Délmagyarország, 1992. december (82. évfolyam, 282-306. szám)

1992-12-24 / 302. szám

OTTHON, EDES OTTHON... CSÜTÖRTÖK, 1992. DEC. 24. Hétköznap - karácsonyi hármas ikrekkel Karácsonykor kopogtak. Tavaly december 24-én - kicsit korábban a vártnál - kéredzkedtek ünnepet hozni a zsombói Szántó család életébe. Hármas ikrekként. Icipici lényekként - Laura 1 kiló 34 dekával, Kinga 1,7 kilogrammal, Attila 1 kiló 88 dekagrammal született - nagy-nagy boldogságot, mondhatnánk úgy is, hogy súlyos örömet tettek a karácsonyfa alá. - Ami eleinte reggel négytől este nyolc-tíz óráig tartó „szolgálatot" jelentett, leginkább nekem és a nagymamának. Néha szoptatás közben éjjel eleiszundítottam. Fárasztóak voltak az elsó hónapok, de nagyon szépek is. Mindegyikük más egyéniség, mást-mást produkált, folyton új élményt adott és vele új erőt nekem - emlékezik édesanyjuk. Panaszszava nincs a törékeny termetű, valami megfoghatatlan belső derűt sugárzó Erika asszonynak az anyapróbáló bébikorszakra, s a hirtelen naggyá vált család gondjaira. Ádám, a testvérei születésekor nyolcéves nagyfiú vallja meg, hogy volt némi gond: - Én néha féltem, hogy az anyuci majd csak velük foglalkozik, még bőgtem is. Kár volt. Nem kerültem hátrányba. És olyan aranyosak. Különösen Attila, őt szeretem a legjobban. Persze segítek etetni, fürdetni a lányokat is. Örülök nekik. És minddel szívesen játszom, ha ráérek.Csakhát sok a program a suliban. Ádám pedig nagyon aktív, árulja el a nagymama, aki a kicsik születése óta ideje nagyrészét a gyerekekkel tölti. Elsősorban szeretetből, de „hivatalból" is, a zsombói önkormányzat csekélyke tiszteletdíjáért, „kinevezett gondozónőként" segít a három pici unokája körüli teendőkben. A saját portáján pedig csirkéket nevel, disznót hizlal, kertet művel, hogy a család ellátását könnyebbé tegye. - Egész nyáron befőztünk. Rengeteg ivólevet, befőttet, savanyúságot raktunk el. Borzasztó drágák a bébiételek. Amit eltettünk, azt részben megtermeltük mi - sorolja a nagymama. - Részben nagyon olcsón igyekeztünk megvenni, részben meg cseréltünk a szomszédokkal zöldségfélét, gyümölcsöt. A szomszédok, a rokonok, az ismerősök ruhaféléket is adnak, próbálnak segíteni. Magának meg mindjárt Kinga fog. ha nem vigyáz. Nem vigyázok, örömmel adom tollamat az érte nyúló aprócska kézbe. A szemében is huncut, kis kedveskedő, édesanyja ölében „bátorkodik" vele. Laura kevésbé merész, ő láthatóan a gyerekszoba szőnyegpadlóján a legotthonosabb, bár titokban talán irigyli igazi fiús megmozdulásaiért Attilát, akit Ádám bátyja sem tud igazán „megrendezni" annyi időre sem, míg fotós kollégám együtt „lekapja" őket. - Most már egyéniségek. Hárman háromfélék. De nagyon keresik egymást. Mindennap újat tudnak. Végtelen öröm ezt látni,, megélni. Gyönyörködök sokszor bennük, hogy milyen szépek és mind az enyémek. Joga, oka van Erika asszonynak a gyönyörködésre. A büszkélkedésre is lenne: jó kedélyúek, kiegyensúlyozottak, mozgékonyak, barátkozóak a kicsinyei. Érződik rajtuk, hogy rendkívül sokat és nagy szeretettel foglalkoznak velük. Talán csak az édesapának. Szántó Lászlónak jut kevesebb az örömeikből, ő a fíiszért sofőrjeként reggeltől estig távol van. Keményen kell dolgozni, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben a család. Anyagiakról nem szívesen beszélnek. Nem is dúskálnak bennük, tisztesen futja (még), amire kell. A tősgyökeres zsombói fiatalasszonynak a helyi önkormányzati kasszából szüléskor gyermekenként 5-5 ezer forintot utaltak ki, most. havonta 1625 forint rendszeres nevelési segélyt adnak mindhárom kicsinek. Az 1989-ben épített kétszobás családi házukra kapott kamatmentes kölcsön 83 ezer forintját vissza nem térítendő támogatásra változtatta a képviselőtestület. Születéskor a munkahelyek is segítették pénzzel Szántóékat. Az egyszeri segély kiutalt 15 ezer forintjából a levonások után 6 ezret kaptak kézhez. Két-két pár kiscipőre szűkösen talán elég lenne... Havonta 35-38 ezer forint a „költségvetési alap": abból 10 ezer fut az OTPbe a kölcsöntörlesztésekre, 5 ezren felüli a havi gázszámla, csak a tej kb. 3 ezer lesz, ha januártól megszűnik a tejjegy... A porta még nincs bekerítve, pedig a járni tanulók lassan kikívánkoznának az udvarra. S akkor kell majd egyszerre három téli anorák, csizmácskák. Meg persze „ezer aprócikk" ezrekért. Míg a kicsikkel ismerkedünk, játszunk (mellesleg feltűnik, hogy a házban kevés a lányos játék) az ágyakkal teli gyerekszobában és a nappalivá változott ebédlőben, fejben számolok. A végeredménytől megfogalmazódó aggodalmaimat azonban nem nyilvánítom ki. Belémrekeszti a hatalmas, csillogó szemekkel néző három kisgyerek szüntelen produkcióinak csodálata, a családból áradó harmónia, a belefeledkezés egy mostanában sajnálatosan keveset érzékelhető örömvilágba. Melyet az együvé tartozás megváltó születési ünnepe vált hétköznapi életformává egy Szeged környéki kis falu nagy családjában. SZABÓ MAGDOLNA FOTÓ: RÉVÉSZ RÓBERT Wvró: GYENES KÁLMÁN - Itt sokkal, sokkal jobb, mint az „igazi" anyukámnál. Itt mindent, mindent megkapok... Az „igazi" anyukámnál karácsony sose volt. A születésnapomat sem tudta, mikor van. Száraz kenyeret ettünk... A testvéremnek is jó dolga volt itt. Mondogatták neki. ha nem lesz jó fiú, akkor elviszik. Pár óráig bírta. Aztán megint kezdte a rosszaságot. Állandóan verekedett. Bántotta a kicsiket. Bepisilt, pedig már negyedikes volt... Sírtam, amikor elvitték... Azóta levelezünk... ő egy nevelőotthonban él. Én itt a Szüleimnél. A nevelőszüleimnél, Anyunál és Apunál... A Szüleim, azt mondták, ha már kijárom az iskolát, ha nagy leszek, örökbe fogadnak. Mire férjhez megyek, már az ő nevüket viselhetem... leu, a legnagyobb, tisztában van a helyzetével. De Ibi, Erika, Éva. Zsanett, Renáta, s a három fiú, Jóska, Sanyi és Roland is tudja: Apu és Anyu nem az „igazi", de igazabb az „igaziaknál. " József és Anna kilencgyereket nevel. Olyan apróságokat, akiket az „igazi" szülők eltaszítottak maguktól. - Lehet, nem volt pénze, azért adott engem és az öcsémet intézetbe az „igazi" anyukánk... - magyarázza az alig felfoghatót Icu. - A harmadik testvéremet nem is vette magához. Ott hagyta a kórházban... Amikor az anyukánk elvitt az intézetbe, sírtam, könyörögtem, hogy ne adjon be, de mégis ott hagyott minket az öcsémmel... Látogatóba azért eljött. Néha... Aztán egyszer Anyu és Apu is megjelent. Mondták, el akarnak minket vinni. Haza. Én megijedtem. Becsaptam az ajtót. Rohantam föl a lépcsőn. Kedvesen visszahívtak. Csokit is hoztak... Amikor anyukám megtudta, hogy Anyu és Apu hazavitt minket, lemondott rólunk... A statisztika tavaly 981 gyerek és 120 nagykorú, idén 932 kicsi és 128 éppen hogy felnőtt állami gondoskodásra szorulót tart nyilván a megyében. Az állami gondozottak több mint 40 százaléka. 390 kicsi él 258 nevelőszülőnél, de 4 „hivatásos családban" is nevelkednek gyerekek. Az örökbe adható apróságok kevesen vannak, egy évben az állam gondoskodására bízott gyerekek 3-4 százalékáról mond le a vér szerinti szülő. - Jól emlékszem az érzésre, bár csak nyolc éves lehettem, amikor engem is a menhelyre akartak vinni... A feleségemmel éveken át éjjelnappal, állandó idegfeszültségben éltünk. Házat építettünk, szépen bebútoroztuk - összegzi az múltat József. - Hiányzott a gyerek... Örökbe fogadtunk egy testvérpárt... Először patronálni akartuk, aztán magunkhoz vettük a többit is... - *A nagyanyámnak is nagycsaládja volt... Én meg mindig szerettem volna gyerekekkel foglalkozni. Óvónőnek készültem, de nem vettek föl. mert énekelni, azt nem tudok - mosolyodik el Anna. Az állam - a gyerek korától függően - 4500-7000 forintot ad a megemlít családi pótlék mellé. Karácsonykor, az állami gondozott gyerekeknek tavaly 9, az idén 3 ezer forint támogatás jár, 2500-3800 forint a tanszerek vásárlásához. A ,.hivatásos család" létrehozásakor pedig 850 ezer forint értékű háztartási gépet kapnak a „hivatásos nevelőszülők", akik közül az egyik a Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézet (GYIVl) alkalmazottja. - Nem mondhatunk le arról a pénzről, amit az állam ad a gyerekeknek. Mert egyébként legszívesebben örökbe fogadnám mindegyiket - biztosít József az anyagiakat feszegető, csöppet sem udvarias kérdést sem elhárítva. - így is nagyon be kell osztani a pénzt! A fejlesztésre is gondolnunk kell. A ház mögötti telket például azért vettem meg, hogy arra „átmeneti otthont" építsek, ahol majd a családjával három-négy felnőtt gyerekünk is meghúzódhat addig, amíg nem lesz saját lakása vagy háza... Nálunk zajlik az élet. Előfordulhat, hogy valamelyik gyerek beteg, szaladni kell vele az orvoshoz, vagy hivatalos papírt hoz a postás, ami miatt Szegedre kell sietni, intézkedni. Kötetlen munkára lenne szükségem. Például díjbeszedőként, vagy a gázcseretelepen dolgozhatnék. Az önkormányzatnál is jártam, hogy segítsenek. Eddig mindig más kapta meg a hasonlójellegű munkát... A GYIVl rendszeresen felügyeli, ellenőrzi, hogy a „hivatásos szülők" a gyerekek érdekében mit hogyan tesznek. Jövőre, pályázat alapján gyermekszerető szülők jelentkezését várják. Olyanokét, akik minimum 5, maximum 10, az állam gondoskodására bízott kicsi nevelésére éreznek elhivatottságot. - Olyan az életünk, mint egy nyitott könyv. Nem csak a szomszédok látnak bele, de a felügyelőnő, a gyerekeket látogató vér szerinti szülő is... Ilyenkor juttatják eszünkbe, hogy nem „igazi", hanem „hivatásos nagycsalád" vagyunk - próbálja egy kis kacajjal elnyomni fájdalmát Anna. - Jó, ha egy hónapig tart, hogy valami miatt ki nem zökkenünk a megszokott kerékvágásból... Például havonta egyszer, egy -órára a polgármesteri hivatalba viszem azt a gyereket, amelyiknek látogatóba jön az anyja. A nevelőszülői felügyelő szobájában találkozunk. Ha olyan az az anya, akkor beszélgetünk. Ha nem, akkor egy szót se szólok. Hogy kerüljem a vitát... Ilyenkor magához veszi az asszony a kisgyerekét. Odaadja az ajándékát, a csokit, narancsot, játékot... Már megszoktam az érzést, ami ilyenkor elfog... Nem lehet erről beszélni... Ezt le kell nyelni. Ebbe bele kell nyugodni... - Először csak ketten, én és a húgom. Erika éltünk Anyuékkal mondja Ibi, miközben két hattyú képét rakja ki, apró részletekből. Minket örökbe fogadtak. Aztán jött Icu, meg a Zsolti. Utána meg többiek... Jó így, mert soha nem unatkozunk. A legtöbbször óvónéniset játszunk. Én vigyázok a kicsikre, hogy jók legyenek. Aztán kitaláljuk, mit akarunk játszani. Például főzőcskézünk. Meg tornázunk, énekelünk... - „Mit akarnak ennyi cigánygyerekkel?!" így fogadják sokan, hogy magunkhoz vettük a gyerekeket. Nem értik meg, nem fogadják el... mondja ki kereken József a bánatát, mikor egy pillanatra csak a felnőttek maradnak a szobában. - A rokonság, a baráti kör egyre olvad. Egyre kevesebb helyre hívnak minket vendégségbe. Igaz, mi is nehezebben mozdulunk, mert sokan vagyunk. Mikrobusszal kirándulunk... Bizony, le kellett mondanunk a korábbi társaságról, a gyerekek kedvéért! - Mi értelme van az életnek, gyerek nélkül? - kérdez vissza Anna. Persze, nagyon fárasztó és nehéz ennyi gyereket nevelni. De az is biztos, jó, hogy vannak. Nagyon jó, hogy itt vannak. A takaros családi házon azért első látásra észrevehető, nem mindennapi emberek lakják. A kertben, a kapu mellett egy hatalmas római katona „szobra" áll őrt. Egy színházi kelléktárból való. Az udvaron jókora kutya ugatja meg az idegent. Ő vigyázza a madárházat is, ahol 20-30 papagáj rikácsol... A szobákhoz vezető folyosón a kis papucsok egymás hegyén-hátán. Mindenütt az otthonteremtő asszonyi kéz nyoma. Apró csecsebecsék az ablakpárkányon. Mindenütt puha szőnyegek... - Ezek a kicsik bizonytalanabbak, gyámoltalanabbak, mint a többség osztja meg velünk tapasztalatát József. - A mi gyerekeink, mikor ide kerülnek, mindenkihez egyformán közelednek, mindenkinek hízelegnének. Nem szokhatták meg, hogy mi a család. Azt, hogy van Apukám, Anyukám és Testvéreim, azokhoz hozzá bújhatok, azokat szeretem, a bácsi vagy a néni idegen, azoknak is köszönök, de másképpen fogadom, másképpen szeretem, mint a családtagokat... - A nevelőotthonban sokan foglalkoznak velük, váltják egymást a gondozók, a gyerekek senkihez sem kötődhetnek. Annyiszor, de annyiszor kérdezgetik: „Szeretsz?" „Persze, hogy szeretlek! " - nyugtatom egyiket is, másikat is - telik meg könnyel Anna szeme. - Az ünnepek, különösen karácsony táján látszik: nem tapasztalhatták ezek a gyerekek a készülődés izgalmát, a többi családtag megajándékozásának örömét... A nagyobbak már tudják, mi hogyan ünnepeljük a karácsonyt. Ök tanítgatják a kicsiket... Ajándékokat veszünk. Verseket tanulunk, amit majd a fa alatt elmondunk egymásnak... Együtt készítjük az ünnepi vacsorát, sütünk, főzünk. - Aki nem nagycsaládban nőtt fel, el sem tudja képzelni, milyen öröm, mikor ott-nyüzsögnek a gyerekek a karácsonyfa alatt, az ajándékok után kutatnak... - idézi az emlékeket József. - Az a zsivaj és öröm. ami ilyenkor betölti a házat, hát az csodálatos. Ilyeqkor az ember minden fájdalmát, bánatát elfelejti... ÚJSZÁSZI ILONA I