Délmagyarország, 1992. július (82. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-01 / 154. szám

SZERDA, 1992. JÚL. 1. GAZDASÁGI MELLÉKLET III. IVlolrtcír Gorbacsowcil is tctlál!coz.ik / „En leszek a legrosszabb" FOTÓ: SOMOGYI KÁROLYNÉ Hat vállalkozásban érdekelt a Molnár-birodalom. Amikor padlót fogtam, nem vágta rám az ajtót. Ezekben a napokban megint valahol Szibériában jár Molnár Sándor, a szegedi Jock Ewing, aki a Vidia megvásárlása kapcsán ismételten reflektorfénybe került. Most készíti elő azt a vállalkozását, amellyel az ottani olajkutak hozamát szeretné növelni. A berendezések amerikaiak, akárcsak az a tízszemélyes sugárhajtású King 90-es gép is, amellyel majd az embereit szállítja Szegedről Nyagany környékére, innen 5 ezer kilométeres távolságra. A tízéves vállalkozói múlt alatt több kudarc is érte. - Aki az üzleti életben leáll ultizni, az nem biztos, hogy nyer, mert többen játsszák alakult ki benne az életfilozófia. Marhákkal kezdte 1982-83ban (akárcsak az öreg Jock a Dallasban), de az aszály elpusztította a takarmánynak valót, a hóvihar levitte az istálló tetejét, a tehenek elpusztultak. Ottmaradt egy széltépázta tanyával, három gyerekkel és 240 ezer forint adóssággal. - Jó családi háttér nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni. Óriási érdemei vannak a feleségemnek. Amikor én párszor a padlót fogtam, akkor ő nem vágta rám az ajtót. Elém állt és azt mondta: nem baj, majd próbálsz valami mást. Hitt bennem. Amikor egy üzletember csúszik lefelé, akkor kárörvendeznek a korábbi barátok, amikor megint emelkedik a csillaga, gyorsan megtalálják még egyszer. Emiatt el is zárkóztunk egy kicsit. Mert nem jó, hogy ilyenek az emberek. És ezért teszem föl magamnak sokszor a kérdést: megérte-e. Az embernek nincsenek barátai, a gyerekeivel nem tud együtt lenni, legalább 8-9 olyan évet tudok, amikor teljesen kimaradtam az életükből, s ők is az enyémből. Ez az egyik oka, hogy kiköltözünk a kastélyba. Molnár Sándor - akinek a szegedi kettő plusz kettes panel még nagy szám volt az algyői tanya után - 2 és fél millió forintért vette meg Mezőtúron a volt Albrechtkastélyt, felújítása közel 30 millióba került. A három lány - hetedikes, nyolcadikos és leendő középiskolás - onnan jár majd Szegedre iskolába. - Mindig újabb és újabb feladatok jönnek, nincs megállás. Itt a Vidia, ahová majd szakértők kellenek, akiket majd be kell számoltani, mint ahogy a Schwinn is csinálja, napi az összeköttetés Chicagóval. (A Hanti Oil Kft. - amelynek 49 százalékban Molnár Sándor, 51 százalékban a nyaganyi Krasznoleninnyeftegaz a tulajdonosa ugyanis egy hónapja 230 millió forintos alaptőkeemeléssel 41,5 százalékos részesedést szerzett a SchwinnCsepel amerikai-magyar Kerékpárgyártó Kft.-ben.) - Én az a típus vagyok, aki nem szeret embereket megsérteni. Legszívesebben mindenkin segítenék. Most azon gondolkodom, hogy menjek be a Vidiához, és közöljem, hogy akkor én vagyok az, aki ezentúl megmondja, mit kell csinálni. Én leszek számukra a világon a legrosszabb ember. Ezt a legnehezebb fölvállalni, hogy most miért kell nekem valamit megmagyarázni. Mert nem én hoztam magamat ebbe a helyzetbe, nem én toltam el sok mindent a Vidiánál. A kereskedőházzal együtt összesen hat vállalkozásban érdekelt a Molnár-birodalom 39 éves alapítója. Az olaj hozza a legnagyobb, évi 7-8 milliárd forintos bevételt. A ma már Hanti, de tavaly még Molnár és Társa néven futó kft. Magyarországon elsőként importált „magánolajat" 1991 július-augusztusában. Az élet megy tovább. Biztos, hogy egy kis idő múlva Molnár Sándor megint hallat majd magáról. Talán azt követően, hogy Gorbacsovval beszélt. Mert hogy ez a találkozó is küszöbön áll. FEKETE KLÁRA Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal minapi sajtótájékoztatóján megtudhattuk, hogy míg 1990-ben 118 milliárd forint személyi jövedelemadót fizettünk, 1991-ben 172 milliárd, 1992-ben pedig 213 milliárd forint az adók összege. Az állam (a költségvetés) adóbevételeinek 90 százaléka az alkalmazotti rétegtől vándorol a „közkasszába", az ő „tetten érhető" jövedelmük után. Az egyéni vállalkozóktól a költségvetés az összes személyi jövedelemadónak alig több mint 2 százalékát kapja. Annak ellenére ennyit, hogy a vállalkozók száma egyre növekszik: papíron is, engedéllyel is, anélkül meg még inkább. Elsősorban a „ tettenérhetetlen vállalkozóké." Azoké, akik a túladóztató rendszert (melyben igen magas a nyereségadó, a társadalombiztosítás, a szolidaritási befizetések összege) maguktól „távol tartva", azaz feketén tevékenykednek és tesznek szert extraprofitra. Hogy mennyi ez, arról nem volt hivatalos sajtótájékoztató, a Közgazdaság-tudományi Intézet szakembereinek számításai szerint azonban a feketegazdaság GDP-ben mért aránya mostanra nálunk már cirka 40 százalék. Vagyis hatalmas pénzektől esik el az állam. A „láthatatlan", ám annál virágzóbb kávé, szesz-, dohánycsempészet „vállalkozói" a becslések szerint évi 35-40 milliárd forintnyit „adómentesítenek" (illegális tevékenységük után ennyi adót lehetne kalkulálni). Más vállalkozók szerényebbek és „humánusabbak": ők „csak" feketemunkát adnak néhány embernek. Persze munkakönyv és biztosítási bejelentés nélkül; adómentesen lehet náluk keresni. - Hogy a feketebér legtöbbször mennyire kevés, amiatt nemigen lázong az, akinek nem jut a legális, a fehér munkákból és bérekből, de családja van és enni, élni akar... Munkaadója jövedelmét, hasznát is legfeljebb csendben, magában irigyli. S nem sajnálja igazándiból azt az alkalmazotti réteget sem, amelyik a jövedelméből az összmagyar adóknak a 90 százalékát kiperkálja - elvégre is annak még van munkahelye... Inkább az adófizető „sandalog", helyteleníti az adómentes jövedelmeket, irigyli a feketén szerzett pénzt. - S lassan eljutunk oda, hogy az adóval agyonnyomott alkalmazott is, a feketén pénzhez jutó is gyűlölni kezdi az illegálisan és adómentesen hatalmas pénzeket zsebre vágókat és szidja a nyerészkedésüket elnéző hivatalt, rendszert. A társadalmi gyűlölködés, a rendszerrel való elégedetlenkedés pedig rossz irányba visz: morális, politikai és gazdasági bizonytalanságba. Jó lenne elfordulni ebből az irányból! SZABÓ MAGDOLNA Mea culpa... Nagy az én vétkem, szégyellem magamat. írtam nemrég a pékről, bizonyos Hegedűs Péterről, és eddig csak egy alkalommal kaptam annyi telefont meg személyes érdeklődést találkozások alkalmával, mint ez után. Legföljebb egy városa van megyénknek, ahonnan egyetlen érdeklődő se jelentkezett, faluja talán egy sincsen. Szánom-bánom bűnömet, az újságíróvizsgán buktató kérdés lehet: mi, hol, mikor? Be kell vallanom, nem jártam újságíró-iskolát, örök amatőrnek tekintem magamat, így fordulhatott elő, hogy elfelejtődött valahogyan, az a pék, amelyik kenyérízű kenyeret képes sütni ma is, amikor pedig a kalácsszerű kenyér a sláger, Csongrádon él. Talán nem tekinti senki utólagos reklámnak, ha megemlítem, a Körös-torokhoz menó úton lévő templom oldalában, egy nádfödeles ház szomszédságában. A csongrádiak nyilván ráismertek, ezért Csongrádról senki nem érdeklődött. Szondának is tekinthetem azonban sajnálatos mulasztásomat. Ha egy megyében még mindig ennyi embert érdekel a kenyérízű kenyér, akkor abban a megyében megint baj van - vagy még mindig baj van - egyre dráguló kenyerünkkel. Szándékolt szavazással se lehetett volna jobban megvizsgálni a közhangulatot. Titkos reményem, talán lesz olyan sütőipari főfejes, aki levonja belőle a szükséges következtetéseket. Ha már az elején megemlítettem azt a másik alkalmat, néhány szót szólnom kell arról is. Húsz éve biztosan van, akkor meg abba a kényelmetlen ténybe szóltam bele, hogy Szegeden, a Dóm téren, a közelgő idegenforgalom küszöbén zárva vannak az illemhelyek. Érzékletesen igyekeztem ecsetelni, a szorongásos városnéző mennyire földerül, amikor végre meglátja, hogy merre keli kimennie, és mennyire - bocsánat az útszéli kifejezésért pofára esik, amikor azt is zárva leli. Az inkvizíció nem találhatott ki ilyen kegyetlenséget! Erre is megmozdult a város szürke állománya, és elöntött együttérző levelekkel. Ne vegyék szentségtörésnek még Csongrádon se, hogy a jó kenyeret és az árnyékszéket együtt említem. Úgy vagyunk megteremtve, hogy ez a kettő végső soron összefügg. Kijelentem viszont, hogy vétkem súlyából ez semmit le nem von. HORVÁTH DEZSŐ Privatizációs bevételek Az idén május 31-ig összesen 36,03 milliárd forint privatizációs bevétel érkezett az ÁVÜ számlájára - tájékoztatták az ÁVÜ-ben az MTI munkatársát. Tavaly a bevételek összesen 31,38 milliárd forintot tettek ki. További múlt évi eladás ellenértéke, 8,7 milliárd forint, az idén érkezett meg. Ez az összeg része az idei privatizációs bevételnek. A kiadás összesen 25,72 milliárd forint volt, ezen belül az államadósság visszafizetésére, a folyó költségvetési mérleg finanszírozására, valamint a társadalombiztosításnak 22,46 milliárd forintot utalt át az ÁVÜ. Az önkormányzatok 0,79 milliárd forintot kaptak. Tartalékként 0,3 milliárd forintot különítettek el, a társaságoknak pedig 0,7 milliárd forintot utaltak vissza. A privatizációs költségek és ráfordítások összesen 1,45 milliárd forintot tettek ki május 31-éig. Tőzsdekompasz A Budapesti Értéktőzsde alapításának második évfordulójára megjelent a Tőzsdekompasz című kiadvány, amely részletesen elemzi az értékpapírpiac kétéves történetét, a tőzsdére bevezetett, jegyzett, illetve forgalmazott kategóriában szereplő értékpapírokat, külön fejezetben foglalkozik a tőzsdei, illetve a tőzsdén kívüli részvénypiaccal és áttekinti a tőzsdén szereplő, és a tőzsdére be nem vezetett, Magyarországon kibocsátott kötvények főbb adatait. FOTÓ: ENYEDI ZOLTÁN Itt csak a kémény maradt. De ahhoz ragaszkodom. Nagyér: Zöldi-malom Nagyér határában áll egy kémény. Ennyi maradt meg az egykori Zöldi-malomból. Közvetlenül a falu szélén áll, az út mellett. Szomszédságában új ház. A malom akkori tulajdonosának fja lakik benne családjával. O is István, mint az édesapja, 47 éves. Időnként megnézi a családi örökségből maradt mementót. - Apám béres volt, egész életében ezt a malmot akarta megépíteni. A falu végén 1903-ban föl is építette. Fogalom volt a Zöldi-gőzmalom. Számára ez lett a megvalósult álom. Nemcsak tulajdonos volt, hanem dolgozott is benne. O vezette negyvennégy októberéig. Akkor eltűnt. Behívó jött a háborúba. - Azóta semmi hír róla? - Még hatvannyolcban a vasútállomáson egy ember kiszólt a vonatból, hogy él az apám. Nemrég pedig a templomban járt egy tizenhármas születésű ember, aki ismerte apámat. Mondta is, hogy negyvenkilencben Recsken találkozott vele. Persze azóta is hiába várjuk. - Mi lett a malommal? Itt csak egy kémény maradt. - Anyámat negyvennégy után kötelezték, hogy indítsa el a malmot. Később meg kuláknak bélyegeztek minket. Gyerekfejjel azt sem tudtam, hogy mi az, de az iskolában megtanítottak rá: a kulák azt jelenti, hogy ökör. Jött a büntetések halmaza. A saját tulajdonunkból még egy tollat se vihettem el. Anyám végül a malomhoz tartozó lakás nagyobbik szobáját felajánlotta az államnak. Erre valamelyest szűnt a zaklatás. - Mikor bontották le a malmot? - Az akkori Vörös Lobogó Tsz intézte a dolgokat, minden papírt és minden dátumot ott lehetne megtalálni. De tény, hogy nem volt istállójuk, a melléképületet erre használták fel. A másik szobánk a gépállomás részére kellett. Arra ébredtünk, hogy még a tetőt is leszedték a fejünk fölül a legvégén. Egyébként a malom '55-ig működött. - És most édesapja helyett visszaigényli a maradékot? A semmit? - A sajátunkat - ahogy a testvéreimmel megegyeztem, mert közös tulajdon - elvették tőlünk. Mármint a maradékot. Amikor lerombolták az egészet, a telkemre bontották az anyagot. Abból lett ez a ház, amit végül megvettünk, 80 ezerért. Később arra is rátettek újabb 40 ezret. - De hát, amit visszakaphat, az nem sok! - Fáj is. De ami maradt, ahhoz ragaszkodom. Akármilyen választ kapok az igényemre. VASS ISTVÁN PÉTER BETÉTSZÁMLAKÖNYV-KEZELÉS