Délmagyarország, 1993. május (83. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-03 / 101. szám

6 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1993. MÁJ. 3. 3 OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 481-460 A munka ünnepe ürügyén A SZAK-pálya igénybevétele A szegények Admirálisa Kommage a Ordögh Mihály „megöltek egy nincstelent a ránk vigyázók" Nekem csak ismerősöm voltál Miska, de a kisfiamnak több: a jóbarát. Két évvel ezelőtt, mikor totyogva esettkelt, a Mars téren Te vetted neki az azóta se datolyát. Huncut szemeidben - valami jóság ami manapság aztán tény: nem divat... Úgy csörömpölt kabátodon az a sok érem... - mintha sétáló Méhvállalat. Nem tudtunk Rólad sokat. (Feslett cipőd, Rajtad ócska gúnya, szétfoszlott ruha-kacat) De a szived! A szíved... az kifényezte; - ők mesélték a párás csillagokat. Admirális! Szép-Nagyuram! A Rád s a reánk vigyázók „érettünk" öltek meg, ott a szegénységi strázsán. Hogy ne őrizhess minket tovább vigyázón; e szemétkupacos magyar-vártán. Szeged, 1993. április 18. Szemendrey István Ilyen ís van Ünnepeltük az értékteremtő munkát, most először a törvényen kívül helyezett munkásmozgalmi jelképek nélkül. Ütöttek egyet ismét a baloldalon, főként a Munkáspárton. Érthetetlen: miért kell szítani ezúton is tovább a társadalmi indulatokat. Megvagyunk azért, bár néhány tollforgató szerint, a hagyományos értelemben vett munkásosztály nem létezik. Felszívódott egyik évről a másikra. Nem osztom ezeket a vélekedéseket. Szerintem a volt „uralkodó osztályt" ma egyszerűen nem jegyzik, kiesett a pikszisből. A vállalkozó polgárság áll a társadalom középpontjában. Nem vitatom ezt a privilégiumát. Annál inkább a zugkereskedelmet, az. országos mértékű zsibvásárt, ami a fentiek címén széltében, hosszában folyik. A fél ország kereskedni akar. Ez a légkör nem kedvez az alkotó munkának, a gazdaságot gyarapító új értékek létrehozásának. A termelő embert, a kétkezi munkást ünnepeljük elsősorban május l-jén. Azokat, akiknek ma alig van presztízse, lejáratódott a becsülete. Nem büntetni, éreznie kell, vezekeljen hát a rendszerváltás purgatóriumában. Ennél fogva szervezetei sem tartozhatnak a hatalom kegyeltjei közé. A munkásszervezetek programjaiban megfogalmazott elvek és törekvések alig kapnak nyilvánosságot. A „munkás" szó elvétve hallható csak a közéletben, lassan kivész az új rendszer szótárából is. Munkavállalók vannak, csak úgy általában. A munka ma nem a „dicsőség" dolga. Sokan úgy érzik, szégyenkezniük kell azért is, amit a „szocializmus"-ban alkottak. Az elmúlt közel négy évben sok minden történt a munkásöntudat szétzúzása, a munkásegység szétforgácsolása, a munkásság politikai aktivitásának megbénítása folyamatában. Szinte alig van a kétkezi munkásnak legitim képviselője a Parlamentben. Politikai tevékenysége jószerével kimerül a négyévenkénti választásokban. Tagadhatatlan az is, hogy a munkásságnak, a társadalom legnépesebb, de egyben legkisebb jövedelmű osztályának nyomja a vállát elsősorban a rendszerváltás túlsúlya. A még munkahellyel rendelkezők feje felett is ott lóg a létbizonytalanság, az utcára kerülés Damoklész kardja. A gazdasági különbségek pedig egyre csak nőnek. A milliomosok egyre szélesedő köre mellett növekszik a száma azoknak, akiknek hovatovább már húsos csontra sem telik. Ez itt a kérdések kérdése: nem pedig az „önkényuralmi jelképek" betiltása, a médiával kapcsolatos huzavona, meg a Sándorpalota. Választások lesznek rövidesen, bő egy éven belül kétszer. A munkásság nem maradhat távol az urnáktól. Demonstrálnia kell a létezését, és az erejét. A választójog hathatós politikai fegyver a kezében, hiszem, hogy élni fog vele. Jómagam Göncz Árpáddal értek egyet. „Nem lehet elégedetlen, aki nem megy el szavazni. " Takács József Szeged Végre! A magyar nyelv hete alkalmából Panek Sándor tollából szellemes írás jelent meg, amelyben az idegen szavak, kifejezések vészes áradatát, káros voltát mutatja be. Végre egy újságíró, szakmabeli. aki szót emel ez ügyben. Új nap, új idegen szó. Az idegen szavak szótára sem segít már. Ne legyen a tömegtájékoztatás, a gazdasági élet a magyar nyelv rongálásának „udvari szállítója". Érzik e felelősségüket az újságírók, kültag szerzők, szerkesztők, a gazdasági és egyéb terii letek vezető szakemberei? A napi és egyéb sajtót olvasva, az utcát járva nem ezt tapasztalom. Bizony előfordul, hogy a rádiót, televíA zsidók deportálására vonatkozó iratok alig találhatók a levéltárakban, azokat az akkori hatóságok igyekeztek megsemmisíteni. Mégis elszórtan egyegy írás csak előkerült, s ebből sikerült megtudni, hogy például mikor vették igénybe a Szegedi Atlétikai Klub sporttelepét. Szeged polgármesteri hivatala 1944. június 16-tól június 21-ig igénybe vette kb. 4600 személy tartózkodására a sporttelepet és az ott lévő helyiségeket. Makón fegyveres csendőrök az izraelita templomba terelték a sárga csillag viselésére kötelezetteket, majd a makói nagyállomásra irányították és bevagonírozták. Egy-egy vagonba 60-70 embert „tuszkoltak" be. Mindenkitől bekérték a Makó-Újszeged közötti útiköltséget. Az újszegedi vasútállomásról a szegedi SZAKpályára terelték őket. Itt sátrakat állítottak fel. ahol néhány napig tartózkodtak, majd átvitték őket a szegedi Cserzy Mihály utcai téglagyárba. Szegeden a zsidók összeköltöztetése 1944. május 25-én ziót elzárom, amikor értelmiségiek - nem törődve a közérthetőséggel - csak úgy dobálóznak az idegen szavakkal. Nincs kedvem találgatni, hogy mit is akarnak mondani. Pedig képzettségüknél fogva tőlük leginkább elvárható lenne a szép magyar beszéd. Talán nem tévedek: gyenge lábakon áll az anyanyelv oktatása, védelme az óvodától az egyetemig bezárólag. Furcsa ellentmondást találok abban, hogy a határokon kívül élő magyarok nyelvi védelméért szót emelünk, ugyanakkor a határon belülit - rossz példát mutatva vígan szennyezzük. Száz év múlva lesz még nyelv, amelyet magyarnak neveznek? Mert ha „integrálódásunk" így halad, akkor az leginkább az angol valamilyen vátozata lesz. Kószó Jenő indult. A gettót június 14-től a rendőrség őrizte. Néhány napig gettóban való tartózkodás után mindannyiukat a szegedi vasúti pályára terelték, ott két napig tartózkodtak a felállított sátrakban. Ezután őket is a Cserzy Mihály utcai téglagyár területére kísérték. Hódmezővásárhelyre június 16-án a makói csendőriskolából 50 fős csendőregység érkezett. Másnap a zsidótemplom köré zsúfolták össze a hódmezővásárhelyi zsidókat. Pár napig a zsidótemplomban voltak, majd a nagyállomáson marhavagonokba zsúfolva Szegedre kísérték és a Cserzy Mihály utcai téglagyárba helyezték a szegediekkel együtt. Itt voltak Szabadka, Arad, Makó, Halas, Kistelek, Szegvár és Mindszentről érkezett zsidók kb. 8-9 ezren. Az összegyűjtöttek a téglagyár területén június 28-ig voltak, innen Szeged-Rókus állomásról Auschwitz felé szállították. Az első szerelvényt június 26-án, a másodikat 27-én. a harmadikat 28-án indították. Komoly Pál Lassan már hagyománnyá válik, hogy az esi úszóedzések után barátommal bemegyünk egy fagyira a Kis Virág cukrászdába. Ezt a szokásunkat szerettük volna április 27-én is megtartani, de sajnos az edzés tovább tartott a megszokottnál, így zárás után tizenöt perccel értünk a cukihoz. (Rajtunk kívül még ott volt négy fiatal, akik hozzánk hasonlóan vágyakozva néztek be a zárt ajtón.) Már éppen lemondtunk a. kalória ilyetén pótlásáról, amikor kinyílt az ajtó és kedvesen behívtak bennünket. Meglepődve vonult végig kis csapaA DM április 9-i számában, a Hazai tükör rovatban megjelent „Az önkormányzat nyakán maradnak a lakások?..." ctmú íráshoz fűznék megjegyzést, éspedig olyan értelemben, amelyhez sok, mindeddig vásárlási lehetőségre várakozó lakásbérlő egyetértését bírom. A cikk írójától befejezésként „halkan" feltett kérdés a fent említett lakásbérlök - s így a magam - szempontjából is „ironikusnak" tűnik, mármint, hogy „talán mégsem olyan rossz állami lakásban hérlősködni?" Véleményemet azzal támasztom alá - mint azt már 1990. november 30-án a Délmagyarország „Kapcsolatok" rovatában megjelent levelemben is kiejtettem -, hogy a ház lakói 1988 szeptemberében (16 lakó aláírásával) bejelentették igényüket lakásaik megvásárlására. Igényünk bejelentése után értesültünk, hogy az épület „tilalmi listán van", mint minden, az úgynevezett „kiskörúton" belüli épület. Történt ez akkor, amikor a város igen tekintélyes számú és megfelelő „háttérrel" bíró lakásbérlője tekintet nélkül a városrészre (tehát akár az említett Belvárosban is) a mostani értékéhez képest szinte „bagóért" és rendkívül előnyös fizetési feltételek mellett már lakástulajdonos volt. Akkori (1990) véleményemet a következőkkel zártam: „Ha esetleg meg is történik a tunk a frissen felmosott kövön. Ezt a számunkra szokatlan kiszolgálást „borravalóval" próbáltuk honorálni, de mosolyogva visszautasították. Ettől a nem mindennapi cselekedettől - és persze a csodálatos fagyitól - egy csapásra elszállt az aznapi szellemi és fizikai fáradtságunk. Köszönjük szépen ezt Szervánszky úrnak és a Kis Virág minden dolgozójának. Tisztelettel: Fekete Szilveszter és Karaba György, a JGYTF hallgatói csoda, hogy a tilalmat megszüntetik, nyilvánvaló, az egyre növekvő inflációs árakon számolnak és a különbözetet már nem fogják 'bevasalni' a 3-4 évvel ezelőtt magántulajdonba adott lakások tekintetében. " Most ugye talán megtörténik a „csoda", de az meg szomorú tény, hogy 1988-tól a mostani döntésig eltelt idő alatt a lakosság nagyobbik része bizony igencsak megérezte a sorozatos inflációt, az ezeket figyelmen kívül hagyó áremeléseket, a nyugdíjak évenkénti értéktelenedését és nem is kell tovább sorolni, máris itt a felelet a „halk kérdésre": sokan közülünk, akik talán öt évvel ezelőtt még vállalkozhattunk volna - sót igényeltük is - bérlakásaink megvásárlására, a mai körülmények között ez már meghaladja anyagi helyzetünket. Itt tehát nem az a döntő kérdés, hogy mi a „rossz", vagy a „jó", inkább a még „elviselhető" jelzőt lehetne használni azzal kapcsolatban - és miért ne ismét ez a lakossági réteg érezze - a várható lakbéremelést, hiszen kényszerhelyzetben vagyunk. Más választásunk nincs, ha hátralévő - az eddiginél már jóval rövidebb életünket - á megszokott körülmények között szeretnénk eltölteni, amit sok évtizedes munkával talán ki is érdemeltünk. Szilágyi Margit Több lett a gyerekjáték A Siha közi bölcsödé gondozottjai nevében megköszönöm a United Way Alapítvány 15 ezer forintos támogatását. Az összegből hat kisbiciklit tudtunk vásárolni az udvari játékkészlet bővítésére. Huszár Imréné bölcsődevezető „Síri csend amerre ment és néma tartomány" Napjainkban sajnos, mind többször idéződnek föl bennem Arany János ma is aktuális remekművének sorai. Ebben a nagy-nagy demokráciában szeretném néhány gondolatomat és tapasztalatomat összefoglalni a mi kis privatizációnkról. Az elsd szabad választások óta életkörülményeim alakulása folytán, két újonnan alakult, de több évtizedes múlttal rendelkező privatizált cégnél volt szerencsém dolgozni. Bár ne tettem volna, de sajnos a „muszáj" nagy úr, mert élni kell. Dúlnak az emberben indulatai, mert sokszor úgy érzem, ezek a magyarok nem azok a magyarok, ezek az emberek bem azok az emberek, ez az üzem nem az az üzem, ahol éveket, sokan évtizedeket töltöttünk el egymás mellett. Együtt sírtunk, együtt nevettünk, szombaton-vasárnap lohoftunk társadalmi munkára, mert úgy éreztük, a jövőért csináljuk. Több millió forint értékű ingyen munkát végeztünk Szegeden - a városnak, a megyének, az országnak. Kaptunk érte néhány oklevelet, néhány vállveregetést, néhány kézfogást, de ami a lényeg: - akikért dolgoztunk, sokszor könnyes szemmel köszönték meg fáradozásainkat. ami olyan jól esett, hogy szavakkal nem tudom kifejezni ezt az érzést. Óvodában több hetes munkavégzés: váltóműszak miatt, aki délelőttös volt, délután ment és viszont, szombatvasárnap pedig ntindenki. A munka befejeztével az alkalmazottak saját pénzükön főztek nekünk bográcsost és az ovisok tiszteletünkre adtak egy kis műsort. Megköszönték a munkánkat, amit úgy végeztünk, hogy szinte észre se lehetett venni, hogy ott vagyunk. Nem volt kényszerszünet. Azok a kis emberpalánták nem értették ugyan, hogy a bácsik és a nénik értük dolgoztak, de a szemükből sugárzott a hála és a szeretet. Ha nekem akkor azt mondják, hogy itt van egy ötszázas (akkor még sokat ért), vagy itt van a kis éledező értelmünk szeretete, biztos, hogy az utóbbit választom. Sokszor pedig egy tízes vagy húszas is nagyon kellett volna. Mi van most? Amióta nem a miénk a gyár és nem magunknak építjük, mintha nem is lennénk azok. Kifordultunk önmagunkból, kénytelenségből, állásféltésből elfelejtettük vagy elfelejtették velünk régebbi emberségünket. Régebben is „divat" volt, hogy a főnökök nem éppen a szakmához értő embereket neveztek ki. yettek maguk mellé kisfőnöknek. mert ugye akkor ók voltak a janik. Egy-két kivételtől eltekintve főelvtársak is voltak. Ez az arány úgy változott, hogy a fő és jó elvtársakból a többség megmaradt a privatizált üzem. cég, vállalat stb. főnökeként, maradéktalanul kiszolgálva a „privatizációt". Néhány, a szakmához még kevesebbet értő és érő emberekkel kiegészítve, lecserélve az eddigieket. A munkahelyi alsóbb vezetőkből, akikre régen büszkék is voltunk, hogy nincs ugyan meg a megfeleld képesítésük, de ennek a hiányában is kiválóan ellátják feladatukat. Velünk együtt ők is megváltoztak. Már egy-egy munkahelyi egyéni problémánál a második mondatuk az, hogy „ha nem tetszik elmehet". Kiskirályok lettek, visszaélve azzal, hogy esetenként úgy vélik, a külföldi érdekeltségű vállalatra a magyar törvények nem érvényesek, főleg rájuk nem. Volt alkalmam kollektív szerződésbe is belepillantani, aminek közel fele azzal foglalkozik, hogy mi nem jár és miért lehet elbocsátani a munkavállalót, a másik fele pedig a vezetőknek járó prémiumról szól. (Az üzleti terv nem teljesítése esetén is 5 százalék. Hátha még teljesítik is. El lehet képzelni.) A szakszervezetnek is van joga, de nem is akármilyen. Használhatja munkaidő után a vállalati helyiséget ingyen. A többszöri áremelés miatt az üzemek által előállított termékek iránt csökkent a kereslet, aminek valószínű, hogy létszámcsökkentés lesz a vége. Következménye, hogy az addigi vidám, jókedvű munkahelyi légkör és a tréfálkozás megszűnt. A régi jóbarátokból/barátnőkből szinte ellenségek lettek. Mindenki a másik, a szomszédja hibáját figyeli (és jelenti is), mert szüksége van a darab kenyérre. Félnek, félünk. Ha bárhol a leírtakból magunkra ismerünk, az csakis a véletlen műve lehet. Vajda János Szomorú „csoda 99