Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

SZOMBAT, 1993. MÁRC. 13. A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ 7 Egy fényképet forgatok a kezemben. Díszmagyarba, ünneplőbe öltözött sokaság látszik rajta, háttérben a zászlódíszbe öltöztetett Klauzál tér és a Kossuth-szobor. Letzler úr 1902. szeptember 29-én kattintotta el masináját, Kossuth-szobor avatását örökítette meg. Mindenki előre néz, a szónokra, vélhetően Tóth Pál helyettes polgármester lelkesült szavait hallgatják. Ugyanott, talán ugyanúgy, mint tette "Szegednek népe" alig több, mint fél évszázaddal korábban, Kosssuth atyánkat hallgatva toborzókörútja szegedi állomásán. Az arcokon büszke megelégedettség látszik, ők az akkori szegedi polgárság. Erezték, tudták, gyakorolták tehetősségüket, birtokában voltak szellemi és anyagi erejüknek: az impozáns emlékmű az ő adományaikból készült. Jogos tehát büszke tartásuk, megilletődött ünnepélyességük. Az ünnepek rítusa is akkoriban formálódott. A fennmaradt fotográfia tanúsága szerint eleink ünnepelni is tudtak. Fenségesen szép lehetett a tér, amely később annyi mindent megélt, annyi csalós és valós ünnepet látott. Pompában, felvonulásban, belső tartásban és csillogó külsőségekben egyaránt megadták a jeles ünnepnek kijáró tiszteletet. Ám a fotográfia egyben leleplező dokumentum is. Senki sem figyel az ünnepeltre, azaz a szoborra, amely a felvételen is csak puszta háttérdekorációként szolgál. Már akkor is úgy ünnepeltek volna eleink, ahogyan rendre ma is tesszük? Az akkori emlékműavatás is csak ürügy lett volna a lelkes szónoklatokhoz? Kossuth apánk nemes tartása, történelmivé magasztosult szónokló gesztusa mind csak díszlet lett volna egy akkoriban formálódott színjátékhoz, amelynek statisztériáját az avatóünnep résztvevői adták? Lehet. A választ az idei ünnepen készített felvétel is megadhatná, ami a mai ünneplőket mutatná. Az ünnepeken, a jeles évfordulóinkon zajló megemlékezések idején azonban akarva-akaratlanul szembesülnünk kell egykor, vagy manapság emlékművekbe formált eszményeinkkel. Bronzarcú történelmünk szembesül velünk köztereinken, amikor március 15-én az emlékező sokaság tisztelgő menete végigvonul a szegedi tereken, és elhelyezi a megemlékezés virágait Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Klauzál szobrán és a Szőregi csata emlékművén. Ugyanígy felkeresik Vásárhelyen, Makón, Szentesen a Kossuth-szobrokat, Petőfi-emlékeket, de Csongrádon is koszorúzzák Kossuth mellszobrát, a frissen avatottat Szegváron is. Jut virág a vásárhelyi művészek által 1989-ben felállított 48as honvédemlékmőre is éppúgy, mint a kisteleki Petőfi fülkeszobornak és a mórahalmi honvédtisztek emlékművének. Ezen a napon a köz megtisztelő figyelme illeti érc- és márványtestű nagyjainkat, 48as kegyhelyeinket. De hát miként elegyedhetünk párbeszédMárcius bronzarcai be ezekkel, a zömmel 19. századi eszményképekkel? Van-e üzenetük a ma emberének? Megértjük ma is? És értjük-e maibb keletű emlékműveink jelbeszédét? A Klauzál téri szobor talapzatára Kossuth híressé vált szavait vésték: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége." Ez megdobogtathatja ma is szívünket. Az emlékmű mellékalakjai között elől Kossuth-szakállas parasztgazdát látni, kisgyermeke simul hozzá, szemben velük ünnepi öltözetű honleány a dicsőség koszorúját nyújtja a szónoknak. Hátul szegedi pórleány fon koszorút a „halhatatlannak". A jelenet megkoronázásaként magasodik a talapzaton Kossuth fenséges szónoki pózba merevült ércalakja. Egyenesen az égre vetül. Ma vajon kit tisztelne meg korunk ilyen beszédes tisztelettel körített emlékművel? Kossuth-szobrunk mindenesetre a neobarokk patetikus emlékműformálásának szinte teljes kelléktárát fölsorakoztatja. Máig ható érzékletességgel jelenik meg általa a századforduló kora, a nemzeti és függetlenségi eszmék érzülete. Kossuth alakjához ez illett. A fontolva haladás eszményéhez, a nemzet felemeléséhez fűzött reményekhez sokkal inkább megfelelt Széchenyi István nemes tartásban megformált pompás márványalakja, Stróbl mester remeke. Igaz, másfél évtizeddel később készült, s nem is közadakozásból, hanem magánadományból: a szegedi Holtzer-család tagjai, Emil, Tivadar és Aladár vállalták a költségek kétharmadát. Felavatásával vártak, amíg a tervek szerint Deák Ferenc szobra is elkészül a téren. A szobrot végül sosem avatták föl, mivel Deák szobra mire elkészült és felállították, kitört az első világháború. A szobroknak is megvan a maguk sorsa... A nemzetnek is kijárt a magáé, ismerjük az első háború következményeit. A talapzat felirata mindenesetre még bizodalommal volt teljes: „Magyarország nem volt, hanem lesz" erre rímelne és előrevetítette volna a történelem dramaturgiáját: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges." Deáknak, a haza bölcsének emlékezetem szerint sosem jut a márciusi virágokból. Arra se nagyon figyelünk az ünneplés zsongásában, hogy ércalakja sziklaszirthez hasonló talapzaton áll, mögötte valaha erős törzsű fa csonkja látszik, újrasarjadó hajtásokkal, amelyek a magyar címert fonják körül. Bizony ezekkel a beszédes jelképekkel jelvényektől és jelszavaktól megcsömörlött korunk embere nem sokat tud kezdeni. Petőfi emlékcsarnokbeli szobra már nincs ilyen kellékekkel felruházva. Későbbi keletű emlékmű, a harmincas évek követe. Nem is lelkesítő hatású, inkább széplelkű poétát formáz, mintsem lelkesült forradalmárt. Kortársa lehet Pásztor János nagymágocsi Petőfi szobra, amely szinte ugyanannak a romantikus Petőfi eszménynek szülötte. Ne higyjük azonban, hogy a Hódmezővásárhelyen éppen tíz éve felállított és győzelmes géniuszként mozgalmas pózba merevített Petőfi-alak, amely vitathatatlanul korunk szülötte, közelebb állna ideálképünkhöz, mint az előbb említettek. A szobor bizonytalan statikájú teátrális mozdulata inkább komikus, mint fenséges. Az utca emberéhez jószerével még mindig a tiszteletet parancsoló, fenséges megjelenésükkel agitáló szoborgondolatok állnak legközelebb. Ezeket szoktuk meg, hasonlókkal van tele Európa is, ahová törekszünk. Ilyen a vásárhelyi, a makói és a szentesi Kossuth-szobor is. A Honvédemlék, avagy közismert nevén említve a szegedi Szőregi csata emlékműve Köllő Miklós ágyúgolyót markoló turulmadarával nemes egyszerűségével, míves megformálásával hat ránk. A szegedi utca embere elől rejtett helyen, a Tisza-parti Gimnázium teraszán remekmívű, nagyon szuggesztív Széchenyi-portréra lelünk. A vívódó, töprengő, országos gondjai alatt már-már megroppanó hazafira ismerünk Borbás Tibor nagyszerű alkotásában. Ez is éppen tíz éve készült, s valóban beszédes dokumentum szoborállító nemzedékünkről. Egy szép Széchenyi portréval a szegedi Lapis András is gazdagította városát a Maty-éri evezőspályán. Mindkettő méltóbb helyen lenne a Dóm téri Pantheonban elhelyezve, de Markup Béla Széchenyijét mindenképpen illesse virág. A múzeum mellett elhaladva ne feledkezzünk meg tiszteletadásunkról Vastagh György Klauzál Gábor szobránál sem. S ha tehetjük, a • ünnep elmúltával is őrizzünk meg irántuk valamit tiszteletünkből. Elvégre így, vagy úgy kortársaink ők: velünk alakuló történelem. Tóth Attila Szőregi csata emlékműve Petőfi Sándor Klauzál Gábor Széchenyi István