Délmagyarország, 1993. május (83. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. MÁJ. 29. Belányi György Az árnyék és a fény Most elüldögélsz itt a semmiben -, de mondtam, ne járj a dolgok végére. Idő, az van, hogy földre juss vagy égre, világ a szívben ahogy elpihen, s magában áll csak minden, azt hiszem, másképp a helyére hogyan is érne? De mondtam, ne járj a dolgok végére. (Mos elüldögélsz itt a semmiben.) Majd nem is számít, mi volna, mi nem, lenni is csupán, hogy lehetni érte! S hogy szavát az ember szavakon mérje: dologra csend, csendre dolog, item, most elüldögélsz itt a semmiben. Borbély Zsolt: Önarckép teve nélkül (Révész Róbert felvétele) Egy kislány jött hozzám látogatóba. Azért ismerkedtem meg vele, mert nagyon szép volt - szép és tiszta, ahogy felnőtt korukban már csak ritkán a nők. Finoman, kedvesen kacagott - mint korosabb, csinos asszonyok -, ha játszottam vele, bohóckodtam neki. Amikor megismerkedtünk, csak hároméves volt. Pisze orrú, ibolyakék szemű és mindig vidám, mint általában a vele egyidősek. Csak akkor sírt, ha fáradt, nyűgös volt, vagy ha baleset érte, indokolatlanul, szeszélyből sohasem. Ha gonoszkodott vagy gondolkozott: a homlokát ráncolta, és csóválta a fejét. Göndör szőke haja volt - olyan sűrű, hogy hajkoszorújának súlya kihúzta-kiegyenesítette a frufruit, kunkorodó hajszálait. Ötéves korában már egyenes volt a haja - csak a tarkójánál maradt göndör. Nem volt egy lángész, de szépen énekelt. Szerettem megállni olyan ablakok alatt, ahonnan a gordonka mély, férfi hangú búgása szűrődött ki (elképzeltem a nőt, aki combjai közé szorította a hangszert), vagy olyan ablak alatt, ahol a zongora heves akkordjait hallgathattam, a lányok szoprán hangját - s az utca elhagyott volt, mert esett az eső, mert késő volt már a Kolozsi László Pénz, gyerek, esztétika sétához, vagy azért, mert teljesült az a kívánságom, hogy ne fussak össze senkivel, ne nézzen senki az arcomba, ne kérjenek tüzet tőlem - egyszóval senki ne zavarjon, fájóan magányos legyek, akár a gyermekek szoprán hangja. Zsófi - így hívták kis barátnőmet - hangját is hallottam egyszer, kora este, tavaszi esőben sétálva, szürke házuk előtt. A dalt, amit énekelt, ő találta ki. Vidám dal volt, blabla szöveggel. Zsófi három körül látogatott meg. Még dolgoztam. Odaült íróasztalom mellé, felmászott a székemre és beleolvasott abba a novellába, aminek egy oldalát az írógépben hagytam. Megrántotta párszor a sorváltókart s a papír libegve leszállt a földre. Leugrott a székről és lemászott az asztalom alá. - Mi ez? - kérdezte, és előbújt az írással. - En csináltam - feleltem. -Te? - Igen. - Lemásoltad? - Nem, én találtam ki. Értetlenkedve nézett rám. - Megjegyezted valahol és leírtad? - Nem - mondtam mosolyogva. - Én találtam ki. Ahogy azt a sok könyvet is megírta valaki, amit itt látsz a polcokon - körbemutattam a könyveimre. - Én is ilyeneket csinálok. Zsófi a homlokát ráncolta. -Olvasd föl I Fölolvastam. A novella moziban játszódott. - Ezt a moziban hallottad? -Mit? - Amit az emberek mondanak abban, amit írtál. - Nem, én találtam ki. - Nem is mondta senki? - Nem. - De mondhatja! - Végül is - feleltem. Nézd - kezdtem bele a magyarázatba -, te is szoktál olyan dolgokat énekelni, amilyeneket még sohasem hallottál, és nem is hasonlítanak semmiféle dalra... mintha benned énekelné valaki... és te eldúdolod hangosan. Történt már ilyen, igaz? Bólintott. Figyelt. - Én amit hallok: leírom, papírra vetem (magam). Csak én hallom azokat a párbeszédeket, de szeretném, hogy más is hallja őket, mert... - Különben önző lennél? - Önző? - biztos voltam benne, hogy nem ért meg. De az is lehet, hogy én nem értettem őt. - És miért írsz? - kérdezte. - Mert pénzt kapok érte feleltem fáradtan. - Neked ez a munkád? -Ez. Nevetett. - Én nem fizetnék érte mondta. - Miért? Megrázta kacéran a haját. - Mert szomorúak lesznek az emberek, ha olvasnak. - És nem jó szomorúnak lenni? - Nem - felelte határozottan. Megemelte a vállait. - Néha jó szomorúnak lenni - mondta, aztán hozzáfűzte -, de én nem fizetnék érte. Petró János versei Száz grammonként Száz grammonként oldódok benned, lassan, végtelenül. Mikor végre kemény és szaggatható leszek, tizennyolc darabra szaggass, ha lehet. Nem tudnám elviselni, ha feltűnően nagy galuskák lennének testem feloldott részei. Hangtalan zuhanás Hangtalan zuhanás, álom vagy ébrenlét. Melltartókapocskikapcsolódás hang. Metafizikus álom-ébrenlét készülék. Visszatükröződő kozmikus magány. Betűk hangtalan egymásra hatása. Széjjeltárt combok, csillagháború Hangtalan betűk hatása egymásra. Kiszáradt magányos fa, szaxofon. Mintha örökül hagyott remegés. Rántott hús, krumpli, nemzeti ünnep. Paplan-nyár, testszagú, izzadt éj. J. L. Borges: A halhatatlanság Könyvkiadásunk, úgy tűnik, törleszteni kíván az argentin mester életművével szemben fennálló tetemes tartozásából: megjelentette Borges öt előadását tartalmazó kötetét; ezek az előadások 1979-ben hangzottak el a Belgrano Egyetem hallgatósága előtt. Némiképp sajátságosnak mondhato a választás, mely épp ezt a karcsú kis könyvet ítélte érdemesnek a magyarra való átültetésre, hiszen az itt felvetett problémákkal - a Swedenborgról szóló, kevéssé izgalmas esszé kivételével - a magyar olvasó már találkozhatott Az idő újabb cáfolata oldalain, ráadásul jóval szellemesebb és élvezetesebb változatban. A halhatatlanság lapjain kedvenc témáit vonultatja föl Borges (könyv, idő, örökkévalóság), egy kicsit talán több rutinnal, mint lelkesedéssel, de még így is felvillantva esszéművészetének legfelejthetetlenebb perceit. Mert a borgesi esszé egyedülálló műfaj: a filozófia, a short story és a költészet határain egyensúlyozó, az európai esszéművészet hagyományába nemigen illeszthető bűvészmutatvány. Tisztességes esszé ez idáig valamilyen módon a valóság bizonyos momentumaira próbált referálni (még az úgynevezett impressszionisztikus esszé is, melynek írója saját lelkének ornamentikáját látja tükröződni az őt körülvevő világban), míg Borges eszszéiből nem titkoltan hiányzik a „valóságfeltárás" igénye. Ő ugyanis magát a valóságot teszi kérdésessé írásaiban, egész egyszerűen azzal, hogy az igazság kritériumát kiiktatva, egyenértékűvé avatja a tézist és az antitézist, amilyen gyorsan csak lehet, megcáfolja a bizonyítandó tételeket (majd e cáfolatokat is), és önironikusan jelzi, hogy az általa írt esszé-szöveg is tautológia csupán. így eszszéi önmagukra reflektáló fikcióként (is) olvasandók. Mindezzel együtt sem tartozik Borges azok közé a nagy rombolók közé, akik, miután fáradságos munkával felszámolták a történetet, a jelentést meg a többi, módfelett ósdinak tartott kacatot, meglepődve konstatálják, hogy a semmit tartják a markukban. Vannak ugyanis olyan dolgok, melyeket minden önmegsemmisítőnek tűnő gesztusa ellenére is igen komolyan vesz Borges, és ezekkel lépten-nyomon találkozunk esszéiben (melyek szépirodalomként is olvashatók), novelláiban (melyek esszék is egyben), és verseiben (melyek a tanulmányok és elbeszélések rövidített változatai). Ebből is kitűnik, hogy sok egyéb konvenció mellett a műfaji határok konvencióinak is fittyet hány Borges; írja is valahol, hogy műfajok nem léteznek, csak egyének. Nos, ilyen komolyan kezelt probléma Borges számára a könyv, ami értelmezésében az emberi boldogság fontos lehetőségét jelenti. A tudás vágyának keresése ölt testet benne, s bár szerinte abszolút tudás birtokába sosem juthatunk, elérésének kísérlete némiképp növelheti esélyünket a léttel szembeni kiszolgáltatottságban. A könyv, az objektiválódott gondolat minden írásában alapvető szerepet játszik, így válnak szövegei eszmék dialógusaivá, melyek a világ lehetséges, ám mégsem érvényes interpretációit játsszák el. Az időről szóló előadásában azt mondja, hogy ha régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha az időt olvasnank. Kérdés persze, hogy melyik időt, mert Borges, aki az időt emberi találmánynak tartja, számos idő-hipotézist vonultat föl előttünk; előre és hátra haladó, körkörös, vagy éppen mozdulatlan időt feltételező rendszereket mutat be a metafizika történetéből, és be kell vallani, egyik sem kevésbé meggyőző, mint Einstein avagy Newton idevágó tételei. Azt érezteti Borges, hogy a Tudományhoz, a tudományos beszédmódhoz való ragaszkodás ugyanúgy hit kérdése csupán, mint a metafizikus, vagy vallási elkötelezettség. Minden gondolati rendszer a rendelkezésre álló nyelvi jelek bizonyos kombinációjából jött létre; nyelvi megformáltság tekintetében vannak köztük sikerültebbek és kevéssé sikerültek, közös azonban bennük, hogy igaz-hamis kategóriák nem alkalmazhatók rájuk, szóljanak bár a Vallás, a Tudomány vagy a Költészet hangján. A halhatatlanság címet viselő előadás nem kimondottan filozófiai problémát mutat be, hiszen az örök élet gondolata inkább bizonyos teológiákkal, illetve a költészettel tart szoros kapcsolatot. Azért itt is talál módot Borges, hotjy megcsillogtathassa szellemtörténeti tudását: Püthagorasz, Szókratész, Lucretius, Bergson - bőven áradnak a nevek és az idézetek, mert Borges tudja magáról, hogy milyen művelt, és nagyon szeretné, ha ezt mi is tudnánk. Minden tautológiát feledtet azonban az a szépség, ahogyan saját elképzelését írja meg a kozmikus halhatatlanságról, melynek mindenki részese egy gesztussal, egy továbbélő gondolattal. A krimiről szóló írás Poeval foglalkozó részeit egy régi könyvéből, a Bevezetés az amerikai irodalomba címűből ollózta Borges. A bűnügyi történet e szerint sajátos olvasótípust hoz létre, és ennek az olvasótípusnak Poe volt a nemzője. Tőle származik az irodalomnak intellektuális tevékenységként való felfogása, az a fajta olvasási mód, mikor egy mű nem az olvasó lelkét, hanem az agyát teszi próbára. A detektívregény tehát olyan fikció, melynek értelme kizárólag gondolati úton deríthető fel. Borges is hasonlóan építi fel novelláit és esszéit, amelyek ugyan a szó klasszikus értelmében nem tekinthetők kriminek, az olvasót mindazonáltal arra kényszerítik, hogy detektívként próbáljon a végére járni az ott bemutatott metafizikai rejtvényeknek. Ám ezeknek - természetükből fakadóan - nincs megoldásuk, úgyhogy elmarad a happy end, a nagy tettenérés: a rejtély rejtély marad, és épp ezáltal sarkall újabb nyomozásokra. Azért is nagyszerű műfaj a krimi mondja Borges -, mert kaotikus korunkban, midőn az irodalom heroikus erőfeszítésekét tesz, hogy megszabaduljon a szereplőktől és a cselekménytől, a bűnügyi történet az, melynek tartania kell magát bizonyos klasszikus szabályokhoz. E szabályokhoz Borges is ragaszkodott, pedig hosszú alkotó pályafutása alatt számtalan irányzat, izmus és iskola tűnt fel, majd hullott a feledésbe, szerencsére csöppet sem befolyásolva Borgest, aki tudta, hogy bár szellemi divatok jönnek-mennek, az biztos, hogy a mai, felkapott aktualitás holnapra ásító unalommá, jobb esetben irodalmi kortünetté válik. Ezt a sorsot azonban a Borgeséletmű minden bizonnyal el fogja kerülni. F. M.