Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-19 / 65. szám

PÉNTEK, 1993. MÁRC. 19. • Farkasházy mondta a Zöld szalonban: „Vannak hasznos patkányok és hernyók" KULTÚRA 5 Arra a kérdésre, hogy Farkasházy Tivadar publicista vagy humorista, személyesen azt válaszolta, hogy mivel a legutóbbi Ki kicsoda? című könyvben összesen egy humoristát mutatott ki a statisztika, ezért őt inkább humoristának nézzék, mert akkor lesz itthon kettő, a több száz újságíró mellett - a statisztika szerint. Farkasházy Tivadar humorista a Szegedi Szabadelvű Műhely vendége volt tegnap este a Virág Cukrászda Zöld szalonjában, ahol az est előtt filteres tea mellett beszélgettünk. • Humorista létedre mintha kissé keserű publicisztikákat írnál mostanában? - Nehéz helyzetben vagyok mint a Hócipő főszerkesztője. A Radiókabaréba hosszú évek óta nem írok. A Hócipőbe szükségből és kényszerűségből írok. Szeretek írni, nem erről van szó, de úgy, hogy ne legyen más dolgom. A Hócipőben rám hárul a közéleti, napi aktualitás, amit meg szeretnek csemegézni az olvasók. Selmeczi ügyesebben megoldja ezt a rövid híreivel, nem moralizál annyit; nekem meg marad a politika szomorúsága. Én tehetek arról, hogy ilyen a politika. • Mivel van tele a hócipőd? - Már sokszor elmondtam, de maradok ennél a változatnál: két dologra nem számítottam. Az egyik, hogy elmúlik a kommunizmus, a másik, hogy utána ez jön. A kommunizmus hosszútávon reménytelen volt, a mostani helyzet pedig egy kicsit reményteljes. Van a humorral kapcsolatban egy mondás - nem szeretem a jelmondatokat, de azért elmondom -: „A humor a reménytelenség udvariassága." Ez nekem nagyon tetszett az óvilágban. A mostani időszakra pedig megfordítva használom: a humor a remény udvariatlansága. • Vannak ellenségeid? - Az ellenségeim egy részét nem tartom ellenségemnek. Vannak patkányok és vannak hernyók; nem akarok neveket felsorolni. Bár utánanéztem egy lexikonban és láttam, hogy vannak hasznos patkányok és hasznos hernyók is. Ezért ha valakit lepatkányojok vagy lehernyózok, akkor még nem vagyok egyértelműen perelhető. Podmaniczky Szilárd Fotó: Nagy László • Érmészként ismer a nagyvilág - ezt nyugodtan mondhatjuk -, hisz' Lisszabontól Montreálig, Párizstól Rómáig nemcsak kiállításokon ismerhették meg munkáidat, de külföldi megbízásokat is teljesítettél. Honnan ez a vonzódás, ez a művészi elkötelezettség? - Akár hiszed, akár nem mutatom! - ez az első, 1953ban készített parányi érmém. Mindössze egy centiméter az átmérője, s a keresztfiamról mintáztam, aki ma Budapesten főorvos. Azóta több száz érmet készítettem, részint megrendelésre, részint belső indíttatásból. Az érem iránti vonzódásom egyrészt természetes, másrészt különös „sorscsapás". A Képzőművészeti Főiskolán murális szobrásznak készültem, az '50-es években olyan szakmai inspirációkat kaptam, hogy a kor kívánalmai szerint köztéri alkotásokat mintázzak. Csakhogy közbejött 1956, s akkori magatartásom miatt, finoman szólva, a kis méretek felé tereltek. Ennek ma igencsak örülök, hisz' egyetlen szobromat sem döntötték le. • Az érem meglehetősen szoros műfaj. Tulajdonképpen csak néhány eszköz áll a művész rendelkezésére, hogy a tenyérnyi körformában művészi gondolatot fogalmazzon meg. Jórészt egy személyiség karakterisztikus arcvonásai, néhány meghatározó motívum és a betű. Nem gúzsba kötve táncolás ez? - Lehet, hogy ez benne a szép, ez benne a vonzó. A világ legtökéletesebb formájában, a körben kell elmondani mindent. Egy idő után természetes, hogy a művésznek kialakulnak a stílusjegyei. Az, hogy miként közeledik egy archoz, milyen betűtípusokat alkalmaz szívesen, mennyire plasztikusak érmei, milyen témákhoz vonzódik. Én példá ul, hacsak lehet, szemből, vagy félprofilból ábrázolom modelljeimet, hiszen akkor találkozik a tekintet, akkor jöhet létre kontaktus. Persze vannak klasszikus arcélek. s amikor a művész történelmi figurákat ábrázol, akkor korabeli ábráEgy szegény „diktátor" panaszai (Folytatás az 1• oldalról.) utasítást. Ez a többi között a napi postabontás rendjéről is szól. Április 2-án levelet kaptam Imre Zoltántól, amelyben egyebek mellett pszichológiai gyilkosság áldozatának nevezi magát és művészetét - ha a balett-tagozatnak érkezett levelekkel is ugyanúgy járok el, mint a többi tagozatéval, azaz az előírt szabályok szerint. Mivel nemcsak a művészetét méltányoltam, hanem a művészi érzékenységét is tekintetbe vettem, azon túl nem kértem és nem bontottam fel a tagozat leveleit, melyek mostanáig iktatás nélkül jöttek-mentek. Szeretném elmondani, hogy a színházigazgatói kinevezés azt is jelenti, hogy egyszemélyi felelős vezetője vagyok a Szegedi Nemzeti Színháznak, az ezzel járó jogokkal és kötelességekkel. Ez pedig azt is jelenti, hogy nemcsak a tagozatokért, hanem a színház egész működéséért én tartozom felelősséggel. Ha például - a sokat emlegetett művészi és nem művészi szabadság, meg az úgynevezett tagozatönállóság gyakorlása közben puszta szórakozottságból, netán hozzánemértésből az egész intézményre nézve előnytelennek minősülő lépést tesz mondjuk egy tagozatot vezető művész, főrendező. opera-, vagy balettiga/gató nem őt. hanem engem lehet felelősségre vonni. Nem én happolom magamnak a munkát és nem a diktatórikus hajlamaimnak engedek: a munkaköröm követeli meg. hogy tudomásom legyen a színházban történtekről. • Mit érnek a postabontás belső szabályai, mit a direktor széleskörű informáltsága, ha úgysem válaszol a levelekre? Imre Zoltán azt is írta, hogy a főrendező is levélben kért nagyobb önállóságot a tagozatának, arra sem reagált. - Már hogyne reagáltam volna? Bementem Árkosi Árpádhoz és megbeszéltük a dolgot. Vagy írtam volna levelet neki, amikor az enyémtől három méterre van a szobája? Megmondom, mi mindenre nem reagáltam még: például nem mondtam a minisztériumból rámtelefonáló tisztviselőnek, hogy a balettigazgató ilyen, meg olyan. Csak ettem a kefét, csöndben, magamban. Mert azt telefonozta nekem ez a tisztviselő, hogy Göncz Árpádnak se újunk a táncosok besorozása ügyében; csakis nekik újunk ilyen ügyekben ezután, mert csakis ók segíthetnek rajtunk, ha akarnak. • Nem értem. - Én se értettem, míg el nem magyarázta, hogy az általam irányított színházból levelek mentek Andrásfalvy Bertalannak, Raffay Ernőnek és Lippai Pálnak, hogy három táncosnak ne kelljen katonának állni, mert ha mégis, akkor Imre Zoltán felmond, a balettegyüttes pedig ülősztrájkba kezd... Es akkor sem élcelődtem Imre Zoltán kárára, amikor kiderült, hogy egy minisztériumi pályázatot úgy kezdett: a szegedi színház költségvetése mínusz 18 millióval érkezett.. • Ezt a felmondólevélben írta. - Mindkét helyen tévedett. i Életmű-kiállítás nyílik a képtárban Érmek panteonja Beszélgetés a 60 éves Tóth Sándorral tanítványom, Fritz Mihály; az 500 forintos előlapja az enyém, hátlapja Fritz Mihály tanítványáé, Lebo Ferencé; a 10 ezer forintos mindkét oldalát én mintáztam. • Talán ennyit a mesterségről, amit ezek szerint át lehet adni, a mesterségről, amely alapja minden művészi tevékenységnek. De hadd kérdezzem meg, miért volt annyira ellentmondásos kapcsolatod Szeged városával? - Tulajdonképpen szeretem ezt a várost. A főiskola elvégzését követően itt kaptam munkát, itt születtek gyermekeim, itt volt lehetőségem megszervezni a Tömörkény gimnázium művészeti tagozatát, voltak itt sikereim, családom ma is itt él, s nagy öröm számomra, hogy most bemutatkozhatom. Aki végignézi kisplasztikáim, érmeim, plakettjeim sorát, azok számára egyértelművé válhat kötődésem, hiszen rátalálhat Kálmány Lajos, Dugonics András, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, József Attila, Móra Ferenc, Bálint Sándor, SzentGyörgyi Albert, Kalmár László, Vaszy Viktor és sok-sok jeles szegedi személyiség arcmására, a város motívumaira. • Azt mondják, ilyen korban az ember inkább visszatekint, mint előre. Én mégis a következő munkákról kérdezlek. - Itt látható a kiállításon a máriapócsi székesegyház bronzkapujának modellje. Ez egy négyszer hárommétere', munka lesz, szeretném szépet: megcsinálni. Aztán itt van a nemrég elhunyt Signer Ferenc portréja, ez lesz a fodortelepi Szent Gellért templom szőlőfürtjének újabb darabja. T. L. Miskolcon született. Nyíregyházán dolgozik, munkásságának egy jelentős rcsze Szegedhez kötődik. Ma kiállítása nyílik a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai képtárában. Portrészobrokat, kisplasztikákat, s mintegy 600 érmet hozott. Úgy hívják: Tóth Sándor József. Munkácsy-díjas szobrászművész. Tegnap volt a nevenapja. 1933. március 19-én született. Éppen hatvan éve. Éltesse az Isten! zolásokra kell hogy szorítkozzon. • Az utóbbi időben jó néhány olyan művész és tudós arcképét mintáztad meg, akik az emigrációból tértek haza. Hadd említsem csak Szent-Györgyi Albert, Határ Győző vagy Teller Ede nevét. Miként készülnek ezek a munkák? - Hadd idézzem a Teller Ede-portré történetét. Teller 1991. január 28-án járt Debrecenben, s engem fölkértek, hogy a látogatást egy portrééremben örökítsem meg. Elkéstem, s már csak az ebéden figyelhettem Teller profilját. Ott mindjárt plasztilinben próbáltam mintázni, a délutáni előadása alatt javítgattam, s amikor este megmutattam neki, fölkiáltott: - Igen, igen, igen, de mikor lesz kész? • Már akkor is készítettél egyházi témájú érmeket, amikor ez nem volt éppen támogatott. A belső kényszer, vagy a megbízások tereltek erre a területre? - Katolikus nevelésben részesültem, Miskolcon a Fráter György Főgimnáziumban érettségiztem. Egy profi művésznek minden feladatot meg kell oldania, s én az egyházi megbízatásokat is éppen neveltetésemből adódóan - át tudtam élni, meg tudtam oldani. Büszke vagyok arra, hogy a pápalátogatásra készült ezüst 100 forintos előlapját én készítettem, hátlapját pontosabban lényeges pénzügyi dolgok megnemértését bizonyította, hiába tájékoztattam részletesen. A Délmagyarországban is megjelent a költségvetési vita idején, hogy ez az összeg az a plusz, pénzszüicségletünk, amellyel a közalkalmazotti és egyéb új törvények előírásai szerinti kötelező kifizetéseink miatt kellene rendelkeznünk. De nem rendelkezünk. Ezért, és mert - mégegyszer hangsúlyozom: az egész színház gazdálkodása az én felelősségem - a munkatársaimmal úgy döntöttünk, a nyugdíjba vonuló művészek bérét átcsoportosítjuk, hogy a törvényi kötelezettségeinknek eleget tehessünk. • És az elszerződök bérét is elveszik. - Mi az, hogy elvesszük? Megpróbálunk a szűkös lehetőségek között gazdálkodni. Egyébként eszünk ágában sincs az elszerződök bérét és státuszait „elvenni", kizárólag a nyugdíjba vonulókról volt szó. Fogalmam sincs, honnan veszi ezt a téveszmét Imre Zoltán. • így tájékoztatták az igazgatósági ülésen. - Érdekes, a többieket, akik ugyancsak ott voltak, miért nem így tájékoztattuk? Szimplán félreértette. Vagy nem tudom mit csinált, mindenesetre az nem igaz, amit írt. • Mennyi státust vesznek el a balettól? - Semennyit. • Talán ez a helyes kérdés: mennyi pénzt veszít a balett azért, mert át kell csoportosítani - mondjuk a műszakiak pótlékainak törvényben előírt kifizetésére? - Semennyit. A balettből tudtommal senki sem megy nyugdíjba. Az operától és a prózától csoportosítunk át, és még így is mindkettőnek marad szabad béralapja. • De a balettnek nem lesz szabad béralapja. És valóban ez az ország legrosszabbul fizetett, pedig egyik legszínvonalasabb együttese. - Igaza van Imre Zoltánnak abban, hogy voltak korábban mulasztások, amelyek a balettet ma is sújtják. Az együttes úgy jött létre, hogy a másik két tagozattól vontak el béreket, innen-onnan csurrantottak-csöppentettek, hogy táncosokat lehessen fölvenni. Még 1991-ben sem követték bér- és dologi konzekvenciák az önálló tagozattá nyilvánításukat. 1987ben tízszer 4 ezer 500 forintot biztosítottak az együttes számára bérként, azzal az ígérettel, hogy folyamatosan fejlesztenek. „Erre sose került sor", ezért a balett mindig is bizonytalannak érezte helyzetét - írta Nagy László, az akkori igazgató, '91-ben, a fönntartónak. Mindannyian tudjuk, hogyan változtak azóta a pénzügyi kondíciók. Ezen nem változtat az sem. ha engem diktátornak neveznek. Ami ezen változtathatna, az az önkormányzat, vagy a minisztérium. Ha pénzt tudnának adni - bérre. De nem tudnak. Sulyok Erzsébet • Hétvilág-est az IH-ban A Gzóbel Minka és a többiek Egyre jobb a Hétvilág folyóirat, és ez a Czóhel Minkás akció igazán üdítő és szellemes volt kedden este az ifjúsági házban, ahol a lap — Önéletrajz címmel - irodalmi szeánszot tartott. Sok szereplő volt és sok néző. De előbb essék szó Czóbel Minkáról, erről az elfeledett, s igazán soha fel nem fedezett költőnőről, aki az elsők között írt szimbolista meg szabadon ritmizáló verseket széles e honban, s akit mégse vett észre a Nyugat. A hétvilágos társaság szépen megkomponálta a költőnő életrajzát. Csipetnyi valóság, csipetnyi fikció, hozzá egy kis lírai tudományosság, esszéskedés, lábjegyzet, vers kívülről mondva, levél felolvasva, s máris meg vagyon termetve egy ember, na és szavakból vagyon megteremtve. Nagyon jó dolog ez. Friss és szellemes. Játékos, de nem súlytalan. Nincs vad vagy borongós váteszkedés, nincs akciózás, földöntúli elvontság, ezoterikus szmog. Az irónia felhőjét magukkal rántva egy finom kanyarral végül is csak oda lyukadnak a hétvilágosok, ami egy kevésbé látványos, de nagyon rokonszenves irodalomszeretet célja. Én ezt szóból teremtett embernek nevezem. Aztán az est második felében saját szövegek következtek. Lehet csodálkozni, hogy a huszonöt alattiak milyen felszabadult rezignációval viseltetnek saját mondataik iránt. Mintha nem is lenne lényeges, elrontja-e, vagy sem. „Mintha csak jobb híján, csak úgy, nem kedvből, hanem mert így alakult, azért írtam, s olvasom most fel nektek. " Ez különben már Czóbel Minka „alatt" is kitetszett. Mint ahogy az is kitetszett az est post Czóbel Minka érájában, hogy a szövegen, a mondaton, a versen nem segít sem sötét, sem kellemetes alkoholmámor, sem komolyság, sem rezignáció, ha az nem jó. Mintha a társaságban erősebb, megfontoltabb, s egyelőre reményteljesebb lenne az esszéista vonulat. Az szerzők közül nekem Deák Botond tetszett a legjobban. Kegyetlen, repetatív, mindazonáltal megzerkesztett novella volt az övé. fájdalmas zakatolás a terméketlen fügefáról, a költészetről, meg a máról. És hát, nagyon hiányzott Benda Balázs. Dal