Délmagyarország, 1992. november (82. évfolyam, 257-281. szám)

1992-11-10 / 264. szám

KEDD, 1992. Nov. 10. KULTÚRA 5 Figaro házassága ­Zenés játék hiúságról, szerelemről, féltékenységről Egyezerre könnyű is, nehéz is lehetett a dolga Galgóczy Juditnak Mozart operája, a Figaro házassága Szegedi Nemzeti Színház-beli színpadra állításával. Könnyű, amiért ez a min­denkor érvényes, szinte minden emberi gyen­geséget felvonultató, kergetőző szerelemjáték talán a leghálásabb téma a színpadon, ami csak tükörként a néző elé tartható, s nehéz, mert ideje lefejteni róla a cifra, aranyozott grófi kastély falai között bábként mozgó krinolinos, rizspo­ros-parókás szereplők világának avtttságát, mert valóban érdemes felmutatni - mint jelzi is a rendező a műsorfüzetben - a műnek a száza­dunk abszurdjával való rokonságát, s eközben persze - s egyáltalán nem utolsó sorban - hagy­ni kell, hogy érvényesüljön a mozarti zene jele­netépftó, jellemformáló, sztuációteremtő, érzéki, s ki tudja, még hányféle hatása. A zeneileg igényesebb nézőt el is fogja némi aggodalom, amikor a nézőtérre lépve a zenekari árok tekintélyes részét lefedve látja, hogy ezzel kitágulhasson a szlnpadtér, alighanem az or­chestrális hatás rovására, az aggodalom azonban korainak bizonyul. Igaz, az előírtnál kisebb létszámú zenekar foglal helyet az árokban, s eléggé mélyen is ahhoz, hogy például az üstdob hangja inkább csak fojtott puffanásként legyen hallható, ám az énekes szólisták így bizonyosan nem szorulnak háttérbe s végül a színpadi játék s a zenei megvalósítás aránya csak néha és csak alig észrevehetően billen el az előbbi javára. Kissé ódon, lepusztult ez a bedeszkázott ablakú kastély, szűk is olykor, mindjárt az első jelenetben, amelyben Figaro és Susanna inkább csak téblábol, mint berendezkedni igyekszik a nekik juttatott szobában. Idézőjeles színhelye ez annak az előadásnak, amit korhoz alig kötődd jelmezekben, talán egy messziről jött szín­társulat mutat be. (A díszleteket s a jelmezeket ­vendégként - Juhász Katalin tervezte.) A tér persze kitágul, tudjuk előre, nem is elsősorban a felvonások elején és végén a nézőtér karéjában felsorakozó kosztümös, gyertyát tartó ifjú höl­gyek és urak jóvoltából (hogy a kastély-illúzió se vesszen teljesen kárba), de mert sejtjük: a ze­nekar fölött a magasba függesztett sudár nyírfák majd leereszkednek, hogy a darab végére a szerelem tágas ligetében találjuk magunkat, csak azután élni tudjunk a végtelenség kínálta lehetőségekkel... Tágasság-érzetünk tehát idő­beli is és a kitűnő rendezés révén nyilvánvaló: ennek a játéknak a szereplő mi magunk va­gyunk. A színpadot a valósággal a legközvetlenebbül Figaro kapcsolja össze ebben a produkcióban, A kettős szereposztásban színre vitt opera október 30-i előadásán Tóth János - mint vendég - Fi­garója inkább Beaumarchais lázadó figurájával, mint Rossini furfangos borbélyával rokon. Tett­rekészsége sodró erejű, lehengerlő, szenvedé­lyessége még melléfogásait is htelesfti. Harma­dik nagy áriája, melyben magát megcsaltnak hitt férfiként óva inti a férfiakat: nyissák ki jól sze­müket, s lássák, milyenek a nők - pillanatokra oly drámaivá izzik, hogy nem csak Mozart későbbi remekművének, a Cosi fan tutte-nak hangját előlegezi, hanem Verdi Falstaffjából az ugyancsak magát megcsaltnak hitt Ford drá­maiságát is. Méltó partnere Susanna jelmezében Vajda Júlia: a szerelem minden fortélyának értője, hol érzékeny, hol cserfes, hol ártatlan, hol harcias, s az igaz szerelemre mindig nyitott nő. Vajda Júlia kiegyenlített, szép szopránja ugyanakkor a zenei megvalósításnak is egyik legfőbb erőssége. Nem igazán meggyőző az ugyancsak vendég­ként fellépő Felber Gabriella Grófnéja. Az elis­mert tehetségű, már sok szép sikert aratott szí­nésznő szopránja itt erőltetettnek hat, szöveg­mondása - szereplőtársaival ellentétben - alig érthető, s a Grófné fájdalma az ő megformálá­sában inkább a nagy drámai hősnők halálhoz vezető tragikuma, mintsem Mozart operájának elkeseredéséből végül feloldódó, megbocsátó, bölcs asszonyáé. Andrejcsik István a Gróf szerepében kissé mindig kívül marad a játék igazi hatókörén. Éneklése megbízható, játéka korrekt, de inkább csak a hiúság, mintsem a szerelem támaszt fel benne igazi szenvedélyeket. Az előadás egyik erőssége Szonda Éva Che­rubino szerepében. A minden nőbe beleszerető, még bizalmasának, Susannának is gátlástalanul udvarló apród talán parádés szerepe maradhat a művésznőnek, aki Cherubino első, Esz-dúr, sok levegőt igénylő áriájában („Non so piu cosa son, cosa faccio...") valamelyest még adósunk ma­radt az átfűtött szenvedélyességgel, de később sikerült az pótolnia. Kevés visszafogottsá^érez­hető alakításában, s alighanem ennek köszön­hető, hogy nem játssza túl a kényes szerepet. (Ez a mértékletesség segíti át a különösen nehéz, kettős átöltözéses jelenetben.) Itt kell külön megemlíteni egy nagyszerű rendezői ötletet: Mozart ugyan nem írta be a partiturába, de az élő színháznak megfelel az az alighanem wagneri indíttatású mozzanat, hogy mialatt a Gróf bepillant Cherubino költői levelébe, melyet a Grófnőhoz írt, a recitativo csemballó­klsérete megszakad, s a zenekar néhány ütemen át Cherubino későbbi B-dúr áriáját („Asszo­nyok, lányok...") intonálja. Szerepét jól formálja meg Marcellina jelme­zében Bajtai Horváth Ágota, de éneklése a le­begő, erőtlen hang, a bizonytalan intonáció mi­att zeneileg értékelhetetlen. Meggyőzőbb nála partnere, Bartolo doktor szerepében Kővári Csaba, aki egy érdekes, sohase látott, tekintélyét vesztett figurát alakít. Kovács Hegedűs István igazi, mások minden bajának örülni tudó, go­nosz Basiliot formál meg. A kisebb szerepekben Merényi Nicolette és Piskolti László egészíti ki hibátlanul az együttest. Kocsár Balázs keze alatt lendületesen él, vibrál a - mint említettük - kislétszámú zene­kar. A stílus pontos ismerete érezhetően a zene­kari munkában alapozódik meg, még ha a vonó­sok némelyike „kilóg" is, és még ha az árkot borító tető alá szorult rézfúvósok egy-egy effek­tusa el is sikkad. Az opera kétségtelenül elsődle­gesen rendezői megelevenedésének hatóerejét azonban mindez szerencsére a legkevésbé sem csökkenti. SZOMORY GYÖRGY Sopsits Árpád filmjében hallunk egy különös állatról, mely hét esztendeig a föld alatt, a sötétségben él, aztán elindul fölfelé, a fényre, megszólal, majd pedig a hetedik nap végén elpusztul. Aki erről beszél - a film egyik főszereplője - szintén hét évig rejtőzködik valahol külföldön, mielőtt először ad magáról életjelt édesanyja, testvére s annak felesége számára. Ekkor csomagot küld Párizsból a Tisza mellé: tartalma többek között egy, a távolságot legyűrő kommunikáció koráb­bi formáját, a levelet helye­ttesítő videókazetta - „élek" -, s egy videókamera. Tehát: „vá­laszt várok". A film .Jcépes le­velezés", ahogyan a jelen sző­ttesében egyre jobban szemmel láthatóvá válnak a múlt (hiszen korábban már szinte minden megtörtént) majdnem eltűnt mintái, s ott sejlenek, mind erősebben - ahogy egyre több s több finom részlet tárul föl a múltból, a szereplők egymás közötti kapcsolatából - a még meg sem font szálak. A jelen­Filmajánlat Videó Blues múlt-jövendő egyenrangú: nem egymás-utániság, hanem egy­idejűség; a halottak egykor-élt emberek. Nincs tabula rasa. Meddig tarthat így az újra egymásra-találás öröme? Egyáltalán: ez volt-e az újra­kezdő szándéka? Vajon ki le­het-e csak úgy kerülni hét évet (vagy van idő?), el lehet-e felejteni, helyre lehet-e hozni? Vagy már véglegesen elromlott minden? S egyáltalán: rendben volt-e valahol valaha is vala­mi? A szereplők filmeket készí­tenek magukról - s azt el is küldik - a másiknak. így tehát mindenki alkotó és néző egy­szerre - a szó szoros értel­mében, hiszen még nézőként is, így vagy úgy, jelen van a másik filmjében. Vajon ebben a szembesítésben, kérdezés­ben, amibe mindannyian bele­kényszerülnek, ott munkálnak­e a művészet legfontosabb elemei, az igazság keresése s a megváltó szeretet? S ha nem, akkor mire valók az egymás­nak küldött jelzések? Mert ha hiányzik belőlük a szentség, akkor - hasonlóan az egykor 16 milliméteres kamerával fekete-fehér filmre rögzített, a filmben kulcsfontosságú kö­zös-nagy emlékhez - mindenre alkalmasak, akár ölésre is. A zakatoló ösztönök uralta, rette­netesen egyedül, támasz nélkül maradt emberek - mint ami­lyen a két fivér, akiknek pár­viadalává csontosodik lassan a film - bármire képesek föl­használni életük lenyomatait, 5 a másik életét is. A Videó Bluest, az utóbbi évek egyik legfontosabb és legjobb magyar filmjét Szege­den november 12-éig játsszák, a Fáklya moziban. P.C. Egyiptomi diplomata fotókiállítása Nem mindennapi fotó­kiállítás nyílik november 16-án a JATE Károlyi Mihály Kol­légiumban. A művész clr. < Farouk Shehada professzor, az Egyiptomi Arab Köztársaság bécsi nagykövetségének kultu­rális tanácsosa. A tárlat anyaga Egyiptomot mutatja be, az ókortól a modern időkig. A megnyitóra a Károlyi kollé­gium könyvtárába ellátogat az afrikai ország újonnan akkre­ditált magyarországi nagykö­vete, dr. Abuzeid Hohamed, prof. Fajez Sahin kulturális attasé társaságában. A kiállítás megnyitása része lesz a nagykövet egész napos szegedi látogatásának. A rendhagyó fotókiállí­tásnak nem kevésbé rendhagyó előzménye yan. A Károlyi kollégium nyolcadik emelete a szintek között szervezett KOPAJ /Kollégiumi Pajkos­ságok/ vetélkedő keretében tevezte el, hogy a tavalyi „Skó­cia" sikerén felbuzdulva idén az ókori Egyiptomot igyekszik megjeleníteni. A dologhoz segítséget kértek az egyiptomi nagykövetségtől, s onnan, leg­nagyobb meglepetésükre nem­csak szavakat kaptak, de egy teljes fotókiállítást, s egy nagy­követi látogatást is. Zöld hattyúk — Képtelenségek „Tudja, ez az első eset, hogy újságíróhoz fordulok, pedig már több a ráncom, mint a fogam. Azt ltja meg, hogy az én egész családom eszik. Naponta háromszor étkezik az én drága családom. Ne csodálkozzon, néha még uzsonnázni is szoktunk, és akkor ugye ez négy étkezés. Nem érti. Arról van szó, hogy a világ tele van képtelenséggel. De erről majd később. Egy verőfényes októberi nap kerestük meg a Tatust, a család nagy öregjét. Tatusnak a ballábát ellopták az oro­szok a Donnál, viszont ő meg egy kolhozlányt lopott tőlük, az Olga nénit, akinek vénségére bajsza nőtt, mégis szeretjük, mert tud harmonikázni, és nyírfaillata is van. Na szóval, kérdeztük a Tatust, hogy tiltakozzunk-e mi is, hiszen egyre rosszabb. Hogy ne együnk, például. Kérdezte erre Tatus, éheztünk-e már valaha. Persze hogy nem éheztünk. Se aka­rattal, se más okból. Csak azért gyermekeim, dörmögte, mert aki egyszer is éhezett, már soha többé nem akar éhezni. Merthogy azt hiszi a tudatlan ember, hogy csak az övé a teste és a lelke, és bármit megtehet vele. Hát nemcsak az övé az a test. Azt mondja Tatus. ajándékba téblábolunk ezen a világon valahányan. Hogy egymás ajándékai vagyunk, ere­dendően. Ezért nincsen senki megkérdezve, akar-e nap­világot látni, vagy nem akar. Kérdezik-e az ajándékot, akar-e az lenni, vagy sem? Nem kérdezik, csak odaadják váratlanul. Aki pedig éhezni kezd, hát az nem ajándéknak használja a testét, hanem fegyvernek. Ezért ne éhezzetek, gyerekek, mondta Tatus. Jól van, gondoltam magamban, amikor el­jöttünk a Tatustól, éhezni már nem fogunk, mégha elégedet­lenek is vagyunk. Éhezni, azt semmiképpen. Csak amit mondtam az előbb, hogy a világ tele van képtelenséggel, hát ez nem hagyott nyugton. Ez a rengeteg őrültség, vadság, indulat, meg gyűlölködés. Ezért kerestem meg magát. Újságíró, hát biztos szereti a képtelenséget. Ebből él. Mindenféle képtelenséget összeírkál. Hát hoztam magának egyet, mert lássa csak, nem-e a természetes a szokatlan manapság. Teszem azt, hogy valaki eszik. Vagy nem kiabál, hanem csak beszél. Azt írja meg. úgy döntöttünk a csa­ládban, nem fogunk gyűlölni senkit. Hogy tán elégedetlenek vagyunk, de gyűlölni, nahát azt sem. Nézze, az én családom népes, mint május végén a baromfiudvar. És mi mindnyájan eszünk. Hát nem képtelenség ez?! Nem képtelenség, hogy amikor inkább természetes lenne képtelenül, őrült módon és természetellenesen viselkedni, mi mégis természetesen viselkedünk, és én még el is jövök magához, hogy ezt ország-világ előtt kinyilatkoztassam?! Lássa be, nincs annál képtelenebb, minthogy a sógoromék Zákányszéken, a hugomék Szentesen, a bátyám Ózdon, mindenki, az egész család eszik. Az összes rokon. Itt a lista. Aláírták valahá­nyan. Megszámolhatja. Pontosan tízmillió-ötszázhuszonhat­ezer-háromszáztizenöt név. Egyetlen családtag se hiányzik." Televíziós szereplés a forradalom után Hogyan tért vissza Illyés Gyula? A hatvanas évek elején még nem az egész Tózsdepalota volt az MTV tulajdona. Mű­szaki stúdióként a közvetítő kocsik funcionáltak, a technika kezdetleges volt, s a legtöbb felvett anyag nem rosszindulat­ból, mint inkább a dokumentál­hatatlanság miatt nem maradt fent. Köztudott, hogy Illyés a forradalom után sokáig sem­milyen közszereplést nem vál­lalt. 1962-ben, hat év után ült először televíziós kamera elé. A meggyőzést - Sándor János szerint - nyilván Aczél végez­te, aki már akkor tejhatalmú ura volt a kultúrának. A ripor­ter szerepét Czine Mihály vál­lalta, az adás rendezője pedig Sándor János lett, aki ekkor fő­iskolás volt, ismeretlen és élet­koránál fogva „tiszta" ember. Huszonkét éves volt ekkor, és ahogy elmesélte, nem is sejtet­te, milyen nehéz, és fontos döntés lehetett ez a szereplés Illyés életében. A dolgok összefüggnek. Nem véletlen, hogy a következő évben szá­mos börtönben ülő írót enged­nek szabadon. A nyilvános megszólalás tehát kompro­misszum volt, a rendszer sza­badon bocsátásokkal honorálta az őt legalizáló közszereplést. A felvételt a volt Magyar Színházban, az Izabella téren tartották. Illyés ugyan Ígérte. A napokban érkezett haza Sándor János Nizzából, ahol Rossini Egy olasz nő Algírban című operáját állította színpadra. A stáb kilenc náció művészeiből állt össze, akárcsak Szabó István filmjében. Úgy tűnik, Sándor Jánost végleg megkedvelték Nizzában, hiszen újabb visszahívást kapott, sőt tárgyal egy szöuli rendezésről is. Két felújítását, A Cigánybáró és a Hegedűs a háztetőn cíniű zenés játékokat a napokban kezdi játszani a szegedi színház. Most mégsem erről beszélgettünk. Illyés­évforduló van. Sándor János fiatal televíziós rendezőként történelmi pillanat részese lehetett 1962-ben. hogy jön, de igazából kétely élt a stábban. Végül percre pon­tosan érkezett az akkor éppen hatvan esztendős Író. Felesége, Flóra asszony jött a jobbján. Hol van az a főiskolás rendező, kérdezte nyomban az író, majd egy képet nyomott a meglepett Sándor János kezébe. Illyés, József Attila és Flóra asszony volt a még sosem publikált fényképen. Harminc esztendeje vették fel ezt a műsort a televízióban. Illyés minden mondatát úgy kezdte, hogy Flóra asszonyra nézett, s a mondat végeztével is visszarebbent feleségérc a tekintete. Támaszt, egyetértést keresett, s láthatóan igen füg­gött az asszonytól. Borzasz­tóan feszült volt a/ író. s az ün­nepi műsor is inkább szomo­rúan ünnepélyesre sikeredett, mintsem felszabadultra. Azt mondja Sándor János, nem igen emlékszik már a tarta­lomra. Czine Mihály kérdé­seire, s az író megfontolt, nagy belső vívódásról tanúskodó válaszaira, csak fényekre és hangulatokra emlékszik, a ra­vatalozói fényre például, amire azt mondta Horváth József, a műsor operatőre, hogy ez illik leginkább az alkalomhoz. Nem volt tehát könnyed és boldog a születésnap. Barátok a bör­tönben, be nem gyógyult, rejtett sebek, kényszerű komp­romisszumok idekint, mert élni kellett, megélni egzisztenciá­lisan és túlélni, ha hagyja, a történelmet. Sándor János a felvétel után szépen megvágta, elkészítette a műsort. Viszont soha nem látta. Ekkoriban ugyanis még nem volt televí­ziója. Talán egyszer előkerül valamelyik archívumból. DAL

Next

/
Thumbnails
Contents