Délmagyarország, 1992. augusztus (82. évfolyam, 181-204. szám)

1992-08-19 / 196. szám

4 ÜNNEPI MAGAZIN SZERDA, 1992. AUG. 19. Tóth Béla A kenyér (Részletek) H a a 12-es beosztású óraszámlapon ábrázol­juk a kásakorszak idejét, állíthatjuk, az eltelt időből 11 óra 50 percig kásán élt az emberiség. Öt perce eszi a maihoz hasonlatos kelesz­tett kenyeret. A gyomrára nagyon is igényes magyar jól is lak­hatott a kásával, hiszen hetykén kijelenti: kása nem étel! Hanem ínséges idők­ben így szól: kása, Isten áldása! A fejlett országok­ban talán csemegeképpen és egészségistápolás cél­jából rendszeresen fo­gyasztják a kását. Az an­golok előszeretettel eszik a franciákkal együtt árpa-, rozskásának. A balkáni népek a kukori­cakását tartják a legfon­tosabb mindennapinak. Kedvteléssel fogyasztják a puliszkát, a görhét, a málét. Sóval, tejjel, hidegen vagy forrón, vajjal megbugy­gyantva, juhtúróval tetejéz­ve, tepertővel megrakva nem is olyan olcsó eledel az. Keményebben tartja az emberben az erőt. A táplálkozástudomány kutatói kásaevő-, kenyér­evő-, rizsevő-területeket rajzolnak a világtérképre. A kenyérevők közé is húznak vonalat. Egy oldalon a kovásztalan kenyérevők laknak, másfelől a kelesztett kenyéren élők. Százszor leírtuk: evés. De hát az emberiség törté­nete az evéssel kezdődött! Bár nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk! Az evés öröm. Talán a természettel való napi há­romszori közvetlen egyesü­lés alkalma. A Napanya, Földanya, Vízanya terem­tette, megtartóerő belénk költözik valahány evéssel. Az evés jellemzi az embert. Az erdélyi szászok régen megfigyelték, hogy a gond­dal s méltósággal, jó ét­vággyal evő ember a gond­dal dolgozó, szívós, kitartó munkás. Mi aztán jó étvágyú nem­zet vagyunk! Haspártinak is tűntünk némely más nép szemében. A németek oly­kor hungárusságunkat nem is eredeztetik másból, mint éhesből. De hát mi az édes üköregapánk örök éhségét is most akarjuk jóvá enni, tenni. Táplálkozunk helyet­tük. Talán idegeinkben hordjuk éhségük élő követe­lődzéseit. Es van is mit ennünk! Kövéredik a nemzet. Egy­re több a hasban marko­sunk. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy megváltozott az életmódunk. Nem kell már embertelen erőkifejtő mun­kával élnünk, s a gyomrunk mégis annak megfelelő mi­nőséget, mennyiséget kö­vetel. Hízunk. A népegész­ségügyben csöszködő or­vosaink írásban, képben parancsszerűen óvnak ben­nünket: Együnk kevesebb kenyeret! * Apám apja a nagyapám, nagyapam apja a dédapám, dédapám apja a szépapám, a szépapám apja az ük­apám. Ha ötven évvel mé­rem az életüket, akkor ez kitesz 250 évet. Ükapám ükapja is visszábbvezet újabb 250 évre. De ez még mindig csak 500 év. Be­láthatatlan ködökben a családfa túlsó vége. Ha csak húszezer évet akarok leszámolni ezekkel a mér­cékkel, akkor legyek bátor kimondani a nyelvileg is vitatható képletet: üköm üke ükének ükei uke élhetett abban a korban, amikor a kövön sütött kását kenyér­nek nevezte. Honfoglaló őseink sem igen éltek mással, bár a hosszú évtízezredek legin­nenső végében jöttek a Kárpátok medencéjébe. Utazás közben hozták ma­gukkal az árpát, a búzát. Amíg a lovuk legelt, meg­főzték, és az elejtett, meg­sütött vad húsával, vadon termő gyümölcsökkel el­lakomázták. Téli, nyári szálláshelyei­ken, ahol heteket, hóna­pokat elidőzgettek, amíg a jószág a legelőt tarolta, cserép és bronz sütőha­rangok alatt, vagy alulról tüzesíthető lapos kőtűzhe­lyeken készítették el le­pényszerű kenyerüket. Úgy kenyereztek, ahogy ükeiktől tanulták. Olyan volt a kenyerük, amilyet a kör­nyezetük, kultúrájuk terem­tett. Mai kenyér szavunk az ócsuvasokkal való együtt­élés óta miénk. Akkor azt jelentette: kása. * Az ember a kenyeret nem úgy találta föl sok apró, mindennapi ismereteinek összefutása révén, ahogy a puskaport, a röntgent, a villamosságot, a gyufát. Évszázezrek elperegtek a táplálkozástörténelem homokóráján, s egy-egy emberélet egy-egy homok­szemnyit tett a kenyér­készítés tudományához, mire a mai értelemben vett kenyér az asztalunkon illatozhat. A legeslegrégibb korok óta ismerjük a kenyérfa fogalmát. Közép- és Dél­Amerikában, Afrika közepe táján, Indiában, a Csendes­óceán szigetein, a meleg égövi földrészeken ma is élnek a kenyérfa termésé­vel. Azonban a kenyérfák termése nem a mi értel­mezésünk szerinti kenyér, hanem kenyérként fogyasz­tott nagyméretű gyümölcs. A kenyérfák hatalmas tör­zsű, nyolc-kilenc hónapig folyamatosan gyümölcsöző pálmafák, amelyek közül két-három szál egy-egy embert ellát kenyérneművel. E helyeken a banánt is ke­nyérül élik, sokféleképpen fogyasztják. Nyersen, sütve, rántva, szárítva, porrá zúzva, pépesítve. Némelyhol az édesgesz­tenye is kenyérnek minősül. A fügekenyér bizonyos föld­részeken napi fogyasztású élelem. A Szaharában a datolya számítódik kenyérnek. A pálmák nagy családja közül különösen a Maurica-" és szágópálma minősül annak. Egyik a gyümölcsével, a másik levágott törzsének belével szolgál kenyérül. Az itt élő 20-25 méter magas datolyapálma kétszáz évig is termi az örökös éhínség­gel küszködő népeknek a kenyeret. A brazil indián kenyere a manióka, a föld alatt termő óriás gumó, amelyet érése után fölszelnek, megszárít­va törik kásává, s abból sütik a betévőt. # A lábára állt embert a természet terített asztallal kínálta. Élelmét innen sze­degette. Az erdők, hegyek, vizek határolta óriási te­reken előtte tengerlett a virágos növények legna­gyobb nemzetsége, a pá­zsitfüvek tizenkétezerig számolható rokonsága. A növénymagvak kóstolása révén szájában maradhatott a búza kelleme, zamata, édes, sós, kesernyés, éh­ségcsillapító, erőt adó íze. A történelem előtti idők legismertebb ősbúzáját az újkőkorszak embere tízezer év óta tudatosan termesz­tette a mai Magyarország területén is. A kutatók neolitkori ősbúzamarad­ványok: törpebúza, két­szemű, hatsoros árpa, kö­les, tönköly, zab, lóbab, borsó, lencse elszenesedett magvait találták meg az aggteleki barlangban és másutt is. Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz folyók között vadon termett a búza. Az időkban a kínaiak az „ég adományának" te­kintették. Az egyiptomiak Isis istennőtől eredeztették, a görögök Cerestől. Asz­szíria, Babilónia, India, Kína művelt népei i. e. évez­redekkel termesztett növé­nyeik sorába vonták. A Volga-, Káma-, Urai­vidéki őshazában élő ma­gyarság bolgár-török ha­tások alatt tanulta meg az árpa, búza szavunkat, ter­mesztésük ismeretét, hasz­nálásuk szokásait. Apáczai Csere János (1625-1659) a Magyar Encyclopaediá-jában így határozza meg a növény fogalmát: „A gyükeres élő test az, amelyben csak nevekedésl elevenseg vagyon. Minek­okáért ők sem nem érez nek, sem nem mozog­hatnak. Ezek vagy magból, vagy mag nélkül teremnek... Továbbá a gyükeres állat élésére és nevekedésére megkívántatik, hogy az eledelli nedvesség (táp­anyag) a naptól és a többi vékony állattól (folyadéktól) a gyükér mentén a gyü­keres állatba folyassák (...) A száron állók fűnek nevez­tetnek." Tudósunk háromszáz éves üzenete némi kiegé szítésre szorul. A növényt „állatnak' ne vezi. Ezt nem annyira a változatosság kedvéért teszi, hanem „jószág" érte­lemben használja. Jószág barom szavunk régi nyelv használatunkban még kincs, érték jelentéstartal­mat hordoztak. A búzanóvény egyéves életű. Szarának keresztmet­szete kör alakú, belülről üres, hogy tartása a meg­nehezedő termés alatt idő előtt a földre ne omoljon. Levelei az enyhén hegye­sedő késpengét formázzák, s az oxgén fölvételének, cseréjének föladatán túl az a szerepük, hogy a nedves­ségigényes növény gyöke­réhez az éjszakai harmatot is szállítani tudják. A gyö­kerek víz nélkül nem szív­hatják föl a talajban lévő tápláló anyagokat. A növény átlagmagas­sága 40-60 centiméter. A kalász fűzérszerű vi­rágzatban üti ki fejét. A beporzás, a megtermé­kenyülés után, amit a sze­lek, rovarok végeznek, szép nyári, meleg napokon elkezdődik a magfejlődés. Az érlelődés során meg­telnek a búzaszemek mind­azzal a vegyileg elemez­hető, élettani fontosságú anyagokkal: cukorrá alakuló keményítővel, fehérjékkel, sikérrel, vitaminokkal, zsí­rokkal, amikért ilyen nagy buzgalommal termeszti az ember. Más növényekhez hason­lóan a néhány milligramm súlyú, fél centi hosszú mag az elvetéstől számítva, ha őszi, 230 nap alatt, ha tavaszi, 150 nap alatt megsokszorozza önmagát! A mai világ 350 ezer növényfajt ismer. Ebből 200 ezer 900 a vadon termő. Hatszázat tesz ki termesz­tett növényeink száma. Ezeknek is csak egytizedét fogyasztja ember. A búza a világ legfontosabb termé­keinek élén áll. A sorrend így alakul: búza, rizs, bur­gonya, tengeri, szén, tej, gyapot, zab stb. A búzaételek világvi­szonylatú előretörése a rizst is háttérbe szorítja, talán annak költségesebb, mun­kaigényesebb termesztése miatt. A ma ismert búza­nemzetség húsz fajt foglal magába. Legelterjedtebb közülük a közönséges búza, amelynek négyszáz válto­zatát ismeri a tudomány, és a mezőgazdasági, gabona­termesztési gyakorlat. A földrészek és országaik a talaj- és időjárási adott­ságaiknak leginkább meg felelő változatokat vonják termelési rendszereikbe A kiválasztás okai a földrajzi adottságok mögött a meny nyiségi termelés. Az aszály , a fagytúrő-képesség, a betegségekkel szemben ellenállas. Nem utolsó ok a kiválasztasra a gépi beta karításra a nagyüzemi termelésre való alkalmas­ság. A számtalan búzaváltozat közül nem mindig akad készen az a vetőmag, ami ideális lehet az adott tájra országrészre. A tudósi ke szültségü gabonakutatók laboratóriumaiban állandó­an kísérleteznek. Nincs az a jó termő minőség, aminél jobbat el ne lehetne kép­zelni. A kártévők miatt is módosítják a változatokat. Mire a gombák és szám­talan termésrontó károkozó rákapna az új növényre, már másikkal jelentkezik a tudomány. Természetesen minél nagyobb termőképes­ségű egyedeket állítanak szolgálatba génsebészettel, keresztezésekkel, annál védtelenebb az új növény. * A mai átlagember nem ismeri a régi malmok, sütések kedves hangulatát, illatát, zajait. De az erőt rabló kínlódásait sem! Is­merheti helyette Szicília tájait, Nápolyt, Londont. Járhatja Párizst, tanulhat jövőt jelentő sosem volt szakmákat. Miközben a kenyér, a mindennapi nem veszít fontosságából. Ma és hol­nap, örökkön örökké a meg­élést jelenti. Az érte folyó, szűnhetet­len, magukat nem kímélő munka adja meg a betévő becsét, tiszteletét, zamatát, ízét. Amíg ember él a Földön, kenyérrel él. A kenyér­készítés eszközei forradal­masodhatnak. A magot lisztté tehetik lézermalmok­ban, süthetik atomkemen­cékben. A búza az búza marad! Az ember maradjon ember. Egyszerű igény és kí­vánság ez, akár a minden­napi kenyér. Kenyérszegők A kommunizmus utolsó magyarországi évtizedének ópusztaszeri sajtófotóiból szemelgettünk, felidézve, mely népvezérek szegték meg annak idején a „jó kedvet, bőséget" jelképező, nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyeret. Bár akkor is tudtuk, hogy a bőség lalmi, s a keleti barakkbéli viszonylagos jólétünkért több tízmilliárd dollárral kell majd fizetnünk. S a jó kedv! Nézzünk csak végig ezen a sok mosolygós arcon: mennyi derűs, sugárzó tekintet! Egyedül Berecz János bajlódik a kenyérrel (1988!), melyre magyar szokás szerint előtte keresztet vetett. Beszédében az ideológiai titkár akkor ezt is ideologizálta... Azóta már más vtz folyik a Tiszán: a mosolygós politikusokat elsodorta a - történelem. Kenyerünk és nemzetiszínű szalagunk még van. S. I. Fotó: Enyedi Zoltán Németh Károly, 1979 Szabó Sándor, 1980

Next

/
Thumbnails
Contents