Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-30 / 255. szám

) 8 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1992. OKT. 30. OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSYÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 12-825. Köszönet a rendőrkapitányság vezetőinek, az október 15-én este városi ügyeletet tartó beosztottaknak és végül, de nem utolsósorban azoknak a gépkocsizó járőröknek, akik becsületes, lelkiismeretes munkájukkal nagyon rövid idő alatt segítségére siettek egy fiatal, gyermekes édesanyának. Ha megdobnak kenyérrel... Napilapjukban olvastam a romániai csángó magyarokról szóló riportot, és miután egyik ismerősöm felhívott, hogy könyv- és játékgyűjtés indul megsegítésükre, örömmel tettem ennek eleget. A családban összegyűjtött adományt október 28-án reg'gel 9 óra tájban a megadott címre: Szeged, Teleki utca 3. (Független Kisgazdapárt helyi irodája) alá vittem gépkocsimmal. Bementem tájékozódni, mert korábban az IKV házkezelősége volt ebben a házban. A lépcsőn feljutva a folyosón két munkásember kinézetű embert láttam dolgozni, pvc padlót szedtek fel vagy raktak le. Köszöntem, és az egyik helyiségből előjövő hölgyhöz mentem. Csak köszönni tudtam neki, jövetelem okát elmondani még nem, amikor emelt hangon megszólított az egyik férfi: Jó napot! Mondtam, hogy: Jó napot, de én már köszöntem. Erre azt mondta, hogy 6 nem hallotta, és ha valaki bemegy valahová, akkor köszönjön! Elismételtem, hogy köszöntem és kértem, ne oktasson. Erre rámrivalt: takarodjak ki innen. A hölgy felé fordultam kérdőleg, aki félszegen mosolygott, de ekkor már el is kapott a másik férfi a jobb karomnál és taszigált kifelé a folyosón, majd le a lépcsőkön, ki a szárazkapu bejáraton, végül két kézzel kilökött az utcára és bevágta a kaput. Közben próbáltam neki elmagyarázni, hogy adományt hoztam, de erre sem reagált, ugyanúgy taszigált, lökdösött és kiabált velem. Többször elismételte, hogy takadjak innen és azt. ide be ne tegyem többé a lábamat. Megszégyenülten ültem be az autóba, majd hazamentem. Az adomány azóta is nálam van, de oda többé nem viszem. Később - valamennyire lehiggadva - megszereztem a párt telefonszámát és feltárcsáztam, hogy panaszt tegyek a vezetőnél. Udvarias férfihang jelentkezett, elmondta, ő az elnök. A hangja ismerősnek tűnt, ezért megkérdeztem tőle, nem ő dobott-e ki az utcára ma reggel? Mondta, hogy igen. így már érthető volt számomra a másik két jelenlevő személy passzivitása. Arra gondoltam, közreadom ezt a kis intermezzót, ugyanis ha valaki adományt visz, ajánlom, nagyon hangosan és többször köszönjön, és lehetőleg ne egyedül menjen! Talán úgy fogadják az adományt és csak azután lökik ki az utcára. (Név és cím a szerkesztőségben) Levél Nagy Sándor tanár úrhoz a Szentháromság utcáról Tisztelt Kolléga Úr, nem tudom, mióta él Szegeden, mennyire ismeri a Város hagyományait; azt sem, milyen szakos, de ha nem történelemtanár is, bizonyára tudja, hogy minden kérdésnek gazdag irodalma van, s mielőtt valaki ebben véleményt nyilvánít, kötelessége mindazt áttanulmányozni, amit a kérdésről eladdig írtak. A Délmagyarország október 22-ei számában közölt véleményéből nyilvánvaló, hogy nem olvasta a Szentháromság utca múltjáról Huszka Lászlótól fölemlegett tanulmányomat, amely pedig A szerette Város (1986) című könyvemet nyitja. Ha ugyanis ismerte volna, nem írta volna meg a szélesebb közönséget megzavaró levelét. Főként nem írt volna olyan badarságot, hogy az utca régi nevének visszaadása „Szeged botrányos baklövése" volna. Az Ön tájékozatlansága és múlt iránti érzéketlensége a botrányos baklövés. A Szentháromság utca Szeged egyetlen olyan utcája, amelynek mind nyomvonala, mind neve fél évezred óta azonos. Neve 1522-től 1961-ig változatlan volt, de föltehető, hogy még a tizedjegyzékben fönnmaradt rögzítésénél is régebbi, hiszen félreérthetetlenül azonos azzal az utcával, amelyen - mint Szeged főutcáján Bertrandon de la Broquiére burgundi lovag már 1432-ben végigment. Nagyon valószínű, hogy már akkor Szentháromság utcának hívták. 1961-ben a vadul vallásellenes Tari János szorgalmazására, sőt erőltetésére változtatták meg nevét Hunyadi János sugárútra. Ő már mint egyetemi pártbizottsági titkár sem volt képes belenyugodni, hogy munkahelye a Szentháromság utcában van, s önkényesen Felszabadulás utcának kezdte emlegetni, leveleiben írogatni. De ebből nem lett hivatalos változtatás. Hanem amikor átkerült a városi tanácshoz tanácselnök-helyettesnek, nem nyugodott, mfg célját el nem érte. Kétszeresen is helytelen volt ez az erőszakolt átkeresztelés. Egyrészt mert Hunyadi tér már volt, tehát nem lett volna szabad még egy utcát, teret Hunyadiról elnevezni. A Hunyadi tér - a Tanár Urat kivéve - mindenki számára egyértelműen Hunyadi Jánost jelenti; fiát, Hunyadi Mátyást ugyanis Mátyás királyként ismerjük; 1880 óta róla van elnevezve az alsóvárosi templom tere (a hajdani alsóvárosi temető), a néptől kapott s addig élő nevén a Barátok tere. Hibás volt az átkeresztelés másrészt azért is, mert a Szentháromság utca sosem volt sugárút; nem is lehetett, hiszen nyomvonala megtörik. Amikor tehát az önkormányzat visszaállította az utca történelmi nevét, nemcsak igazságot szolgáltatott, hanem megmentette Szeged legrégibb utcanevét. Többször írtam már, megismétlem: a legrégibb utcanév a legjobb. Mint a műemléket, úgy kelI őket őriznünk, óvnunk. Ez tehát az egyetlenként is megálló érv a Szentháromság utca visszaállítására. A másikat, hogy ti. a Hunyadi János sugárút és a Hunyadi tér zavart okoz, ezúttal akár fölösleges is segítségül hívni. De mert a Tanár Úr belekeverte a Dugonics tér és Dugonics utca párhuzamát, erre is válaszolnom kell. Valóban: ez sem célszerű, s ma már nem csinálnák ilyen kettősséget. De a kérdés története erre is magyarázatot ad. Előbb volt a Dugonics utca: már 1848-ban kapta e nevet, hiszen benne állott Dugonics András lakóháza. Bár az önkényuralom a szabadságharc alatt született neveket eltörölte, mihelyt lehetett, 1860-ban visszakapta az utca a nevét. 1876-ban fölavatták Dugonics András szobrát a hajdani Búzapiacon, 1873-tól (a főreáliskola, a mostani központi egyetem főépülete után) Tanoda téren. Ettől kezdve nevezték e teret - szintén logikusan Dugonics sétánynak, később Dugonics térnek. Az ilyen kettősségeket lehetőleg meg kell szüntetni, de azt hiszem, Dugoniccsal már kivételt tehetünk. Részint mert mind a tér, mind az utca joggal viseli a nevét, részint mert mára megszoktuk mind a kettőt, s nem hallottam, hogy ma már különösebb zavart okozna. Nem azért, mert mint, a Tanár Úr kihívó szembeállítása irja: „Ki a nagyobb: Hunyadi vagy Dugonics?" Számtalanszor megírtam, de úgy látszik, naponta kellene: az utcanévadás elsősorban nem személyeknek szóló tiszteletadás, tehát nem aszerint méricskélünk, hogy ki nagyobb a történelemben. Egy hadvezért meg egy írót különben sem lehet összemérni, ahogy az almát meg a körtét sem, melyik a jobb gyümölcs. Az utcanév elsősorban tájékoztat, másodsorban történelmet őriz. A Szentháromság utca az Alföldön ritka műemlékeket pótolva a középkori Szeged semmi mással nem pótolható művelődéstörténeti emléke. Kérem, kedves Tanár Úr, tanulmányozza a Város történetére, művelődéstörténetére vonatkozó irodalmat, mielőtt legközelebb véleményét nyilvánosságra hozná. Bízva megértésében, köszönti tisztelettel Péter László (A szerkesztőség ez írás közlésével a vitát lezártnak tekinti.) Ahol a minimum a maximum! Csonka János Alapítvány Az Alsóváros főutcáján (Földműves utca 8.) született Csonka János (1852-1939), a magyar motor- és autógyártás úttöróje munkásságának örökítésére Budapesten alapítványt hoztak létre. Tsonka Vince kovácsmester fiainak. Csonka Jánosnak és testvérbátyjának, Ferencnek szülőházát 1965 novembere óta emléktábla jelöli. Csonka János külön érdeme, hogy műszaki zsenijét nem külső országok érdekében - elhagyva hazáját - fejtette ki, hanem vállalta a magyar sorsát, a nemzet érdekében. Az alapítványt fia. Csonka Pál statikusprofesszor szellemiségében hozták létre. Az egykori automibiljavító és gépműhelyben léltesítettek Csonka János Emlékmúzeumot Budapesten, a Bartók Béla utca 31. szám alatti épületben. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Szabadváry Ferenc egyetemi, tanár, képviselője Stróbl Alajosné (Csonka Lívia), Csonka János unokája. A Csonka János Alapítvány és személyének kiemelése ismételten büszkeséggel töltheti el a szegedieket, különösképpen az alsóvárosiakat. B.J. Pár hónapja olvastam egy kft. hirdetésében, hogy náluk a minimum a maximum. Tehát, ha megfeszülnek sem képesek többet nyújtani a minimumnál. Ezt el is fogadom, hisz átlagon aluli emberek maximális teljesítménye az átlag számára minimális. De miért kell ezt reklámozni? Miért kiabálják ki ország-világ előtt? A napokban megint olvastam egy cikket a DM-ben erről a kft.-ről.-„Ahol a minimális követelmény: a maximum" címmel. Lám, milyen sokat jelent a központozás! Az a kis írásjel teljesen megváltoztatta a szavak jelentését: tehát azt mondják, náluk az a minimum, hogy a maximumot kell teljesíteni. Csak én ezt már nem hiszem el. Ha valóban a maximumra törekednének mindenben, akkor arra is vigyáznának, hogy a szlogenjük ne csak akkor legyen egyértelmű, ha újságíró ír róluk, hanem akkor is, ha önmagukról jelentetnek meg reklámot. Egy olyan kft., amelyik milliárdban méri a bevételét, és mindenben a maximumra törekszik, igazán gondosabb lehetne reklámja megfogalmazásában. Nem arra gondolok, hogy nyelvészt kell alkalmaznia, de ha legalább egy jogász lenne a kft.-nél, az biztosan tudna segíteni a reklámban is, hiszen tanult mestersége miatt nagyon kell, hogy ismerje a szófordulatokból, a hangsúlyokból, a központozásból adódó kétértelműséget, vagy akár értetlenséget. Olyan sok a rossz reklám! Sokkal jobban oda kell figyelnünk ezekre az aprónak tűnő, de fontos dolgokra is! B. M. FOTÓ: SOMOGYI KÁROLYNÉ Meggyalázott temetők Népünk hagyományvilágából A hozzá kapcsolódó szokáshagyományok már előtte való nap (Mindenszentek) estéjén megkezdődnek. Miután elharangozták az Urangyalát, meghúzták a helység minden harangját, és szóltak akár órahosszat. Ideje alatt a hajlékok asztalain annyi gyertyát égettek, ahány halottja volt a családnak. Rózsafüzér imádságot mondtak. Volt, ahol mindenki együtt, hangosan mondta, másutt az anya vezette be, majd a többiek akkor kapcsolódtak be, amikor az ...Asszonyunk szűz Mária, istennek Szent Anyja-hoz értek. A rózsafüzér befejezése után még külön is elmondtak egy-egy Üdvözlégy-et a család elhalt tagjaiért. Közben nézték a gyertya lángját, kiének mekkora a lángja. Azt tartották ugyanis, hogy akié hosszú lánggal ég, az hosszú életű, akié pedig kis lánggal, az rövid életű lesz a földön. Ezt az estét halottak estéje néven emlegetik mai időseink is, akik maguk mellé veszik a kisunokákat, hogy megtanítsák őket imára és emlékezésre. Eleim mondták: „Amig a harangok szólanak, adóig nem szenvednek a tisztítótűzbe jutott lelkek". Elenyészett szokás, hogy némely helység családjai ez estére fehér abrosszal leterített asztalra értékeket tettek a hazajáró lelkek számára, amit másnap a szegényeknek adtak. Halottak napján - főként mezei munkákat nem végeztek. Aki - kihasználni akarván a kései szép időt - mégis (netán) szántott, azon - hitük szerint - hóttetöm (gyógyíthatatlan kiütéses betegség) támadt. Inkább a ház körül tettek-vettek: kukoricát morzsoltak, fát fűrészeltek, hasogattak. A sírokat pár nappal halottak napja előtt szokás rendbe tenni. Sokfelé teljes betonkocka készül, azzal nincsen gond. Másutt egy kis részt meghagynak, hogy élő virággal tudják beültetni. Nyilván eme utóbbiak teszik jól, hiszen többen hetente kimennek szeretteik sírjához, hogy megöntözzék a virágokat, közben elmondjanak egy-két fohászt. Halottak napján csak azok a strok maradtak gazosak, ápolatlanok, amelyeknek már nem éltek hozzátartozói. És azok, amelyeknek ugyan megvoltak a rokonai, de nem vesződtek az emlékével. Legtöbb sírra azonban virágok, koszorúk kerültek, s kellő ünnepélyességgel vonultak ki a gyerekek, rokonok szeretteik sírjához. Aki műkoszorút visz, megjegyzik: „Erre az égy napra azért mégiscsak illene élő virágot hozni!" Mások szálas krizantémot, de legtöbben szép, halottak napi élő koszorút visznek, és gyertyákat égetnek. Kiveszett szokás, hogy régen a koldusok számára üreskalácsot, vagy kis cipót (kúdúscipót) sütöttek és osztogatták nékik, amint a temetőkapunál álltak hogy majd ők is imádkozzanak a holtak lelki üdvéért. Hitük szerint ugyanis Isten a szegények imáját mindig szívesen fogadta. „A koldusnak szánt kalács, alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztényi változata" - íija Bálint Sándor. Az első világháború után szinte minden helységben állítottak Hősi emléket, amelynek tábláira a hősök nevét rávésték. Nem egy helyen Hősök kertjét is létesítettek. A tápaiba annyi hársfát ültettek, ahány falunk fia elesett az első háborúban. Kis táblán szerepelt a nevük, a fák tövében pedig gyertyákat égettek. Pár évvel ezelőtt ismét emeltük az emlékoszlopokat, -szobrokat, -falakat. Most a második világháborúban, illetve az 1956-os szabadságharcan elesett hősök neve került a táblákra. Az esztelenség, a meg nem értés, az irigység-kajánság, az emberi felelőtlenség áldozatainak névsora ez, amiből Istenem, ne legyen több! Halottak napján szokásban van ma is, hogy a plébánossal sírokat szenteltetnek. Ez nem régi szokás, minthogy a sír felvirágozása is másfélszáz ezstendős; de a gyertyaégetés szokása igen régi hagyomány. Ma már mindegyik szokás hagyománnyá vált: gyertyák százai égnek egész nap. Emlékeztetnek bennünket a síroknál, az emlékműveknél és a „temetői közös nagyköröszt tüviben", ahol imáinkban fohászkodunk: „Emléked szivünkben örökké él, nyugodj békében. Isten, és a Szentek nevében, Amen." Ifj. Lele József Szinte havonként kapunk olyan levelet vagy telefonhívást, amely figyelmünket újra és újra a szegedi temetőkben uralkodó méltatlan állapotokra irányltja. Az általánosítás persze igazságtalan, mert nem egységes a kép: a Belvárosi és az Alsóvárosi temetőkben nem találni olyan kirívó példát, amelyet fényképünk is megörökített (fotónk a Gyevi temetőben készült). Egységesek azonban a sírkertek abban, hogy fenntartásuk sokba kerül, bevételeik viszont elenyészóek, vagy egyáltalán nincsenek. Szeged városi fenntartású temetői (a Belvárosi, valamint Algyő, Tápé, Kiskundorozsma és Gyálarét temetője), és a már említett Alsóvárosi temető állapota még elfogadható. A kisebb egyházi temetőkről viszont már nem mondható el ugyanez. A - nem túlzás e szó — legszörnyűbb képet azonban a két lezárt sírkert mutatja. A rókusi temetőbe már belépni is bátorságra vall, annyit hallani garázda csoportokról, megbújó bűnözőkről, de az egykori főkapu mögötti látvány is visszaborzasztja a látogatót: a környékbeli lakosság ide hordja a szemetet, foszlott régi ágytól a lyukas lavórig minden előfordul itt. A Gyeviben pedig - amint erről képünk is tanúskodik köveket döntögető, sírokat meggyalázó emberek (?) ütöttek tanyát. A feszület alapzatára, és a sírokra fasiszta jelképeket, valamint bőrfejű jelszavakat is festettek. Szinte már szégyen leírni, de az elhanyagolt, prédának hagyott sírkertek állapotát firtató kérdésre mindig ugyanaz a válasz: sajnálatos, de nincs rá pénz... Pedig ez nem igaz: pénz mindig van, csak másra költik. Mert természetes állapotként kell-e fogadnunk, ha különféle indokok és magyarázatok mögé bújva nem költenek a halottak nyughelyére, s inkább tűrik a pusztulást, megalázva ezzel élőket és holtakat? Azért meg-megcsillan már némi reménysugár. Az önkormányzat és a római katolikus egyház többször tárgyalt a lezárt temetők rehabilitációs terveiről, s az önkormányzati hivatal fejlesztési irodájában megkezdték a tervek elkészítését. Hogy milyen elképzelések szerint, arról a későbbiekben tudósítjuk olvasóinkat. * Halottak napján sokan kilátogatnak a temetőkbe. Az önkormányzati hivatal illetékesei azt kérik az autóval érkezőktől, hogy csak különösen indokolt esetben (ha utasuk idős, vagy beteg ember) hajtsanak a temetői utakra, mert a gépkocsik nélkül is nagy lesz a zsúfoltság. NYILAS PÉTER