Délmagyarország, 1993. január (83. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

HAB SZOMBAT, 1993. jan. 9. Vénuszbarlang-jelenetébe. Először csak annyit lehetett észrevenni, hogy nem odaillő hangokat játszik a zenekar, majd a következő pillanatban elhallgattak, és a technikusok bekeverték valamelyik Brahms-szimfóniát. Közben előkerítették a kottát, és folytatódott a búcsúkoncert. Egy másik érdekes felvételem a pesti operaház Lohengrin előadása, amelyen Ottó Klemperer vezényelt. Az utolsó felvonásban elvonult a hattyú, Simándy Jóska, mint Lohengrin elénekelte a „búcsúnótáját", és a közönség őrjöngő tapsviharban tört ki, ismételtetni akart. Klemperer erre nem volt hajlandó, mert utálta az ismétléseket. Már szólt a kórus, már Elza is beénekelt, de a közönség csak őrjöngött tovább. Klemperer erre elkezdett üvölteni: „Frechheit! Schweinerei!" Lecsapta a karmesteri pálcát, és kiment. Óriási füttykoncert, fujjolt a közönség. A színfalak mögött alig tudták rávenni, hogy befejezze az előadást. Ez a felvétel is igazi különlegességnek>6zámít. Fotók: Gyenes Kálmán A Gregor-klub - Úgy tudom, nemcsak ritka felvételek birtokosa, hanem sok művészhez baráti kapcsolat fűzi. - A zene szeretetét, a lemezgyűjtést a személyes kapcsolataim is motiválták. Sokan jártak hozzám lemezt hallgatni, beszélgetni. 25-30 évvel ezelőtt még kevés embernek volt nagy gyűjteménye. Mindennapos vendég volt nálam Lehoczky Zsuzsa, Moldován Stefi, Kaló Flórián, Dómján Edit, Sinkó Gyuri, Berdál Vali, többször járt nálam Tokody Ilona, de nem is sorolom a neveket tovább, nehogy valaki kimaradjon. Pál Tamással például itt „etettük meg" a kevésbé ismert Verdi-operát, a Johannát, amit később be is mutatott Szegeden. - Az operabarátok egyesületének elnökeként ma is nayon aktív. - Gregor Jóskával beszélgetve jutott eszünkbe, hogy szükség lenne egy ilyen egyesületre, ezért sokan azzal támadnak bennünket, hogy mi vagyunk a Gregorklub. Az igaz, hogy nagyon szeretjük Jóskát, és nagy művésznek tartjuk, de nem állunk az ő befolyása alatt. Az egyesület kizárólag a közös érdeklődés alapján szerveződik, bennünket nem érdekel, hogy ki milyen pártállású, katolikus, zsidó vagy mohamedán, ha szereti a zenét, akkor szívesen látjuk. Szeretnénk, ha Szeged zenei élete, operajátszása minél színvonalasabb, sokszínűbb lenne. A mai zaklatott világban ha az ember le tud ülni, és olvadozó szívvel végig tudja hallgatni a Lohengrint, akkor az többet ér, mint egy idegcsillapító. Ha a munkahelyemről idegesen jöttem haza, akkor mindig zenehallgatással vezettem le a feszültséget. Sajnálom azokat, akik nem szeretik a zenét, mert nagyon sok gyönyörűségtől megfosztják magukat. Hollósi Zsolt Hab-os kávé Keszthelyi Bélával „Lohengrin a legjobb idegcsillapító " A szegedi „opera-keresztapa" - A zene szeretete nálunk családi hagyomány volt. A nagyszüleim még Temesvár környéki svábok voltak. Én már itt születtem. Apám - aki Szegeden volt bíró - egy kvartettben játszott. Minden héten összejöttek nálunk a barátaival muzsikálni, s engem már akkor nem lehetett kizavarni a szobából. A Szent Imre Egyesület zenekarának is apám volt a dirigense. A zenei vénát és a muzsika szeretetét tőle örököltem. Hegedülni szerettem volna, ezért beírattak a zeneiskolába, amelynek akkoriban Király-Kőnig Péter volt az igazgatója. Az öregúrra nagyon emlékszem, alacsony ember volt, mindig malaclopóban és nagyszélű kalapban járt. ő sem tudott rendesen magyarul, egyszer társaságban felvetődött: milyen érdekes, hogy a tyúkon kívül nincs ty-vel kezdődő szavunk. Király Péter bácsi felháborodva felkiáltott: „Hogyne lenne, ott a tyuhaj, a tyertya, meg a tyufa!" Akkoriban nem volt még Szegeden operatársulat, de jöttek a stagione-sok, apám mindig elcipelt ezekre az előadásokra. Nagy szerencse volt, hogy Fricsay Ferenc akkoriban került Szegedre, mert ő - mint ahogyan később Amerikában Leonard Bernstein is - az ifjúsági hangversenyeken elmagyarázta a zeneműveket. Tudom, sokan azt mondják erre, hogy megette a fene azt a művészetet, amit magyarázni kell, de így megértettük, hogy a fuvolaszó madárfüttyöt akar utánozni, a Les Preludes vihara pedig nemcsak egy mennydörgős vihart, hanem egy lelki vihart is ábrázol. A zenének is van nyelve, amit meg kell tanulni, hogy ne csak szeresse, hanem értse is az ember. Fricsay nemcsak elsőrangú zenész, hanem kiváló pedagógus is volt. Szeged virágzó zenei életének magvait ő vetette el, Vaszynak már volt mire építenie... Régóta tudom, hogy hatalmas diszkotékája van, de csak most derült ki, mit is jelent ez a valóságban. Beszélgetésünk kezdetén először a lemezeit csodáltam meg. Több évtizedes gyűjtőmunka eredményeként sok, számomra megszerezhetetlennek tűnő, évek óta keresett lemezritkaságot ő csak úgy leemelhet a polcról, mintha egészen hétköznapi dolog lenne. Pedig nem az! Sok közgyűjtemény megirigyelhetné. Az '50-es években kedvenc hobbija a vitorlázórepül és volt, mára az igazi szerelme a zene és a színház maradt. Több mint harminc évig a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyelőjeként töltötte el a nyári szabadságát. Dr. Keszthelyi Béla (68), nyugalmazott megyei szakfőgyógyszerész, a Szegedi Operabarátok Egyesületének elnöke miközben lemezgyűjteményét megmutatta, néhány sztorit is elmesélt. Bejött a mikrolemez, elmaradt a nősülés - Ilyen előzmények után nem fordult meg a fejében, hogy zenei pályára megy? - Nagyon szerettem volna karmester lenni, de amikor 1947-ben hazajöttem a majdnem kétéves angol fogságból, akkor erre nem volt lehetőségem, ezért inkább egy gyakorlatibb pályára mentem. Eredetileg orvosnak készültem, de a hadifogság miatt lekéstem az első félévről. A gyógyszerész karon viszont meg lehetett oldani, hogy keresztfélévesként a második félévvel kezdtem, így nem veszítettem el még egy évet. Az egyetemi éveim alatt történt, hogy szétverték a szegedi színházat, mert nem tudták elviselni, hogy a szegedi opera jobb volt, mint a pesti, és itt kitűnő prózai társulatot is létrehoztak. Ebben az időszakban szinte megszűnt a zenei élet Szegeden, ezért négyen-öten összefogtunk, s a háború alatt megmaradt lemezgyűjteményünket felhasználva minden vasárnap lemezhangversenyt rendeztünk a Juhász Gyula Művelődési Házban. Később erre „ráharapott" a múzeum, és Múzeumi Vasárnap Délutánok címmel folytattuk nagy sikerrel. Amikor jó idő volt, kitelepültünk a lépcsőkre. Ez 3-4 évig ment így. Közben Paulusz Elemér összeszedegetett egy kisebb zenekari, és 1953-ban elő tudták adni a Rigolettót. A következő években Rubányi Vilmos idején, majd Vaszy Viktor második korszakában újra kivirágzott a szegedi zenei élet. A lemezgyűjtést persze hobbiként tovább folytattam. - Mekkora a gyűjteménye? - Soha sem számoltam. Anyám mindig azzal piszkált, hogy házasodjak meg. Akkor még 78-as fordulatszámú lemezek voltak, azt mondtam, ha lesz 1000 lemezem, akkor megnősülök. Közben bejött a mikrolemez, így újra kellett kezdenem a gyűjtést, a nősülés •pedig elmaradt... Óriási ma már a diszkotékám, és nagy a választék is. Carmenbői például 7 teljes felvételem van, a Wagner-ciklusból is van vagy négy. Schweinerei - mondta Klemperer - Melyik a kedvenc, és melyik a legkülönlegesebb lemeze? - Mindig az a legkedvesebb, amelyiket épp hallgatom. 15 évvel ezelőtt a Toscanini család házi gyűjteményéből rendkívül alacsony példányszámban, sorszámmal ellátva kiadtak 30 olyan lemezt, amit addig nem publikáltak. Ezeket sikerült megszereznem, talán ezek a legkülönlegesebbek. Sokáig igazi unikumnak számítottak, de mostanában CD-n is kiadták, így ma már könnyebben elérhetők. Nagyon szeretem a régi, eredeti, helyszíni felvételeket. Sok rádióközvetítést őrzök magnófelvételen. Rögzítettem annak idején Toscanini búcsúkoncertjét is. Köztudott, hogy Toscanininek kiváló memóriája volt, mindent fejből dirigált, de ezen a koncertjén belezavarodott a Tannhauser-nyitány