Délmagyarország, 1992. július (82. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-27 / 176. szám

HÉTFŐ, 1992. JÚL. 27. KULTÚRA 5 MA Délelőtt fél 10-kor a JATE aulájában megnyitják a nyári egyetemet. Délelőtt kerül sor Ágh Attila, Sonja Licht (Belgrád) és Hankiss Elemér előadasára. Délután 6 órakor a H ágiban a Közéleti Kávéház keretében az írástudók a középkelet-európai átalakulásban című est vendége ugyancsak Ágh Attila és Hankiss Elemér. Időszaki kiállítások: Horváth Mihály utcai képtár - Szegedi Nyári Tárlat. Fekete Ház - Bari Károly képverseinek és grafikáinak kiállítása. Móra Ferenc Múzeum - Az 1950-60-as évek progresszív festészete. Képcsarnok - Kovács Éva kerámiakiállítása. Juhász Gyula Művelődési Központ Fontos Sándor emlékkiállítása. Szabadtéri békaperspektívából A kulisszák mélyén Az első próbákon vagyunk. Még gerjedünk. No nem a különféle vágyak felkeltéséről van szó, hanem egy jóval kellemetlenebb, fizikai jelenségről. Bár ha megnézzük a színpadot, látjuk,-hogy a mikrofonok egy része a hangtorony előtt helyezkedik el a színpadon. A „mikik" pedig ismerik a fizikát, teszik a dolgukat és gerjednek. Fütyülnek és brummognak. Nagy kaland a mikroport is. Azok a kis vezeték nélküli mikrofonok, melyekkel nyugodtan rohangászhatnak a színészek, mégsem veszik el a hangjuk. Már ha nem ejtik el. Egyikük a verekedés hevében elszólja. A kulisszák mögött a technikus haját tépve reménykedik, hogy senki nem lép rá. Az URH tartományban működő mikroportokat néhány éve valami zavarta. Egy darabig keresték a zavarforrást, majd egész váratlan helyen leltek rá: a büfében. Valami véletlen folytán a büfés brékózását hallhatták a hangszórókban. Kulisszák mögött - olvashatjuk sokszor a bennfenteskedő írások élén. Most helyesebb lenne a kulisszák alatt - gondolok rá a színpad alatti technikai helyiségben ülve. Az egyik sarokban a régi FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Ebből lesz az új hangrendszer Folyik a délutáni próba, az énekes erőlködik, hang azonban nem hagyja el a hangfalakat. A rendező felrohan a hangpulthoz, majd idegesen kiabál: - Ez nem hang, ez kérem... ez Aida! - talál rá a megfelelő kifejezésre. Hiába, az ominózus eset óta mindenki tudja, hogy a technika nagy úr, hiszen ha a színész rosszul játszik, vagy urambocsá' hamisan énekel, akkor a közönség a füle botját sem mozgatja, bezzeg ha a hangosítás makrancoskodik, akkor kezdődik a füttykoncert. hangszórók. Ez a nagy halom csak töredéke az egésznek, mikor a hatvan erősítő két és félezer hangszórót szólaltatott meg. A falon egy ábrán a szektorokra osztott nézőtér, mellette a késleltetési idők. A távolabbi sorokba ugyanis „késnie" kellett a hangnak, hogy ne legyen visszhangos a produkció. A csatlakozók előtt egy papírdoboz, a felirata: adományok az új hangrendszerre. Én is belehajítok két forintot, s keblemet dagasztja a büszkeség, hogy ekkora dolgok részese lehetek. A doboz mellett egy üveg Pozsonyi fehér, kissé állott, ezt tavaly kapták a technikusok munkájuk elismeréseként. A színpadon a frontsugárzók a fejlődés egy további fokát jelentik. Természetesen még nem tartunk a világszínvonalnál, elég arra gondolnunk, hogy a mélyben meghúzódó kábelek nagy része négy évtizedes. A fejlesztés egyébként egyfajta huszonkettes csapdája, hiszen a színpad évente mindössze negyven napig működik. S ha beszereznének egy saját hangosítórendszert, mely speciálisan erre a feladatra és helyre alkalmas, akkor a fentmaradó időben munkát kellene neki találni. Persze, a pénzt nem is említettem, amiből meg lehetne vásárolni az egyre drágább szerkentyűket. Hibákat emlegettem, de fontos, hogy ezek csak próbán láthatók és hallhatók. A közönség - ha nem olvassa el e röpke írást - nem tud róla, hiszen a főpróbára, a bemutatóra már minden klappolt. ít Közép-Európa Táncszínház A szabadtéri után a JATE-klub színpadán - Nóvák Ferenc mellett asszisztenskedtem nyolc évig. Időközben a dunaújvárosi együttesnél megüresedett a művészeti vezetői állás; hívtak és én mentem. A Honvéd Együttesben táncoltam Énekes Istvánnal, mikor egy kiskocsmában ülve kezdte az Énekes úr - aki szintén nagy, autentikus népitáncos múlttal rendelkező őrült - előadni az „agyrémeit", hogy miket kellene csinálni. Az ötletei nagyon megtetszettek, s mondtam, hogy jöjjön Dunaújvárosba és valósítsa meg őket - ugyanis ez az a szakma amit nem mondani, hanem csinálni kell. Elkészítette első koreográfiáját, mellyel a Zalaegerszegi Országos Kamara Táncfesztiválon koreográfusi nívódíjat nyert. Kialakult a Dunaújvárosi Műhely, s '88-ban, amikor megüresedett a Népszínház táncegyüttesének vezetői posztja, bennünket kerestek meg, hogy - Énekes István, mint művészeti vezető, én pedig igazgató felállásban A La Mancha látványosságának fontos eleme a KözépEurópa Táncszínház. Bár a KET székhelye a Budapesti Kamaraszínház, a társulat azért néhány vékonyka szállal kötődik Szegedhez. Szögi Csaba, a táncszínház igazgatója is a Tisza-parti városban kezdte pályafutását. 1979-ben érettségizett a Tömörkény István Gimnázium táncszakán, majd Nóvák Ferenc hívó szavára hagyta el szülővárosát. Eleinte néptáncosként ismerte a közönség - Ki Mit Tud? győzelem, Népművészet Ifjú Mestere, örökös Aranysarkantyús, hogy csak a fontosabbakat említsem -, majd a Dunaújvárosi Műhely létrehozójaként „forgatta fel" a tánc világát. elvállalnánk-e. Természetesen igent mondtunk, s a névtől kezdve a stílusig mindent a feje tetejére állítottunk, ahogy azt illik. Énekes egy korábbi estjén az alkalmi társulat viselte a Közép-Európa Táncszínház nevet, megtetszett az elnevezés és felvettük. Utána rögtön nekifogtak megkövezni bennünket, hogy micsoda nagyképűség, s végül Maácz László írta meg egy cikkében: hasonló reakciót váltott ki, mikor Maurice Béjárt felvette „A XX. Század Balettje" nevet. Béjárt munkásságával bizonyította be, hogy neki volt igaza, ránk is ez a feladat vár. - Egyfajta bizonyíték, hogy a La Mancha lovagjában is a KET működik közre. - Iglódi István kereste meg és hívta ide Énekes Istvánt koreográfusnak, s vele automatikusan jött a KET is. A tetszetős díszlet nem a legalkalmasabb a táncosok számára, ezt bizonyítja a sok bokaficam is, de azt hiszem, eredeti és sikeres lett a koreográfia. - Hamarosan ismét jöttök Szegedre, a Szabad Színházak Bemard, Párizsból Nemzetközi Találkozóján vesztek részt. - Ady Endre verseiből állítottunk össze egy műsort A vérnősző barom visszatér címmel - a mozgás egyébként szintén Énekes István nevéhez fűződik -, ezt a darabot fogjuk bemutatni a fesztivál keretében a JATE-klubban. Remélem nagyon sikeres és izgalmas performance kerekedik ki belőle. - Versek, ezek szerint a próza nincs száműzve a táncszínház műsorából? - Egyáltalán nincs. Sőt, szeretnénk egyre nagyobb szerepet biztosítani neki. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy az ősidőkben kialakult a színház. Először a rituális táncok, a mozgás volt, majd következett a beszéd, a próza. A táncszínház elnevezés csak a jelleget hangsúlyozza. TAKÁCS VIKTOR Ő biztosan nem veszi rossz néven, hogy csak úgy a keresztnevén említem, de ismerői tapintatlanságnak, sőt törleszkedésnek, dörgölődzésnek vehetik. Teljes nevén Bemard Le Calloch, akiről hét évvel ezelőtt volt szerencsém írni szegedi kiruccanása alkalmával. Kovács Béla tanár úrnál volt látogatóba, közben megnézte a Dóm téren Körösi Csorna Sándor szobrát, és betért a Somogyi-könyvtárba is. A nevéből mindenki megtudhatja már, hogy francia, Kovács Bélával való kapcsolatáról pedig az derült ki, hogy a háború után együtt tanítottak a gödöllői gimnáziumban. Körösi Csorna Sándor szobrát azért kereste, mert időközben a világ egyik legjelentősebb kutatója lett a tibetológia megalapítójának. Még mindig hajlamosak vagyunk savanyú ábrázatúnak tekinteni a tudós kutatókat, ezért tűnhet föl némelyeknek a keresztnéven szólítás. Személyes tapasztalatból tanúsíthatom, nála kedvesebb és barátságosabb embert ritkán látni. Most jött a hír, egyszerre két magyar kitüntetést kapott. Tiszteletbeli tagjává választotta a Magyar Orvostörténeti Társaság, mert a nagy magyar kutató betegségéről és haláláról fölfedezésszámba menő tanulmányt írt - a hírek szerint az Orvostörténeti Közlemények következő számában meg is jelenik -, és megkapta a Pro Cultura Hungarica plakettet is. Meg is érdemelte, eddig százhúsz tanulmányt írt Körösi Csorna Sándorról. Mostani méltatói ugyanazokat kérdezgetik tőle, amiről mi is beszélgettünk Kovács Béla otthonában. Föltűnt neki, hogy akkoriban szinte minden magyar faluban és városban volt Körösi Csorna utca. Isaszegen járván határozta el, utánanéz, ki volt ez az ember, akiről ő semmit nem tudott addig. Nem csoda, hazájában, Franciaországban szinte senki nem tudott róla semmit. Magyar lányt vett feleségül, kötelességének érezte, hogy megtanuljon magyarul, tanulmányait is gyakran írja nyelvünkön. Már akkor beleszeretett a magyarokba, amikor még csak a Francia Intézet munkatársa illetve a gödöllői gimnázium tanára volt, kapcsolatai azóta is élnek hazánkkal, de a kapcsolatok elmélyülésének igazi magyarázata nyilván Körösi Csorna Sándorban keresendő. Mondtuk az előbb, hazájában se tudtak róla akkoriban, sőt amikor a székely szót leírogatta, mindig Szibériára gondolt, aki olvasta. Az igazi csoda tehát az, hogy ezt a csodálatos egyéniséget, ezt a sötétben tapogató Csillagot, a magyar őshaza megtévedt kutatóját sikerült bevinnie a francia köztudatba. Nemcsak a franciába persze, és lám, a magyaroknak is tud szinte napról-napra, tanulmányról-tanulmányra újat mondani. És segít nekünk is ápolni a tibeti-angol szótár magyar megírójának emlékét, aki háromszor hármas lámacellában, odakinti mínusz negyven fokban is fűtetlen szobában dolgozott. A jugar törzsben sejtette a magyar ősöket, hozzájuk akart eljutni, de útközben meghalt. A már említett orvostörténeti tanulmányban éppen arról beszél hazánk francia barátja, nem a malária vitte el, hanem az aszkézisszámba menő nélkülözés őrölte föl szervezetét. A hajdani találkozás révén is illendő, hogy szívből, barátságból gratuláljunk mindkét kitüntetéséhez, és a hatvanöt éves világutazó kutatónak további eredményes munkát kívánjunk. Azért mondjuk őt is világutazónak, mert többek között végigjárta Körösi Csorna Sándor vándorlásainak útját. Nyolcvan kilométert gyalogolt is embernemjárta ösvényeken, hogy följusson ugyanabba a kolostorba, ahol a példaképévé lett nagy magyar lakotl. HORVÁTH DEZSÓ Rettegj csak, Amerika! Amerika még mindig magabiztos. Az amerikai még mindig mosolyog, és még mindig büszke arra, hogy egy sikeres, gazdag ország polgára. A magyar diák amerikai iskolába csöppenve azonban nemigazán érti, mire ez a fene nagy önteltség. Osztálytársait meglehetősen butácskának, lustának látja, s így neki idegenként se kerül túl nagy erőfeszítésébe, hogy teszteredményei alapján 2-3 hét alatt egy fejjel kimagasodjék közülük. A jól trenírozott, magyar iskolákból érkezett fiúkat, lányokat szívesen fogadják a high- schoolokban, s megállják helyüket később a kreativitást „díjazó" egyetemeken is. Olvasom, hogy egy természettudományi ismereteket vizsgáló nemzetközi fölmérés szerint, 14 éves gyermekeink saját korosztályukban első helyezettként maguk mögé szorították Japánt, Kanadát és az USA-t, a 18 esztendősek pedig csak hongkongi és angliai társaikat engedték maguk elé a ranglistán. Az egyéb tanulmányi versenyeken, diákolimpiákon is legtöbbször dobogós helyezést érünk el. Nem kétséges hát, csupa kis zseniket hozunk mi itt a világra. Mielőtt azonban elbíznánk magunkat, nézzünk szét magunk körül! Hol van ezeknek a fölnótté vált kiválóságoknak a szellemi kisugárzása, a kezük nyoma ebben az elszegényedett országban? Mintha a hajdan szabadon szárnyaló, ifjú sasok korosodván szárnyaszegett, fáradt madarak módjára gubbasztanának, mtg jeles, külföldi versenytársaik akkor kezdenek csak igazán élni, alkotni, gyarapodni és hazát gyarapítani. Míg az ő röptüket jó széljárások segítik, a mieink belefáradnak az ellenszéllel való küzdelembe, filléres gondjaikba. A tanulmányi eredmények fölmérésére alakult nemzetközi szövetség kimutatta, hogy miután a Távol-Kelet diákjainak teljesítménye javult az osztálytermekben, növekedés indult meg a gazdasági életben is. Mintegy a japán fiatalok tanulmányi sikereiből vezette le az ottani, irigyelt gazdasági csodát. Az amerikai kultuszminiszter eközben egyre idegesebb. Már ö is tudja, amit az iskoláikba tévedt magyar diákok. Amióta észrevette, hogy a kontinens útjairól leszorítják a limuzinokat a gombamód szaporodó japán autók, kongatja is a vészharangot, sürgetve az országveszejtó oktatási rendszer reformját. Amerika retteg Japántól. Mi meg attól, hogy - tehetség, tudás ide vagy oda kiszorulunk Európából. CHIKÁN ÁGNES