Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-24 / 250. szám

SZOMBAT, 1992. OKT. 24. Uptaros hun fejedelem aranykincsei Ezzel a jellegzetes fordulattal kezdődik Móra Ferenc tárcája a most a röszkei határba eső Nagyszéksós világhírű aranyleletének tanulságos históriájáról. Frissiben Aranyásás címmel már 1926. október 24-én közölte a Magyar Hírlap, majd Kincsásás halottal címmel ugyanott 1932. július 20-án is. Ez utóbbi került be a halála után megjelent gyűjteményes kötetébe (Utazás a földalatti Magyarországon, 1934), s azóta ennek új meg új kiadásaiba. A tárca Móra szokott derűs-gunyoros hangján, de történeti hitellel számolt a Bálint Mátyástól furfanggal megszerzett ásatási engedélyről, a gazdag leletanyagról, amelynek nagy része két évtizede ebek harmincadjára került, szétszóródott, pedig „egy kubikos talicska félig lőtt vóna vele." Móra még most is kilencvenkilenc aranytárgyat megtalált a hitvány kis szőlőben, s a századikat remélte, amikor megreccsent az ásó egy szőlőtőke gyökerében. Mátyás gazda erre leállította az ásást: elhunyt aszszonyával, Rózával ültette annak idején a szőlőt, s bármi hitványka termést hozott, nem hagyhatta... „Egyetlen halottja a kincsásásnak" - írta a szőlőtőkéről Móra, s innen a címváltoztatás is. A leletnek viszont épp az az érdekessége, hogy bár sírmellékleteket tartalmaz, halott maradványainak nyoma sincs. A nagyszentmiklósi kincs után legnagyobb és legértékesebb alföldi aranylelet közzétételét Móra fiatal kartársának, Alföldi Andrásnak engedte át (Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk, 1932), majd alapos, monografikus földolgozását Fettich Nándor végezte el (A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet, 1953). Kiderült: azért hiányoznak a leletből emberi csontok, mert jelképes sír volt. A kor szokása szerint ugyanis minthogy a szálláshelyétől távol elesett hőst nem tudták hazahozni, otthon ugyanolyan sírt készítettek neki, mintha maga is benne nyugodnék. Megtartották a halotti tort; mellé tették a társadalmi rangjának megfelelő tárgyakat is; halmot is emeltek föléjük. Az ilyen kenotáfium kiemelkedő példája a nagyszéksósi - mutatott rá Harmatta János (Attila és hunjai, 1986). Ez a leggazdagabb ismert hun lelet. „Ez nyilvánvalóan az egyik hun királynak volt a kenotáfiuma, aki távol a hun királyi szálláshelytől halt meg. A 430 körüli években egyetlen ilyen hun király volt, Uptaros, aki 430-ban a burgundok elleni hadjárat során a Rajna-vidéken hunyt el. így a szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi lelet gazdag anyagával s a királyi hatalom szimbólumaival, a virágkehellyel, minden valószínűség szerint Uptaros hun király kenotáfiuma lehetett." Az aranylelet megtalálásának kalandos történetét Kotormány János elmondta Takács Tibornak, s ő Móra „személye körüli miniszterének" többi emlékezésével együtt könyvbe mentette (Móra igazgató úr, 1961). Több vidéki lapban is megjelent 1964 decemberében Kemény Istvánnak Móra és a nagyszéksósi kincsek címmel magától az írótól hallottakat híven megörökítő emlékezése. Végül a Magyar Nemzet 1974. február 16-án Szombathy Viktor Aranyat ástunk Móra Ferenccel című tárcájában mint szemtanú arról is tudósított, hogy Bálint Mátyás tanyájának Móra keltette híre jeles pesti vendégeket csalt le 1926 októberében Nagyszéksósra. Egy napon meglepte Mórát kedves barátja és eszmetársa, Supka Géza, valamint a Nemzeti Múzeum két természettudós munkatársa, Lambrecht Kálmán és Szabó-Patay József. Ekkor már - és még - kedvező volt a fogadtatás: Mátyás gazda musttal kínálta vendégeit, a háziasszony pedig - Imre fiának felesége tarhonyás csirkepaprikással meg túróspalacsintával. Az már csak a régészeti kutatás történetéhez tartozik, hogy alig egy hónappal Móra halála után, 1934 márciusában újabb leletek kerültek elő a nagyszéksósi homokból. Az időközben elhunyt Bálint Mátyás fia, Imre talált egy nagy aranycsészét néhány aprósággal együtt. El akarta adni valamelyik szegedi ékszerésznek. Rendőri segédlettel ment Kotormány a helyszínre, és szedte össze a maradékokat, majd Cs. Sebestyén Károly is talált még néhányat. Röszke az irodalomban A holnapi, második falunapra wmmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm^ „Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott neki: -Hó! -No? - Mán mögént vizslatik! - A szőlőt? -Azt. - Kicsodák? - Mögént azok. A két úrforma. - Az Istenüket! - vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki őket. Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis parasztszőlőt, ahol húsz esztendővei ezelőtt aranyabroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket, az öregjét bőrszivarrai, a sarjúját cigaretlivel." wmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Rózsa Sándor Röszkén ugratta a lovát Móricz Zsigmond már rég készült Rózsa Sándorról regényt írni, de Móráéhoz hasonlatosan munkától hajszolt élete csak 1940-ben engedte meg, hogy tervének valóra váltásához lásson. Hamari halála azonban befejezetlenül hagyta a triológiának tervezett regényfolyamot. Első kötetének (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941) mindjárt az elején a helyszín - Röszke. Móricz 1940. január 12-én két előadást is tartott Szegeden, s ekkor ismerkedett meg Bálint Sándorral. A szegedi népélet legnagyobb tudósa nemcsak élőszóval gazdagította Móricz szegedi ismereteit, hanem készülő Szegedi Szótár-ának céduláit is az író rendelkezésére bocsátotta. Elkísérte azután sok adatközlőhöz, Nagynéhez, Ágnyis nénihez, Tápén a Leiékhez. Elvitte a levéltárba Sz. Szigethy Vilmoshoz, és kiment vele Alsóközpontra (a mai Mórahalomra) Balogh István, Röszkére pedig Kopasz Antal plébánoshoz is. „Kopasz Antal - írta Bálint Sándor (A hagyomány szolgálatában, 1981) - jellegzetes parasztpap volt, kissé elparlagiasodott szegedi cívisivadék, akitől Móricz sok, természetesen inkább csak anekdotikus értesülést szerzett Röszke múltjáról, Rózsa Sándor személyes röszkei kapcsolatairól. Kétségtelen ugyanis, hogy a betyár rokonai, leszármazottaiRöszkén éltek." Ezért kezdődik a regény - 1836-ban vagyunk! - röszkei jelenetekkekl. A Lovasbetyár (ez az első fejezet címe) a röszkei kovácshoz jön patkoltatni; a kovács röszkeiként ismeri föl Sándort; el is beszélgetnek a Rúzsákról, Sándor apjáról, a szájhagyomány szerint fölakasztott Rúzsa Andrásról. Az ifjú csikós a lován, a Csillagon (ez a második fejezet címe) ábrándozik el a szegedi tanyavilágban lakozó szeretőiről; s a harmadik fejezetben ismeri meg a röszkei Veszelka Juliskát (A csillagok alatt). A negyedikben (Szegény paraszt - szegény ország) tűnődik el a lány apja, Veszelka Péter, no meg vele együtt Móricz, hogy milyen a jobbágysors. Csak a főispáni beiktatásra, installációra mi mindent kell a határból beszolgáltatniuk! Árpát, szénát, tyúkot, pulykát, bornyút, csirkét, kappant, kacsát, még tíz sütni való malacot is Kitű viszik el?... Hányat fog ebbül beadni Röszke?..." Versek a faluról Örvös Lajos (1923) 1945-46-ban a Délmagyarország munkatársa volt. Korábban Móricz Zsigmondnak segített a Kelet Népe szerkesztésében. 1941-ben jelent meg első verseskötete (Csillagok alatt), 1944-ben a második (Tücsök). Szegedről a Nemzeti Parasztpárt lapjához, a Szabad Szóhoz került, amikor kiadta harmadik verseskötetét A szegénység dicsérete (1947) címmel. Ebben olvassuk Röszkei halászok című versét. Elhagyatott füzesekben felütjük a nádkalyibát, kora reggel horgot vetünk, mikor húznak a vadlibák, bort nyakalunk, halat eszünk, s bebarangoljuk a Tiszát. Még négy ilyen versszakban szól a halászok nevében, mindennapi munkájukat, szerény kedvteléseiket, jóízű étkeiket, italaikat megverselve. Az utolsót még idézem: Száz botunk a víz fölé nyúl, varsáink a halra várnak, petróleumláng se gyúl ki, ha meghalunk egy vasárnap, vállunkra vesszük a Tiszát, s elindulunk a határnak. A Délmagyarország munkatársa volt László Ibolya (1929) is 1954-55-ben, és tagja a szegedi írócsoportnak. Innen a kaposvári laphoz került, további sorsáról nem tudok. A vándorlás dicsérete (1955) cfmű karcsú vesesfüzetét őrzöm. Második verseskötetében (Köznapi lobogás, 1963) olvasható Betyárok kútja című költeménye, amelyet először az Irodalmi Újság 1956. június 9-ei száma közölt. Nagyon hatásos, szép képpel kezdi; ismeri a betyárhagyományt, amelyet Tömörkény Jelek a pusztán című FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Röszkei hétköznap, 1992 elbeszélésében is megörökít: a csárdabeliek a gémeskút ágasával jelezték, nincs zsandár a környéken. Vén kút áll a röszkei határban, régóta már csak önmagába néz. Ágasa nincs, rég ledöntötték vendégjelentő őrszemét. Bizonyára Móricz Rózsa Sándora ihlette a költőnőt, amint a betyárok, pandúrok, pásztorok emlékét idézi balladás hangú strófáiban. Az elaggott kút hajdan fültanúja volt betyárok vallomásainak; neki mindent elmeséltek: A portyákat, a pandúrok haragját, erdők zúgását, kedvesük nevét, s mohos mélyére mint nagy kőlapokra úgy íródtak a szóval írt mesék. , E „vén krónikás", a bedőlt, odvas kút, amelyet nem látogat már ember, csak szél, felhő, madár; s amelynek mélyén már a szomjú száj csorduló enyhet régen nem talál, - sokat tudna beszélni az utókornak... Takács Tibor (1927) Szegeden született. Előbb lett költő, mint újságíró; majd függetleníthette magát a szerkesztőségi robottól, és teljesen irodalmi munkásságának él. Idéztem már Móra igazgató úr című könyvét, amelyben Kotormány János visszaemlékezéseit öntötte formába. (Második kiadása is lett 1979-ben). Első verseskötete Szegeden jelent meg 1946ban (A mindenség balladái). Utóbb prózára tért át, regényeket, főként történelmi regényeket írt, ír. Röszkei szépanyám című versét az Élet és Irodalom 1958. január 31én közölte. Benne is a Rózsa Sándor móriczi hagyománya bujkált. Sőt Krúdy névadása, „a betyárok csillaga" e vers záró szavaiban metaforaként forr a versbe. Röszkei szépanyám, tanyák szép virága, fullasztó éjszakák fölcsapódó lángja, ha nappal, ha éjjel, csillagokkal, holddal, megjött, akit vártál, szállt a virágos dal. Közelben őrködtek szegénylegények, pusztázók, szabadok, szeretőt kisértek. Virághoz virágot, szépanyámhoz rózsát, Rózsa Sándort, puszták kivert bujdosóját. Nyilván a családi hagyomány is erősítette a legendát: a röszkei ős szintén büszkén vallotta szeretőjének Sándort. Ám hiába várta; a szegedi tömlöcből nem volt visszatérés: Szépanyám könnyei a Tiszába hullnak, tikkadt, száraz földön füvek megújulnak, csak a faI nem dől le, sok vér tartja össze, Rózsa hervad benne, bilincsbe kötözve. Röszkei szépanyám záporesőt sírhat, égről és pusztáról lehullott egy csillag... Gyermekregény Röszkéről Ugyancsak Szegeden szülte meg édesanyja Magyar Katalint (1940), de gyermekkorát Röszkén élte át. Első regénye (Hej, Krisztina! 1972) a Móra Kiadó népszerű Pöttyes sorozatában ennek a falunak ötvenes évekbeli rajzát örökíti meg. ő is újságíróként kereste kenyerét, ma pedig az Ariin reklámügynökség vezetője. Két további regénye (Ének a küszöb előtt, 1985; Jeripusz, 1987) szintén az említett ifjúsági sorozatban látott napvilágot. A Hej, Krisztina! önéletrajzi ihletése leplezetlen. Röszke (meg Alsóváros, Mórahalom, Szentmihálytelek) csak egyszer fordul ugyan benne elő, de utalásai a Dög-Tiszára, tájleírásai félreérthetetlenné teszik a helyszínt. Bizonyára sokan fölismerhetik a szereplők modelljait. Elsősorban az írót és testvéreit (a három Somogyi lányt: Borit, Krisztit, Mesikét), de a falubelieket (Bencsik meg Gergely Ákos tanító urat, a kovács Vág Józsefet, a pék Fazekas Jenőt stb.) is. Fölidézhetik az 1952. augusztus 20-ai Szent István-napi búcsút. Kriszti az író képmása - tizenkét éves akkor, s a regény végén, két évvel később búcsúzik a falujától, amikor a városba (Szegedre) készül gimnáziumba. Közben csínyeken, kalandokon esik át; fölbosszantja a fölnőtteket, mégis mindenki szívébe zárja, mert tiszta szívű és mindig az igazságot keresi. Még a kommunizmust is a maga naiv rajongásával hiszi: „szeretetországot" remél tőle. Egy csalódással végződő bakfisszerelem is színezi a szép leíró részletekben bővelkedő, kedves gyermekregényt. Prózával kezdtük, prózával végeztük. Móra ragyogó elbeszélésével lépett be Röszke az irodalomba, s eddig az utolsó alkotás, mely megörökíti a falut, ifjúsági regény. Reméljük, lesz még folytatása. Péter László