. Be kell vallani, nem könnyű a kiadásokból lefaragni. így egyetlen választás marad, növelni kell a bevételeket. Sajnos a pótköltségvetést még senki sem látta. Azt azonban máris tudjuk, a hiány további növelése olvasható ki a csomagból és tovább emelik az áfa alsó kulcsait is. így újabb nyomásnak lesz kitéve a gazdaság és ezen keresztül a társadalom is. A beruházások preferálásával lehetne segíteni valamit a helyzeten. Azaz ne csak a megtakarításokra kapjanak a gazdálkodók és magánszemélyek adókedvezményt, hanem a beruházásokra is. Ez a lépés talán képes lenne segíteni, de tudomásom szerint erről szó sincs a költségvetési módosításban. R.G. A deficit és a szociálpolitika - Csehák Judit szerint Az amputációt el lehet kerülni - A szociálpolitikát mifelénk divatos a deficit csökkenését visszafogó erőként emlegetni. Valóban a szociálpolitika-e a korlát az államháztartási hiány mérséklésében, vagy a dolog éppen fordított ? - Ritkábban esik szó arról restrikciós időkben, hogy nemcsak a szociálpolitika determinál bizonyos folyamatokat, hanem fordítva is van, az államháztartási deficit is hat a szociálpolitikára. Aktuális példánk erre, hogy növekszik az államháztartás hiánya, de nem a szociális kiadások elfutása miatt, hanem a bevételek, a termelés visszaesése következtében. A miniszter úr bejelentette a hiány 30 milliárd forintos növekedését, s a deficit mérséklésére teendő adóemelési és centralizációs lépéseket. A fogyasztási adó emelése nyilvánvalóan inflációs hatással lesz. És ez azt jelenti, hogy a korábban kialkudott kompenzációk mostmár kevesek lesznek, s új vitákat fognak generálni.Nemcsak a pénzbeni juttatásokra kell több, hanem a működési költségekre is. Az államháztartási hiány egy állandó korlát a szociálpolitika számára. Hiszen amikor hiánya van a társadalombiztosításnak, az állami költségvetésnek, akkor a reálisan megfogalmazható kompenzációs igények, a szociálpolitikai juttatások is erőtlenek. De ez még a kisebbik baj ahhoz képest, hogy a költségvetési hiány és a pótlólagosan megszerezhető forrásoknak a hiánya a racionalizálásokat is leállítja. A szociálpolitikai struktúra váltását is megakadályozza. A növekedésen kolonc a szociális kiadás, ám ugyanakkor a társadalom részvétele vagy részA közgazdászok vándorgyűlésének egyik szünetében dr. Csehák Judit országgyűlési képviselőt az államháztartási deficit és a szociálpolitika összefüggéseiről kérdeztük. vétel nélkülisége a gazdasági folyamatokban nagymértékben meghatározó. Van egy olyan szintje a szociálpolitikai restrikciónak, ami alá nem lehet menni. - Ön szerint milyen struktúraváltásra lenne nálunk szükség? - A szociálpolitikai restrikciónak is van legalább két formája.Az egyik az, amelyen a fejlett világ a 80-as évtizedben már túljutott. Csökkentették az ellátások szintjét, értéktelenítették az inflációval, szigorúbbra vették a jogosultságok körét, jogi és pénzügyi eszközökkel megszorításokat alkalmaztak. Ez felületi kezelése volt a problémának, és ékesen be is bizonyosodott ennek a technikának a sikertelensége.Nem volt képes a szociális problémát preventív módon kezelni, és a deficit mindemellett növekedett. Erre az utóbbi három év magyarországi szociálpolitikája is sajnálatos példa. A másik forma, ami a 80-as évtized végén kezdődött el Nyugat-Európában, az egy mély, intézményi és strukturális változási irány: a szociális szolgáltatások piacosítása, korlátozott, ellenőrzött versenyFotó: Schmidt Andrea szféra kialakítása ezen a területen, az igénybevevők támogatása, a méltányos hozzáférhetőség biztosítása, célzott támogatások, menedzser tipusú vezetés, vegyes tulajdonú intézményrendszer. Úgy gondolom, nálunk azért ezzel kellett volna próbálkozni, mert a magyar társadalom fogékony volt a hatékony és mély intézményi és tulajdoni reformra is, a politikai reformok mellett a piacosításra is. Tehát nekünk volt egy lélektani előnyünk, elfogadta volna a társadalom az ilyen mélyenszántó strukturális változtatásokat is. 1989-ben mi már piacosításról beszéltünk és szociális szolgáltatásokról. A hivatalnokok később elzárkóztak ettől, dacára annak, hogy az ellenzéki kerekasztalnál is volt egy egyértelmű támogatás, kialakult konszenzus egy ilyen irányról. Hogy végülis ehelyett fiskális eszközökhöz és a két világháború közötti szegénypolitikához nyúlnak vissza, ez a számomra nagyon fájdalmas történés. - Mit kellene tenni ehelyett? - A kétfajta megoldás közötti külömbséget talán orvosi példával tudnám érzékeltetni: az amputációt, a gyógyítás egyik, végső módját például egy cukorbeteg esetében el lehet kerülni, ha prevenciót alkalmazunk, és nem várjuk meg, míg üszkösödni nem kezd a beteg lába. Továbbá felemlegethetjük azt a korszerű orvoslási alapelvet, miszerint egyáltalán nem mindegy, hogy . a beavatkozás után milyen lesz az élet minősége. Nos, azt a két szempontot, hogy milyen lesz a társadalom életminősége, és akar-e a rehabilitáció érdekében együttműködni egy modern gazdaságpolitikában nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak nagyon mérlegelő, és tapintatos érdekegyeztető mechanizmusban lehet bármilyen megoldás mellett szavazni. Azokat kell helyzetbe hozni, pénzzel, gazdasági erővel, önálló döntési joggal, akikre a feladat megoldása hárul. Hosszú távon a központi elvonások nem fokozhatók, ezért az olyan megoldásokat kellene az államnak adó- és járulékkedvezményekkel preferálni, amikkel az egyén, a kisebb közösségek megerősödhetnének. Ebbe az irányba nagyon sürgősen el kellene indulni. Rövid távon pedig addig, amíg nincsenek érzékelhető pénzforrások, semmilyen kvázi reformot nem csinálnék. Mert elbizonytalanítja az embereket. S olyan adminisztrációs többletet is terhelhet rájuk, ami az ellátás színvonalát fogja rontani. Azt gondolom, hogy az utóbbi év egészségügyi reformja és teljesítmény finanszírozása valójában a pénzügyi finanszírozási hiány elfedésére jött létre, s nem azért, hogy ez egy eredményesebb, hatékonyabb intézményrendszer legyen. Szabó Magdolna