Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-12 / 138. szám

Olvasó, légy éber! Nem túl nagy élvezet az idei könyvhét tanulságait lecsapolni, ezért inkább nem árt - mert így még nyugtalanítóbb is - a tendenciákat kézen fogni, vagy legjobb teljesen közönségesen, mármint a közönség szempontjából kezelni. Ad egy: a pavilonok előtt ácsingózó vásárló - miután kiszemelte a könyvet - először nem beleolvas, nem a fülszöveg szummáját latolgatja, hanem nyers érdeklődéssel hasára fekteti a könyvet, és a vételi ár megtekintésével határt szab olvasói szándékának. A nagy többséget kiveri a verejték az amúgy egyáltalán nem kánikulagyanús időben, és úgy teszi vissza a könyvet, hogy nem néz az eladó szemébe, ne lássa meg az ő tekintetében is saját, de relatív csóróságát. Relatív, mert nem is annyira a zsebbe lapított papírpénz kevés (bár lehetne több is), inkább a könyvár - gazdasági és nem olvasói szempontok alapján odafirkált - nagysága rettenti meg. Tudom: üzlet - megéri, nem éri. Szóval, kevesen vásároltak, s ha tehették, többen egyszerre vágtak a könyvbeszerző útnak, elosztva így a költségeket. Ad kettő: vagyis mindennek folyománya: ha veszünk egy átlagos értelmiségit, tehát egy fiatal egyetemistát, akkor el sem tudom képzelni, hogyan fogja ő létre hozni azt a kis magánkönyvtárat, amire - nem mondom, hogy életformatartozék -, de szüksége van. Sehogy. Inkább csak nézelődik. Sóvárog és szívja a fogát. Ezzel persze nem nő a könyv „értéke", inkább csak lemondási gyakorlatokban részesít. Ad három: sok és széles skálán mozgó szerzőgárda - kicsi példányszám. Ördögi körnek látszik: a drága könyveket kevés példányszámban kell kiadni, mert úgyis kevesen vásárolnak. Valahol át kell ezt vágni, de talán nem az olvasó átvágásával kellene kezdeni. Tehát: olvasó, légy éber! Ad négy: a könyvhét különleges alkalom ilyeneken dilemmázni, remélhetőleg a szakemberek is a fejükhöz kaptak minimum két kézzel. PODMANICZKY SZILÁRD PÉNTEK, 1992. JÚN. 12. KÖNYVHÉT 5 Novellakoncert Dér Endre közelgő 70. születésnapjára Tegnap este, a könyvhét utolsó napján születésnapot ünnepeltek a Bálint Sándor Művelődési Házban. Dér Endre József Attila-díjas író 70. születésnapjára rendeztek ünnepi irodalmi estet Dajkáló táj címmel, melynek műfaji meghatározása: novellakoncert. Zene és irodalom felváltva töltötte meg a termet. Dér Endre írásaiból olvasott fel nagy beleéléssel Tegzes Miklós, Réti Attila és Kiss Ernő. Citerán Monoki Lajos játszott, idézve azt a zenei világot, amelyek környezetében az írások hősei teremtek. A zongoránál Dombiné Kemény Erzsébet ült, a harsonát Nyíri Ferenc fújta. Míg a műsor tartott, az író egy szatyrot szorongatva kezében ült a nézőknek szánt sorok között, maga elé nézett. Az igazi ünnep, a csendes ünnep, azt hiszem, valahol ott belül született meg, az íróban, aki sorait viszonthallva gondolhatott az elmúlt hetven évre, arra a hetven évre, amely az emlékezésben nem múlik el, és az írott emlékezésben mindvégig jelen van. A műsor után az est ministránsa, Kiss Ernő beszélgetett az íróval, aki békéscsabai származású, és lelkésznek készült. A beszélgetés átölelte az egész életpályát, a gyökerektől kezdve a soproni éveken át egészen a mai napig, mikoris beköszönt az igazán szép, és teljességet hordozó 70. születésnap. Szomorú vasárnap, Újvidékről Moldova György A félelem kapuja 41. rész IX. fejezet Már egy hét is eltelt a temetés óta, de Borsos élete nem tért vissza megszokott medrébe. Többé nem tudta elviselni a napirend zárt kereteit, reggelenként sokáig fekve maradt, estéffként eljött hazulról és hosszan sétálgatott. Egyik alkalommal elszánta magát, megállt egy telefonfülke előtt és feltárcsázta Keresztesék számát, Zsóka szólt bele a kagylóba: - Tessék. Borsos csak azt akarta közölni az asszonnyal, hogy meghalt az anyja, de ahogy megszólalt, csillapíthatatlanul tört fel benne a panasz. A no közbe-közbevetett egy vigasztaló mondatot, de mikor a fiú kifulladt, tehetetlenül sóhajtott fel: - Találkoznunk kellene, de most nem tudok elmenni hazulról. - Felmehetek hozzád? - Nem tudom, mikor jön haza a féljem. Hívjál fel újra egy negyedóra múlva. Borsos keresett egy eszpreszszót, ahol nyilvános telefon működött, megivott egy kávét és negyedóra múlva újra jelentkezett. Zsóka ideges hangon utasította: - Várjál rám a nagytemplom mellett a pesti út bekötésénél. Ahogy lehet, oda megyek. Borsos a templom falának dőlve figyelte az utat, bent mise folyt, kiszűrődött az elnyújtott latin ének. Újra eszébe jutott a temetés, hogy visszafojtsa a könnyeit, mélyen beszívta a levegőt. Egy korállpiros Renault 5 márkájú gépkocsi fékezett le előtte. Borsos azt hitte, hogy egy Pest felé tartó autó kér útbaigazítást tőle, de Zsóka nézett ki az ablakon: - Szállj be! Borsos sietve megkerülte a kocsit és beült, az asszony azonnal gázt adott: - Nem látott meg senki? - Azt hiszem, nem. Hová megyünk? - Ki az üdülőnkbe. Otthon nem mertelek fogadni, a férjem akármikor beállíthat. De ma este nem akartalak magadra hagyni és a combjára húzta a fiú kezét. A vasútállomásnál eltértek Szentehegy felé, egy frissen aszfaltozott úton kapaszkodtak felfelé, a kocsi erőlködés nélkül vette a kaptatót. - Jól vezetsz - mondta Borsos. - Volt időm megtanulni húsz év alatt. Neked van jogosítványod? - Igen. Az iskolában szerveztek egy tanfolyamot. - Ha akarod, majd egyszer odaadom a kocsit, kipróbálhatod. Boros nem ismerte a környéket, csak arra emlékezett, hogy a szentehegyi rész Mezőszeg legdivatosabb üdülő körzetének számít. Az ostorlámpák fényében modern villákat látott - változatos stílusuk jelezte az építés idejét -, némelyikben világítottak az ablakok, gazdáik már állandó lakásnak használták. Zsóka megállt egy magas, kovácsoltvas kerítés előtt. - Ez a miénk. Nem hajtott be a kertbe, hanem egy félhomályos szakaszon parkolt le a kocsival. - Maradj bent, amíg szólok. Az asszony kinyitotta a kaput, a teraszon benyomta a villanyóra gombjait, bent felgyújtotta a lámpát és leeresztette a redőnyöket, csak aztán intett vissza: -Gyere! Mikor a fiú belépett, sietve bezárta utána az ajtót. A nappaliban a világos bútorhuzatok és ülőpárnák azt a benyomást keltették, mintha az ablakon túl sütne a nyári nap. A kanapén néhány színes magazin hevert, Zsóka félredobta: - Üljünk le ide. Hosszan csókolództak, Borsos bedugta arcát az asszony vállgödrébe és olyan erővel szorította magához, mintha Zsóka teste Az Újvidéki Színház nem törődött bele a kulturális kapcsolatoknak az embargóval járó ellehetetlenülésébe: a társulat tegnap Szegeden vendégszerepelt. Képünk a Forrás Szállóban készült, ahol az újvidékiek Seres Rezső zeneszerző életéről készült Szomorú vasárnap című darabbal léptek fel. A darabot Soltis Lajos rendezte, a főbb szerepekben Gálfi Lászlót és Biszák Júliát láthattuk. (Fotó: Gyenes Kálmán) elfeledtetné vele az elmúlt napokat, de a nő elhárította: - Várj egy kicsit. Bekapcsoltam a fűtést és a bojlert, de még kell egy pár perc, amíg meleg lesz. Igyunk addig valamit válogatott a bárszekrényben. Szereted a Maraschinót? - Még sohasem ittam. Mi az? - Mandulaízú likőr. Próbáld ki. - Csak egy kortyot kérek. Gyakran eljössz ide? - Ha már nem bírom ki otthon, mindig elszököm. Dobd le a cipődet és feküdj le. Mesélj. Borsos el-elakadó hangon számolt be a temetésről, egy mondat közepén hirtelen elhallgatott. Zsóka fölébe hajolt és betakarta a testével: - Majd én helyette is vigyázok rád. Akarod? Kint hirtelen lefékezett egy autó, az asszony kibontakozott az ölelésből és megigazította a ruháját: - Ki lehet az? - kérdezte a fiú. - Nem tudom. Sietős léptek közeledtek a kert felől, kopogtak az ajtón: - Nyisd ki Zsóka, én vagyok szóltak be, Boros felismerte Keresztes hangját. - Menj el innen! - Nem megyek. Akarod, hogy betöijem az ajtót vagy kihívjam a rendőrséget, hogy betörés történt?! (Folytatjuk.) Baka István új kötetéről Yorick, Hamlet koponyájával és az őrület beavatottja. A bolond leköpheti a királyt, vagy a minisztert, cserébe bármikor karóba húzhatják. Baka István fölvette Yorick jelmezét. Csakhogy már nem Hamlet tartja a bolond büdös, férgek rágta koponyáját, hanem ellenkezőleg, Yorick monologizál egykori ura szemgödrei fölött. Már Fortinbras uralkodik. Hamlet kövér volt, fatökű, gutaütésben halt meg, ezzel együtt esendő figura. Helsingörben már alig beszélnek dánul, a finomkodó svéd az uralmi nyelv. Mindazonáltal, ott, Helsingörben, a svédek bunkók. Rosenster és Guildencratz állami cenzorok... stb. A ciklus tulajdonképpen a rothadás szagú fortinbrasi éra nyomasztó évtizedein ível át, egészen Yorick alkonyáig. Mondhatnánk, ez a történet kísértetiesen olyan, mint a mi elmúlt negyven évünk. Csakhogy e konkretizáló szándékkal újfent túlzó mód egyszerűsítenénk. Mert minden nagy mű, elsősorban maga maga. Öntörvényű. És különben is, mi a biztosítéka annak, hogy nem lesz többé ilyen rossz a világ. Egyszóval, ha a jó, a fontos mű tükröt is tart, azért e leképezésben egyetemes, örökérvényű igazságok fénylenek. Fénylenek? Mit is mond Yorick, a szemtanú? „S nem keverem össze szarral a vért." Hát így. Végezetül Lengyel Balázs szavait idézem: „...él közöttünk egy költő, aki olyképpen képes egyéni és nemzeti fájdalmainkat megszólaltatni, hogy szava a tudatunkba beleég, köznapi gondjaink között felfelrémlik, a bensőnket kifejezi, lappangó gondolatainkat, szavakba foglaló versidézetek sorát szaporítja. Minden igazi költő ezt teszi." DARVASI LÁSZLÓ írjuk át némiképp a néhai Marcellus tiszt úr híres mondatát. Mondjuk azt: Rohad a világgépben valami. Tán mert az államgép túlzottan konkrét, meg aztán nem is ideillő lenne, és mert Baka István a kezdetektől fogva „magasabbra" emelte tekintetét. Az állam látható és működgető gépezeténél is magasabbra, egészen az égig, a csillagokig nézett, ahol egy rossz, kegyetlen és szenvtelen Isten és a nemkülönben jeles tulajdonságú Sátán rendezgette a földi dolgokat. Baka István Farkasok órája című könyvéről beszélek. Friss nyomdaillat, Szekszárdillat, és öt ciklus, úgymint Liszt Ferenc éjszakái, Yorick monológjai, Farkasok órája, Az apokalipszis szakácskönyvéből, és egy kitalált orosz költő, Sztyepan Pehotnyíj versesfüzete a brezsnyevi, gorbacsovi érákból. Látható, hogy az öt ciklusból három szerepversekre épül. Mármost e szűken szabott két flekk terrritóriumában a recenzens némiképp jobban figyelt Yorick alakjára. Nem véletlenül. A szerepek, szóljanak bár Pehotnyíj, Vörösmarty, Liszt, avagy Széchenyi hangján, végül is ugyannak az apokaliptikus kánonnak a különböző, de azonos szinten csengő szólamai. Ezek a szerepek nem tágítják az életmű ívét, mint inkább szinten tartják, újra- és újraegészítik, folyamatosan megerősítik. Úgy tűnik. Baka István nem látta reményt keltőbbnek, és alapvetően másabbnak a világot tíz esztendővel ezelőtt sem, mint most. Yorick ciklusa azonban más. A bolond Yorickkal Baka egyrészt átpoetizál, másrészt továbbír, ami roppant izgalmas dolog. Nemcsak a jelen történelmének metaforikus megBAK<\ ISTVÁN^ A borítón Schubert Péter rajza feleltetéseit adja, a fölbomlást, vagy a rendszerváltást például, de Yorickkal és a dráma többi figurájával együtt Hamlet egész legendája, s azoknak alakjai értelmeződnek újra. A költőnek eme törekvésében tehát, túl azon a váratlan tényen, hogy a versek jó része „szabadon" hangzik, az életmű poétikai eszköztárát is gazdagító, differenciáló szándékot is látni vélek. Hamlet legendája középeurópaizálódik. Megjelenik továbbá Baka verseiben a vérfagyasztóan szellemes argó, mindenféle kiadók titkár- és gépelő nénijeinek igen nagy megdöbbenésére. Mit is lehet mondani? Kérem szépen, nem a szó a csúnya, hanem a világ. Egyszóval, Yorick. Bolondnak lenni különleges dolog. A bolond veszélyes határokon él. Bolondnak lenni nem nyugdíjas szakma. A bolond egyrészt talpnyaló, másrészt a legkeményebb ellenzéki. A bolond államtitkok beavatottja. A bolond a kristálytiszta józanság