Délmagyarország, 1993. február (83. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-15 / 38. szám

HÉTFŐ, 1993. FEBR. 15. HAZAI TÜKÖR 5 • Francia könyvbemutató m A vidéken első: Szeged m Százéves múlt „...a nyelvtanulás szükséglet!" Néhány nappal ezelőtt járt nálunk Bruno Lom­bard, a párizsi CLE International könyvkiadó képviselője. A Ságvári gimnázium pedagógiai intézetében tanárok, és a francia nyelv iránt érde­klődők ismerkedhettek a CLF International új­donságaival. Bruno Lombard-ral szegedi lá­togatásának céljáról be­szélgettünk. • Minek köszönhető, hogy a kiadó érdeklődik váro­sunk iránt? - Amikor megindult Közép­Európában a még mindig zajló társadalmi robbanás, megala­kult a Cité nevű kiadó-csoport (ennek része a CLE Internatio­nal is), amely a nemzetközi há­lózat számára ad ki könyveket. Eddig csak Budapesten tevé­kenykedtünk, de most - első­ként a vidéki városok közül ­szeretnénk újdonságainkat Szegeden is ismertté tenni. Kettős feladattal jöttem: bemu­tatom azokat a pedagógiai módszereket, amelyeket tan­könyveinkben is földolgoztak, másrészt - mint a közép-euró­pai régió „felelőse" a terjesz­téssel, üzletkötéssel is foglal­kozom. • Mit kell tudnunk a CLE Internationalról? - Francia nyelvkönyveket ad ki külföldiek számára, de könyvei a többi világnyelven is olvashatók. Magyarország leg­több iskolájában a CLE Inter­national anyagaiból tanítanak. Elődje a száz éves múltra visz­szatekintő Nathan kiadó volt. • Hogyan rajzolható meg a kiadó profilja? - Már ötéves gyerekek nyelv­tanítására alkalmas könyveink is vannak, de nem csak az is­kolásokhoz szólunk. Kiadvá­nyainkat haszonnal forgathat­ják a felnőttoktatásban, és meg­találhatók nálunk a szak- és módszertani könyvek, pedagó­giai kalauzok is. De ezen felül a legkülönféle szakmák műve­lői számára is adunk ki speciá­lis tárgykörhöz igazított nyelv­könyveket. • Van olyan szín, ami a CLE International! megkü­lönbözteti más kiadóktól? - Mi elsősorban a nem fran­cia anyanyelvűeknek adjuk ki könyveinket. Sajátosságunk, hogy valamennyien, akik ennél a kiadónál dolgozunk, egykor gyakorló pedagógusok, tanárok voltunk, fgy valóban szaksze­rűen végezhetjük a munkánkat. És harmadszor: mi voltunk az első francia kiadó, amely 1968­ban, a nagy diáklázadások ide­jén a „Tavasz" nevet viselő, új nyelvoktatási módszer szerint kezdett dolgozni. • Milyen tapasztalatokkal távozik Szegedről? - Nagy érdeklődés fogadott bennünket. Megfigyeltük, hogy Európának ezen a részén igen erőteljesen érdeklődnek a nyelvtanulás iránt, mert fölis­merték, hogy ez nem csak di­vat, hanem szükséglet. De te­vékenységünk nem korlátozó­dik az.üzletre, hanem célunk a francia kulturális értékek ter­jesztése is. Igen sok, nyelvün­ket ismerő szaktanárral és ér­deklődővel találkoztam, és be­vallom, sajnálom, hogy sokkal több magyar van, aki franciául kitűnően beszél, mint francia, aki hasonlóan tudna magya­rul... Nyilas Pétéi | A modern tánc különböző irányain iskolázott fiatal kore­ográfus, aki az izraeli nemzet­közi versenyen első díjas lett (ott ismerte meg és azonnal meg is hívta Szegedre a balett­igazgató, Imre Zoltán), sokat tud hazája nemzeti táncáról, a tangóról. Ennek a tudásnak az esszenciáját mutatja szuverén műve. Az ő szemében nem is szimplán meghatározott zenék­re járt, meglehetősen kompli­kált tánclépéseket jelent a tan­gó, hanem univerzális kifeje­zési formát. Olyasvalamit, amellyel megfogalmazhatók a legfontosabb dolgok: az élet­hez való viszony, a többi em­berhez való viszony, a gondol­kodásmód és sokféle érzelem ­az (argentin) ember egész vi­lága. Élvezetes „tangó-tanulmá­nyában" fölbukkannak törté­neti elemek: Dél-Amerika múlt század végi olasz, spanyol, né­met és angol bevándorlóival, a pénzkeresetre koncentráló ma­gányos férfiakkal - ismétlődik a történelem: az ember már csak úgy van megszerkesztve, hogy vágyakozik a másikra. A gyengédség mellett az erő­szakos arroganciára, a szük­ségesen kívül az érdek nélkül tetszőre, az ismétlődés mellett a változásra, a vidámságra és a melankóliára. Az ellentétpá­rokból összeálló teljességre. Amit sűrít, magába foglal, köz­vetít - a tangó. A szegedi művészek, a ba­lettben szereplő öt táncospár különös érzékenységet, elemi affinitást mutatott ez iránt a kertelés nélkül, büszkén argen­tin és mélyen emberi univer­Tangó-univerzum Argentin-svéjci-szegedi koprodukció Fotó: Nagy László Fergeteges sikert aratott a Stúdióbalett péntek esti bemutatóján az argentin-svájci vendégkoreográfus, Roberto Galvan balettje. Okkal. A Koncert tangóhar­monikára és zenekarra című darab úgy hatott az együt­tesre, mint vitamininjekció az amúgy ereje teljében lévő, de nagy igénybevételnek kitett szervezetre: intenzívebbe tette az életműködéseket. zum iránt. „Átjött" a nézőtérre, szinte fogható volt az a ritka hangulati tünemény, amit csak akkor lehet érzékelni, ha vala­mely művel szakavatott közve­títők képesek azonosulni; nem­csak tudják, de szeretik is, s a tálalás erőfeszítése és fegyelme feloldódik az élvezetben. Astor Piazzolla nagyhatású, klasszi­kus zeneművére érzékeny mu­zikalitással, stílustudással, s a bemutatókon szokásos és ért­hető apró tévesztések ellenére is a spontaneitás hatását keltve táncolt Bodor Johanna, Fekete Hedvig, Kovács Anita, Péntek Kata, Zarnóczai Gizella, Juro­nics Tamás, Kiss István Ró­bert, Pataki András, Sárközi Attila, Topolánszky Tamás. Az est másik vendégmű­vészének, Molnár Évának Re­'vans cfmű darabjához látvá­nyos sakktáblává komponálta a színpadot Molnár Zsuzsa (ő iiiimiiii—TIWIH "hi iie'iTMi i 1 i "remuiMW—rmmu i • Megjött a „világfilm" 1492 - a paradicsom meghódítása (Budapesti tudósítónktól) Ideért hát Kolumbusz Kris­tóf (Christoforo Colombo, sőt Cristóbal Colón) története a nagy, színes filmen, angol­francia-spanyol koprodukció­ban, Ridley Scott rendezésé­ben. Jó másfél órába kellett be­zsúfolni Amerika felfedezésé­nek történetét, a készülődést, a vitákat korabeli tudósokkal és politikusokkal, Kolumbusz „családi vonatkozását", a ha­talmi viszonyokat, a hosszú tengeri utat, a két kultúra első találkozásának nagy pillanatát, az Újvilág építésének első éve­it, a barátkozást, majd a véres harcokat az indiánokkal. Meg is lett az eredmény, ami olykor a nagyszabású operett jelenete­it hozza a néző elé, máskor meg aprólékosan pepecselő kisrealista lelkizést, miközben iszonyú hangerővel dől a Yan_ gelis. Pénteken késő este a fő­városi Kossuth moziban tartot­ták a sajtóbemutatót az úgyne­vezett „világfilmról". Még az tervezte a „tangó-tánc" dísz­leteit és jelmezeit is), kihasítva a fekete-fehér világból egy sa­roknyi tűzvöröset. Ez utóbbi mégis mintha a központ lenne, az „Erő" tere, a Vörös Ruhás ­Péntek Kata - birodalma, aki­nek kénye-kedve-szeszélye szerint mozognak, élnek, hal­nak, vetélkednek, szeretnek, együtt vannak, izolálódnak, be­fogadnak, kitaszítanak a sakk­figurák. Közöttük a „Kiválasz­tott", a Fehér király - Pataki András -, akit elcsábít, majd elereszt, végül megöl az „Erő". Az ember-individuum szabad­ságáról, egyszersmind a kiszá­míthatóságáról borúlátó balett­ben Péntek és Pataki merész­szép párostánca a legmegka­póbb. Bárha - inkább drama­turgiai értelemben - kívánna egy jó fésűt, kissé zsúfoltnak hat, a Revans sodró lendületű, érdekes, dekoratív színpadi produkció. A stúdióbemutató jóleső élménye - nem először - a rá­csodálkozás a fiatalokra: Pre­peliczay Annamária, 7.arnóc­zay. Pataki, Bodor Johanna, Juronics professzinalizmusa, Péntek talentuma mellé szo­rosan odasorakoztak: Kovács Anita, Fekete Hedvig, Topo­lánszky, Sárközi, Kiss István Róbert. Pedig mintha csak most lettek volna kezdők... Sulyok Erzsébet is lehet, hogy a félezer éve fel­fedezett Amerikában sugárzó arccal nézik ezt az új mozit. A tudósító azonban, aki kétségte­lenül egy más kultúra gyerme­ke, ebben az egy mondatban zsúfolta össze véleményét: „Jó, hogy láttam, különben meg­nézném!" Valószínűleg így fog végig­menni az országon az új film, amiből az következik, hogy a mozipénztárak nálunk is for­galmasak lesznek. • Vita Szeged jövőjéről if. Az elfeledett kultúra Örvendetes, hogy egy ilyen - a város életének jö.vfíjét egységesen kimunkálni kívánó - koncepció gondolata egyáltalán megszületett. Csak köszönet illetheti megalko­tóit-létrehozóit és a városi önkormányzatot, amely ehhez az anyagi fedezetet megadta. Külön jeleutőséggel bír az is, hogy e koncepció összeállítói számítanak a polgárok, a szakértők véleményére, hisz úgy gondolják: munkájuk csak nyerhet a közös megvitatás, véleményalkotás által. H Erre vélhetőleg nagy szük­ség is lesz, hisz magát a vállal­kozást dicsérő kitételek, saj­nos, nem vihetők át magára a megvalósítás mikéntjére. Az általánosan említhető kifogá­solnivalók helyett (úgymint az érveléssel alátámasztott, kellő kidolgozottsággal bíró terv­gondolatok viszonylag kis szá­ma) hadd maradjak csak terü­letemnél. a kultúránál, azon belül is elsősorban a közműve­lődési intézmények (bevallot­tan egylátószögű) szempontjá­nál. Már maga az, hogy a kultúra - a maga intézményrendszeré­vel, infrastruktúrájával stb. ­oly kevés helyet érdemel e mű­ben, önmagában is figyelemre méltó. Nemkülönben az, hogy a közművelődési intézmények egy része - nevezetesen a kul­túrházak - gyakorlatilag kife­lejtődik a koncepcióból. Az er­ről szóló fejezetnek („Közokta­tás, kultúra, szabad idő, sport") amúgy is alaphibája, hogy szerzője - láthatóan - nincsen tisztában e szektor sokrétegű­ségével, szinte mindig csak az oktatással kapcsolatos dolgok­ról beszél. így fordulhat elő, hogy a kulturális fejlesztés főként üdvözítő megoldásának a városi iskolahálózat felhasz­nálását tartja közművelődési és kulturális területen. (A mű­velődési otthonok szerepét egy megengedő értelmű és/vagy szópárosítással illeszti be gon­dolatmenetébe.) A város köz­művelődési intézményeiről (kultúrházak, múzeumok, szín­házak, képtárak, mozik stb.), azok - önmagukban és az egész részeként elképzelt - jö­vőjéről a tervezet e részfejeze­tében sajnálatosan egy szó sem esik. A dolgozat „Regionális és országos intézmények" címet viselő része megint csak elfe­ledkezik a város művelődési házairól. (A felsőoktatással és egy „képzőművészeti központ" megteremtésével kapcsolato­san viszont jó gondolatok me­rülnek fel.) Igaz, hogy az „ez­redfordulóig megvalósítandó feladatok" között első helyen szerepel valamiféle körvona­lazatlan „Hősök emlékműve" terve (nesze neked rendszervált­ás!), azonban a már meglévő közművelődési intézményrend­szer itt sem említtetik. Netán a tervezett „városrész-alközpon­tok"-ba épülnének be, annak képeznék magvát, illetve lánc­szemeit? Szerepüket esetleg a szintén megálmodott iskola­rendszer, a kongresszusi köz­pont, a-„faluházak" vagy a képzőművészeti központ venné át? A koncepció mellé kiadott I. számú melléklet, mely a szak­értői véleményeket tartalmaz­za, a kultúra bizonyos területeit illetően ugyanolyan amnéziá­ban szenved, mint az alapmű. Sajnálatos, hogy a tizenhat fel­kért hozzászóló közül csupán néhány foglalkozik a kultúrá­val mint a városfejlesztési kon­cepció részével. Még őközülük sem említi azonban senki (!) a közművelődési hálózat jöven­dőjének kérdését - ismét hely jut viszont az iskolarendszer közművelődési célokra történő jövőbeli felhasználásának ideá­jára - mely különösen a Köz­művelődési és Közoktatási Iro­da véleményében hat negatí­van. Ugyanitt üdvözlendő vi­szont, hogy meg kívánják te­remteni a lakótelepi közműve­lődés intézményi bázisait. (Mindezeken túl általános hiá­nyossága még a koncepciónak, hogy nem tárja fel kellően kul­túra és idegenforgalom kapcso­latát és az ebből adódó fejlesz­tési lehetőségeket. Ennek ma­gasabb szintű elvégzése azért is fontos lenne, mert váro­sunkban a kultúra jelenti a leg­fontosabb idegenforgalmi vonzerőt.) Úgy gondolom, köztudomá­sú, hogy Szeged városának jelenleg is több, központi (or­szágosan is jelentékeny) köz­művelődési intézménye van. Megérné beszélni ezek jöven­dő sorsáról, szerepéről, a kö­vetkező évtizedek nemzedéke érdekében történő védelméről. A területi elv figyelembevéte­lével történő, egységes és ma­gas fokú hálózattá való fejlesz­tésük felvetése, esetlegesen újak létesítésének terve sem lenne talán felesleges. Az isko­lák oktatáson kívüli használa­tának tervezésekor viszont fi­gyelembe kellene venni mind az intézmények állagát, eredeti rendeltetését, mind a jelenben látszó trendeket és az ilyen irá­nyú nyugati tapasztalatokat. Véleményem szerint az iskolá­kat csak kisebb mértékben sza­badna bevonni a közművelő­désbe - erre jellegük miatt saj­nos többségük egyszerűen nem alkalmas -, annál inkább na­gyobb szükség lehetne rájuk a felnőtt, illetve munkanélküli átképzések lebonyolításában, a munkaidőn kívüli továbbkép­zések megszervezésében. Az ezeken kívül eső általános köz­művelődési feladatokra pedig (az amúgy is erre a célra épí­tett) művelődési intézményeket kellene méginkább alkalmassá tenni: további fejlesztéssel és újak létesítésével. A jövendő koncertek, közösségi rendezvé­nyek, kiállítások stb. gazdájául ugyanis elsősorban ezek jöhet­nének szóba. (Nem elvitatva természetesen egy korszerű iskolahálózat lehetőségeit sem ezen a téren.) Ám mindez csupán a ma­gam véleménye. Kérdéseim mögött mindenképpen az a re­mény bujkál, hogy az imént említett „elhallgatások" csupán a feledékenység termékei, s nem egy hallgatólagos (s az or­szág más vidékéről oly jól is­mert) leépítési koncepció ré­szei. Választ várnék tehát: mi lesz a szerepe a város jövendő­jében a meglévő közművelő­dési hálózatnak? Szükség lesz­e ezentúl kultúrházakra ­avagy csendben felszámoltat­nak? Dr. Szerdahelyi Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents