Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-26 / 251. szám

HÉTFŐ, 1992. OKT. 26. KULTÚRA 5 Glória Erdős Jánosnak Allelujázhatnék is a címben, ha a születésnapi hangverseny többszöri szép szavát akarnám ismétléssel erősíteni, és sokadik jelentése - az örömujjongás - illene is ide, de ennyire nem akarom profanizálni az egyház szent lelkesedését. Tudom viszont. ugyanazoknak az egyházaknak a dicsőítő szava a glória is, de ennek talán tágabb a civil hátországa. A csütörtök esti szegedi hangverseny mindenképpen glória volt Erdős János karnagy fején. Láttam ragyogni. Amikor először lendült vezénylő keze, az előttem ülő apró gyerek azt hihette, neki integet, tehát visszaintegetett. Vegyük őt a korban legfiatalabb nemzedék tagjának, aki valamiképpen kapcsolatba lépett vele. Az utolsóbbnak pedig? Van, aki több mint hatvan éve énekel, van, aki több mint ötven éve, és így tovább. Apróktól az öregekig - eddig terjed az Erdős-skála. Mondanám, egy teljes élet, de a számra is ütök mindjárt. Nem egy élet, legalább ezer! A jó tanár dicsősége a tanítvány. Megszámlálhatatlanul sok van belőle. Most köszöntője és megköszönője is a sok-sok tanítvány. Szép számmal nevelt nagyéletű embereket a muzsika, de legalább ennyien vannak, akik hirtelen fejezték be. Lelkesedve írom, neki az első változat jutott. Biztosan titka van ennek is, én a legegyszerűbbet mondom: annak a balatoni népdalföldolgozás-csokornak, amely a szülőföld jogán került be a hangversenyre, legalább a legvégét nem szabad száz évig abbahagyni! Rica te, Sári te! Aki ezt tudja, biztosan hosszú életű lesz. Áradatban ömlött a sok köszöntés, tengernyi virággal, érmekkel, kitüntetésekkel. A Tanár úr csak állt, lerakta a sok ajándékot, többször is megtörülte gyöngyöző homlokát, és kurta rövidséggel így köszönte meg: Nem sokaság, hanem lélek...! A zárószámra váró kórusok még kiegészítették Berzsenyi és Kodály parancsa szerint: Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat. Kedves Tanár Úr! Ha az első hetven év tisztességben telhetett el, amikor pedig rettenetes ocsmányságok történtek a világban, rengeteg embert átprogramozva, ugyanaz a tisztesség, ugyanaz a lélek teremjen még jó sokáig csuda dolgokat! Nagyon ránkfér. Mint ahogy ránkfért maga a köszöntés is. HORVÁTH DEZSŐ Szegedi Ősz '92 Énekverseny A hétvégén háromnapos nagyszabású énekversenyt rendezett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma Szegedi ősz '92 címmel. Az országos versenysorozat előválogatóit már tavasszal megrendezték, most a döntőbe jutott félszáz, énekművésznek készülő fiatal mérte össze tudását és tehetségét. A péntek esti megnyitón Weninger Richárd, a szegedi konzervatórium igazgatója köszöntőjében elmondta, hogy ezzel a rendezvénnyel hagyományt szeretnének teremteni. A jövőben biennálé jelleggel kívánják megrendezni a magánének oktatásban résztvevő fiatal énekesek számára megmérettetést és bemutatkozási lehetőséget biztosító versenyt. Szombaton 11 órakor az első korcsoport (20 éves korig) énekeseinek fellépésével indult a verseny, amelynek rangját a neves szakmai zsűri is emelte: Varasdy Emília zongoraművész, a Zeneakadémia tanszékvezető egyetemi tanára, Andor Éva Liszt-díjas érdemes művész, a Magyar Állami Operaház magánénekese, a Zeneakadémia tanára, és Simándy József Kossuth-díjas kiváló művész, az Operaház örökös tagja (a zsűri elnöke). A versenyzők némi megilletődöttséggel léptek a színpadra, hiszen legtöbbjük soha nem énekelt még ekkora közönség előtt. A második korcsoport (20 éven felüliek) meghallgatására szombaton délután került sor. A verseny ünnepélyes eredményhirdetésére vasárnap délelőtt került sor. Simándy József gratulált a színvonalas szereplésért a versenyzőknek, majd átadta a díjakat. Az I. korcsoport első díját a zsűri nem adta ki. A második díjat Menyhárt Izabella, a szombathelyi Művészeti Gimnázium tanulója, a harmadik díjat Kiss Noémi, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola budapesti tagozatának növendéke kapta. A 11. korcsoport első díját a budapesti Bárdosi Gábor vehette át, aki Mozart Don Giovanni című operájából Leporello „Regiszter-áriájával" aratott különösen nagy közönségsikert. A második díjat megosztva adta ki a zsűri a budapesti Pérczy Kornéliának és a Pécsett orvostanhallgató Kovács Istvánnak. A III. díjas Veréb Judit szintén Pécsről jött, az ottani konzervatórium növendéke. A Szeged Városi Családi Rendezvényiroda különdíját kortárs magyar mű legszebb tolmácsolásáért a debreceni Csillag Györgynek ítélte a zsűri, aki Madarász Iván operájából, a Lótból énekelte Lót imáját. Kleve Város Hangversenyrendező Irodájának különdíját, egy 3 hangversenyre szóló meghívást teljes ellátással és tiszteletdíjjal a legeredményesebb szegedi versenyző, Berdál Valéria növendéke, Soós Emese kapta. A rendezvénysorozat a nyertesek örömünneppé vált gálakoncertjével ért véget. H.Zs. Munkában a zsűri Kulin Ferenc a médiatárgyalásokról, kiszivárogtatásról Kulin Ferenc, az Országgygűlés kulturális bizottságának elnöke a médiavezetők kinevezésével kapcsolatban a következők közreadására kérte fel a Magyar Távirati Irodát. „A hatpárti médiatárgyalások egyik résztvevőjeként rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnöki, illetve alelnöki tisztségeire a kormányzó koalíció részéről felvetett személyi javaslatokra hivatkozva egyes sajtótjrgánumok hitelesként minősített listát adtak közre. Nem csak azért sajnálatos ez a tény, mert a sajtó állítólagos jólértesültségének fitogtatását előbbre való érdeknek tekinti, mint a két éve húzódó médiavita politikai megegyezéssel történő lezárását, s ezáltal megnehezíti a tárgyalásokon való előrehaladást; hanem sajnálatos azért is, mert a megbízhatónak nevezett névsor közzététele indokolatlan zaklatásnak teszi ki a kormányzó pártok feltételezett jelöltjeit. Mindezért ki kell jelentenem: a kormánykoalíció pártjai, bár a szóban forgó tisztségekkel kapcsolatban több neves személyiséggel folytattak és folytatnak megbeszéléseket, senkit nem tekintenek hivatalos jelöltjüknek mindaddig, amíg a hatpárti tárgyalások le nem zárulnak függetlenül attól, hogy szerepelnek-e vagy sem a sajtó által publikált névsorban. Különösen károsnak és elítélendőnek tartom, hogy a tárgyalások valamely résztvevője a kiszivárogtatás módszerével igyekszik zavart kelteni, és megakadályozni a végleges megállapodást." Varsányi Mária, Szakály Péter, Vajda Juli FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ A szegedi operaszínpadon viszonylag hosszú idő után ismét „színházszerű" előadást láthattunk. Mozart Figaro házassága című négyfelvonásos vígoperájának az ünnep - október 23. estéjére időzített premierjén a színpad - szereplői, azok „viselt dolgai" - több figyelmet vonzott, mint a közelmúltban bármikor. Azt a finom összhangot sikerült elővarázsolni, amelyben természetesen él együtt e nagy tradíciójú zenés színház - az opera - minden eleme. A műfaj komlexitását mutató, szórakoztató, élvezetes produkció állt elő, amelynek minden percében és egészében erőteljes rendezői akarat érvényesült. Galgóczy Judit - a szegedi nagyközönség számára eddig jobbára csak nyilatkozatokból ismert - operajátszási elveinek első gyakorlati próbája kellemességeket, érzéki és intellektuális örömöket is adott. Leginkább az előadásmód gyengéden ironikus idézőjelei, s a cizellált stílusú színpadi helyzetek tették, hogy a több mint kétszáz éves mű kifejezetten modernnek, hozzánk közelinek tetszett. A megértő irónia egész előadást „átlengő", mozarti és egyszersmind modern hangulatához erőteljesen hozzájárult Juhász Katalin stilizált színpada, amelynek jelzett helyszínein mély gonddal kivitelezett, jellemfestő és egyúttal élesen karikírozó ruhapompákban jelentek meg a szereplők. Akiknek többsége valódi énekes-színészi teljesítményt nyújtott. A felvonásvégi képi slusszpoénokkal megtűzdelt előadás ellenállhatatlanul mulattató, máskor már-már abszurdba hajló jeleneteiből kiemelni szükséges Vajda Juli-Susanne mimikai bravúrjait: néma perceiben is magára irányította a figyelmet, olyan elemi elképedtség ült ki az arcára, amint a zűrzavaros viszonyokat konstatálta. Régen láthattuk ennyire elemében Szakály Pétert (Bartolo); partnerével, Varsányi Mária - Marcellinával fölléphetnének egy fergeteges bohózatban, ami kitőnő énekművészektől - nem semmi... Szonda Éváról lehetett tudni, hogy a nadrágos szerepekben mesteri színészmutatványokra képes, de ezt a Cherubinót bizony főszereplővé léptette elő pazar testnyelvi humorával és persze első felvonásbeli áriájának gazdagon árnyalt előadásával. Míg Vámossy Éva (grófné), Vághelyi Gábor (gróf), Busa Tamás (Figaro) elsősorban kitűnő énekes-teljesítménnyel, a kertészt alakító Lőrincz Zoltán a helyzetkomikum iránti érzékenységével, Réti Csaba (zenemester) a karikírozó készségével nyert - és mindannyiukkal ez a sokszínű, ötletgazdag, életteli, modem operaelőadás. Meg a színház és a közönség. S. E. Mozart — másképpen Bár az Amadeus után Milos Formán remekül ülő poénjának vélték, Orsy-Rosenberg gróf ténylegesen feljegyezte emlékirataiban, hogy amikor - az amúgy megfontolt és nyitott - II. József császár bizonyos osztályellentétek szításától félve be akarta tiltani Bécsben a Figarót, Mozart így fakadt ki az uralkodó előtt: „ Urak, legyenek már egy kicsit őszinték önmagukhoz! Ki akarna reggelenként Herkulessel beszélgetni, ha ehelyett a borbélyával is fecseghet? Miért kei! mindig bibliai legendákról és a halott hősökről kornyikálni? Okádni tudnék már ezektől az „emelkedett" témáktól. Úgy tekintenek rájuk, mintha még a szar is márványból lenne bennük." Lorenzo de Ponté szövegkönyvének alapját, a „Figaro házassága, avagy egy bolond nap"-ot Pierre-Augustin Beaumarchais írta 1784-ben, melynek párizsi bemutatóján maga az utóbb lenyakazott Marie-Antoinette királynő alakította Rosina szerepét. Beaumarchais furcsa, ellentmondásos és briliáns személyiségként maradt fenn az utókor emlékezetében. Volt nyomdatulajdonos, királyi-zenemester, amerikai szabadságharcosoknak szállító fegyvernagykereskedő, Voltaire-t támogató humanista, aki súlyos pénzekért vett nemesi rangjelzéseit még akkor is magára aggatta, ha a sajtkereskedésbe ment el. Ellentéteken alapuló életét - a hagyomány szerint - nagy politikai ellenlábasa, Chateaubriand foglalta össze, amikor - megtudván Beaumarchais halálhírét - így sóhajtott fel: „Különös és kiszámíthatatlan ember: ezzel most vajon mi a célja?" Figarója, nem hiába nevezte utóbb Napóleon „az akcióba lendülő forradalomnak", bátor és éles tollrajz a velejéig züllött korabeli feudális társadalomról. A kihívó és arrogáns Mozart könnyen beleszerethetett a librettóba: ezekben az években már kivonhatatlanul hatása alá került az Európa-szerte virágzó szabadkőműves eszméknek, melynek liberálishumanista gondolatai még az akkori bécsi bíboros-érseket is magával ragadták, és ha álnéven is - de pap létére belépett a páholyrendbe. Az 1786. május 1-jei bemutató nagy gondok és gyötrelmes hajszák között találta a szerzőt: beteg feleségével aznap tették ki a szűrét albérletéből, ráadásul Salieri - a nagy hírű rivális - mesterkedése folytán „nem szabad lejáratni a remekmüvet!" felkiáltással Rosenberg operaintendáns a császári utasítással szemben is alig-alig akarta színre vinni a darabot, mely a bemutatón zajos sikert aratott. Mozart Figarója - amely Gluck szerint borzalmas, de zseniális zene - drámai előretörés volt a csődtömeg-cenzúra által kitermelt bla-bla fércművek erőltetettsége után. A péntek esti szegedi bemutató végleg meggyőzött arról, amit mindig is éreztem. Igen, Hölgyeim és Uraim, tudomásul kell végre vennünk, hogy Mozart hetyke, pökhendi, végtelenül racionális, frivol, a szexőrültségig elhajlóan buja és pajzán zsenikölyök volt, szellemét és biszexualitását tekintve tele elképesztő mélységekkel, tehát semmi köze nincs ahhoz az egyházi művei előadásához ideológiát kereső, utóbb ráaggatott - álszent maszlaghoz, amelynek a krónikus fantáziaszegénységben szenvedő (többnyire ezért is mennek a nagy szellemek által elhullatott morzsák fölcsipegetőinek) zenetörténészek beállítják. Az ó zenéjéhez illik legkevésbé a Közép-Európára oly annyira jellemző német hatás, a lövészárok másik oldalán ülő „fapofa" közönség, amely a tradicionális cukorpapír-csörgetésen és a protéziscsattogtatáson kívül alig adja más jelét annak, hogy még él. Szegeden Mozartnak jó napja volt már a közreműködő operabölények listája is ígéretet tett erre. Busa Tamás (Figaro) rokonszenves személyisége, Vághelyi Gábor (Gróf Almavíva) hűvös humora és Szakály Péter (Bartolo) kedves bumfordisága Galgóczy Judit briliáns rendezésével és a közönség ritka odaadásával létrehozta a színházi siker örökzöld Szentháromságát. Galgóczy - a közönség oldalán bevonuló gyertyavivőkkel, a Murillo-angyalokra emlékeztető táblatartó fiúkkal - felelevenítette a nosztalgikus XVIII. századi operák rég feledett világát, amikor sok egyeduralkodó és zsarnok élt Európában, de a század legnagyobb zsarnoka mégiscsak az opera volt. Ami pedig egyenesen ritkaságszámba ment: Vámossy Éva sajnos rendkívülinek számító képessége, aki - azonfelül, hogy gyönyörű hangja van - képes tisztán kiénekelni az C-t, szemben az általános többséggel, akik ilyen esetben B-től D-ig vibrálnak, nem kívánt törlendő'alapon. Annyi humorral és pajkossággal játszottak, hogy az utolsó vérükig harcolni kész „fapofák" is pillanatok alatt megadták magukat, és hangos kacagásuk csatlakozott a többségéhez. Aki egy ilyen sziporkázó és pazar előadás esetleges kisebb-nagyobb hiányosságait a hangról-hangra összevagdosott, digitálisan kukactalanított lemezekhez méri, az közveszélyes őrült, és addig kell a bolondok házába zárni, míg baj nem lesz belőle. A Figaró hadüzenet az emberi butaság, a kispolgári provincializmus, és az általános gonoszság ellen: utolsó felvonásában a béke, a megbocsátás és az irgalom angyala szállt közibénk. Ám hadüzenet a szürke epigonok siserehadának is: Mozart extravaganciáit csak ő engedheti meg magának, mert mindenekfelett álló zseni, és erre nincs más magyarázat. VARNUS XAVÉR