Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

SZOMBAT, 1993. MÁRC. 13. OH SZABADSÁG, HADD NÉZZÜNK A SZEMEDBE! 11 • A perui halliszttől a történelmi analógiáig • A periféria és a jóléti illúzió Nem döntöttük még el, hogy milyen kapitalizmust akarunk Anderie Ádámmal beszélget Diusztus Imre „Technikumot az ember nem választ, oda a szülei küldik, mert hasznos." Ez volt az első mondata Anderie Ádámnak, amikor egy interjú keretében arról kérdeztem, hogyan lett a pécsi építésztechnikusból Szegeden a történelem professzora. Nos, aki ismeri a nyilatkozót, pártállástól és ízléstől függően göngyölítheti tovább a kérdéseket - erre az egyetlen mondatra építve. Például így: az egyetemi párttitkárság választás vagy hasznosság dolga volt? Természetesen így is lehet kérdezni. Meg úgy is, hogy közelebb jussunk a maradandó tanulságokhoz. • Ön egy Pécs közeli bányatelepen nőtt föl szegény, munkaszerető emberek között. - A pécsbányai telep olyan volt, akár egy Zola-regény. Zárt közösség, az összetartozás tudata, no meg a szegénység: az egész telepnek egyetlen vízcsap jutott. Egyébként hatéves koromig szinte csak német szót hallottam. A második világháború után kitelepítették a rokonságunkat, de apámékat békén hagyták, miként az egész telepet. A bányászra ugyanis szükség volt. • Mi volt az igazán meghatározó abban, hogy a történész pályát választotta? - Pécsett Bécsy Tamás volt az általános iskolai irodalomtanárom, aki a kultúrtörténet tiszteletét oltotta belénk. S mert nem mérnöknek készültem, így kapott jelentőséget, hogy nagyszerű tanárom megszerettette velem a történelmet. S mint technikumban végző diák, akkori lehetőségeim szerint, csak a magyar-történelem szakpárt választhattam. • Korán házasodott, gyorsan jött az első gyerek. - Ez egyrészt arra késztetett, hogy nyaranta -munkát vállaljak, mint technikus a Bólyi Állami Gazdaságban, másrészt pedig arra, hogy jól tanuljak a magasabb ösztöndíj miatt, és hogy az első két év után szigorú tanárt válasszak szakdolgozat-vezetőmnek. • Wittman Tibort céltudatos, kőkemény embernek mondják, akik ismerték. - A választásomat éppen ilyen híre indokolta. Wittman professzor nem sokat várt: a kezembe nyomott egy nyelvkönyvet meg egy grammatikát, és spanyolt tanulni „kényszerített", majd angol intenzív tanfolyamra küldött. • Történészként miért épp Perut választotta? - Egyetemistaként mély nyomokat hagyott bennem az, ahogyan megbirkóztunk három vagon perui halliszt kirakodásával a rendező pályaudvaron. • Hogyan és miért került közel professzorához? - Szerencsém volt, mert két és fél évig egyedül jártam hozzá speciális kollégiumra, 'gy együttes munkánk elég intenzív volt. Erősen hatott rám szerteágazó figyelme és közéleti érzékenysége. A perui témát egyébként ő javasolta. • Wittman Tibor fiatalon hunyt el. Miben látja a jelentőségét? - Mindenekelőtt az egyetemes látásmódban, s abban, ahogy inspirálni tudta a munkatársait. A középkoros és modem kort kutató kollégáinak például gyakran említette, hogy a magyar történeti források egy részét spanyol levéltárakban kellene kutatniuk. Meggyőződésem, hogy ez a javaslata máig aktuális, hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni történelmünk közel hatszázesztendős spanyol kapcsolatairól. • Ez tehát a történelemkutatás egyik kevésbé művelt területe lenne? - Pontosan. Nem csak az összehasonlítás lehetőségei, hanem témája miatt is. LatinAmerika, Spanyolország és Közép-Kelet-Európa egybevetése fantasztikusan izgalmas és fontos tanulságokat rejt. Elegendő a gazdaságtörténetre, azon belül pedig a felzárkózás állandó gondjára utalni a három történelmi régióban. • Mit jelent önnek a karrier? - Mást jelentett három éve, mint most. Állandó elem az a vágy, hogy jó történész legyek. Jó, fontos könyveket írni, jó tanárnak lenni - ez mindig ambicionált. Az is, hogy közvetlenül hatni tudjak a dolgokra, de ez ma már nem tűnik annyira fontosnak. • Hónapokkal ezelőtt néhány szót váltottam Csákány Bélával, a JA TE egykori párttitkárával és rektorával, aki tett egy kritikus kijelentést a mára, majd gyorsan hozzátette, hogy ez nem a legízlésesebb, ha épp most és épp ő bírál. Én ebben nem az önkritikát, hanem a matematikaprofesszorra jellemző logikát láttam meg. - Hasonlóképp gondolom én is a dolgot, s nem csupán azért, mert Csákány Bélával közeli munkatársak voltunk. Én az egyetem utolsó előtti párttitkáraként részese voltam a párton belüli politikai küzdelemnek, ám a nagy „egész" kudarcából a rám eső részért vállalnom kell a felelősséget. Olyan módon például, hogy a politikai közéletben nem lépek föl. Csönd vesz körül. Alighanem épp ezért kérte ezt az interjút. • Meg azért is, hogy a spanyol analógiát elemző történésztől megtudjam: mi történik most minálunk? - Annak idején a KISZ egyik reformer vezetője, Nagy Imre tette föl a kérdést, hogy „Milyen szocializmust akarunk?" A parafrázissal élve lehet rámutatni arra, hogy egyetlen politikai erő sem fogalmazta meg a választások előtt, hogy milyen kapitalizmust is akarunk. Á különböző politikai irányzatok máig nem alakítottak ki egymástól elkülönülő kapitalizmusmodelleket, amelyekre aztán koherens fejlesztési vagy modernizációs stratégiát lehetne építeni. Aggódva tapasztalom, hogy a kormánypártoknak inkább volt elképzelésük a múltra, mint a jövőre. • Miféle kapitalizmusmodellre gondol? - Olyanra, amely a tőkés dinamizmust és a szociális érzékenységet össze tudja egyeztetni. Mindenképp a .jólétitől" eltérőre, mert illúzió azt hinnünk, hogy a német vagy a francia modell követhető lehet számunkra. Egy történész nem tud kísérletre hivatkozni, csak analógiával élhet. Ott van például LatinAmerika: Hogyan viselkedik a hozzánk hasonló periféria? Vagy nézzük meg Spanyolországot: mi történt a diktatúra után? Nem tudok arról, hogy néhány publicisztikai megközelítésen túl bárki foglalkozna a spanyol demokratikus átmenet tanulságaival, holott kézenfekvő lenne az összehasonlítás. • Vegyünk egy konkrét példát! A spanyolok nyaralni indulnak, a parlamentben pedig tetőfokára hág az erőszak. Nemsokára lőni kezdenek. — Igen, a spanyol polgárháborúra gondol. Ez az, ami miatt például tanulmányozni érdemes, hogyan emelkedik hétről hétre a konfliktusok feszültségszintje a mi Országgyűlésünkben. Veszélyt látok abban ugyanis, hogy egyre többen említik a demokrácián kívüli technológiákat, s szinte láthatatlanul, de érzékelhetően akkumulálódik az országban a feszültség. Tragikus lenne, ha mi is utólag lennénk okosak. Spanyolországban például Franco halála után a Moncloaegyezmény mondta ki azt, amiben a falangistáktól kezdve a kommunistákig mindenki egyetértett: a történelem tabu. Sőt: annak ellenére, hogy minden spanyol családnak voltak egyik vagy másik táborban halottai, az 1936-1975 közötti periódus maga tabu volt. 1977-ben a választási kampányban nem kapott pénzt az a politikai csoportosulás, amelyik a történelmet gyűlölet szítására akarta felhasználni. A nemzeti burzsoázia vonta meg ilyen módon a támogatást: nem akart második polgárháborút. • Véleménye szerint mi kellene ahhoz, hogy a magyar belpolitikában megszűnjön a marakodás? - Talán külső fenyegetettség téríthetné észre a politikai eliteket, meg a következő választáson a szavazatokban megnyilvánuló népi figyelmeztetés. • Elmondhatom önnek, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek az egyik markáns olvasata? - Kíváncsian hallgatom. • Azt fogják mondani egyesek, hogy a liberálbolsevik sajtó balra húzó főszerkesztője visszacsempészi a köztudatba az átmentett párttitkárt. - Két megjegyzésem van. Az első: 1992-ben három könyvem jelent meg, az egyik Spanyolországban. Ez utóbbi a spanyol egyetemistáknak írt, az ottani tankönyvkiadó által kiadott könyvem második kiadása. Másik két könyvem témája Spanyolország története. írtam eddig tizennégy könyvet, egy európai társaság elnöke voltam három évig, egy másik európai társaságban szekcióvezető vagyok. Nemrég hívtak meg egy spanyol folyóirat szerkesztőbizottságába.Tanítottam Limában, Alcalában, Caracasban, Göttingában. Több mint hatvan folyóiratot, évkönyvet kapunk, DélAfrikától Japánig, az általunk kiadottakért cserében. A sevillai magyar pavilonba látogató az én írásomból értesülhetett a spanyol-magyar kapcsolatokról. Külföldi tudóskapcsolataim segítségével 30 millió forintos TEMPUS-programot szerveztem, melyből az országban másodikként egyetemünkön elindulhatott a spanyol szakos képzés. A másik megjegyzésem az, hogy a párttitkárokról sem célszerű a „sötétben minden macska fekete" elv alapján ítélkezni. Akik ismerik eme - ötven évemből három és fél éves tevékenységemet, tudják azt is, milyen volt a demokratikus átmenet kiküzdésében a részem. • Mit jelent önnek a baloldaliság? - Mindenekelőtt szolidaritást a szegényekkel, az elnyomottakkal. Énnek végiggondolását, ezt az érzékenységet hiányolom a mai politikai pártoktól. Az egyházakban ma sokkal erősebb ez a fajta készség. • Korábban többször jelentkezett cikkekkel. Amolyan küldetéses értelmiségiként elemezte a világot spanyol vagy göttingai szemüvegen át, szegedi látószögből. Nem érzi úgy, hogy ez az értelmiség típus fölszámolódni látszik? - így még sohasem gondoltam át, de alighanem igaza lehet. A kérdés az, jó-e ez a társadalom egésze számára. Jó, amennyiben azt jelezheti, hogy a társadalmi munkamegosztásban megjelent egy profeszszionális réteg, a politikusok csoportja, akik felvállalják a köz ügyeit. A kutató „küldetése" ez esetben immár magára a munkára koncentrálódhat. A társadalmat kutató értelmiségiben azonban, főképp válságos periódusokban, amikor a politikai elit rosszul teszi a dolgát, felerősödhet, újjáéledhet ez a „missziótudat", az a vágy, hogy kutatásaiból levonható tanulságokat közvetítsen a társadalom számára, hogy „hasson" a dolgokra, hogy segítsen megváltoztatni a dolgok menetét. 1986-1989 között a magam politizálását ez magyarázza. A dolgok normalitását igazán az fogja jelezni, ha a történészek és filozófusok nem éreznek késztetést arra, hogy politizáljanak. • Mádl Ferenc kultuszminiszter hosszú tavasz elé néz. Szegeden tartott előadásában is elmondotta: a humán törvénycsomag májusban kerül parlament elé, addig viszont mindkét oktatási törvénytervezetben tisztázatlan kérdések sora vár válaszra. Sajtótájékoztatóján Mádl Ferenc nem tudott pontos információval szolgálni arra, hogy a közalkalmazotti törvény bértételei a gyakorlatban hogyan lesznek fedezhetőek („hamarosan kiderül"), és a készülő felsőoktatási törvény nyitott kérdéseinek sorsát is további tárgyalásoktól tette függővé. A miniszer a sajtótájékozatón válaszolt a Délmagyarország kérdéseire is. • Az elmúlt hetekben több ellenzéki politikus - legutóbb a Fidesz szegedi oktatási konferenciáján Fodor Gábor - „biztatónak" minősítette a miniszterváltást a művelődési és közoktatási tárca élén. Hogyan értékeli ön ezeket a véleményeket? - Nagyon örülök, hogy az ellenzék soraiból is elfogadják személyemet, úgy szeretném végezni a munkámat, hogy bizonyos konszenzus legyen, ami a tárca munkáját és az elfogadásra váró törvényeket illeti. Én nem vagyok tagja egyik pártnak sem, s azt hiszem, ez megkönnyíti a szakmai egyetértést. Ezzel együtt ki szeretném jelenteni, hogy a kormánykoalíció politikájával minden alapvető kérdésben egyetértek. Az ellenzék személyemre vonatkozó bizakodása mindenesetre biztatást ad a jövőre nézve. • Ön az szegedi tárgyalásairól megemlítette, hogy azokon hangsúlyt kapott az universitas-gondolat. Elképzelhetőnek tartja, hogy a közeljövőben megszűnjék a felsőoktatási intézmények tárcák közötti szétdaraboltsága, ami ha nem is megakadályozza, de gátolja az igazi universitasok létrejöttét? - Ez az elfogadásra váró felsőoktatási törvény egyik még tisztázatlan sarkalatos pontja. Itt Szegeden is tájékozódtam, és úgy gondolom, hogy ebben az ügyben mindenképpen a felsőoktatás integrálódása felé kell elmozdulni. Jelenleg az egyetemek és főiskolák öt minisztérium felügyelete alatt oszlanak el, ami gondokat okoz mind szakmai, mind finanszírozási szempontból. Egy biztos: ebben az ügyben lépni kell. • Elképzelhető, hogy a kultusztárca fogja valamennyi felsőoktatási intézményt felügyelni? - Mint mondtam, erről még tárgyalni kell. Ez a kérdés egyike annak a tíz-tizenkettönek, amelyekre a Rektori Konferencián és a kormány Tudománypolitikai Bizottságának ülésén vissza kell térnünk. Csak oktatási szakminisztérium nem lesz. Hogy az intézmények felügyelete hogyan alakul, arra biztos választ még nem adhatok, valószínűleg kompromisszumos megoldás születik. A cél mindenképpen a felsőoktatás integrálása. P. I. 99 A Mádl Ferencet az ellenzék is bíztatja A felsőoktatást integrálni kell"