Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-11 / 137. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JÚN. 11. A Nagy Jenő utcai vésnökmester pincemélységben berendezett műhelyének kirakata előtt mindig akad bámészkodó. Nem véletlenül, hiszen szemet gyönyörködtető vésett díszttmények, érmek, ásványok, aprólékos műgonddal megmunkált dísztárgyak sorakoznak ott ízléses formában elrendezve. A Józsa-művek, Józsa Gábor vésnökmester remekei. Az egyik polírozott réztábla vésetél jókora nagyító sokszorozza meg. Mindenki ért belőle: ezt a munkát meg lehet nézni. Korrekt, precíz, hibátlan, szép. Cége reklámja ez a kirakat, a „Józsa Műveké". Lám, milyen leleményeket enged meg a magyar nyelv, milyen egyszerű megoldással engedi érzékeltetni a negyvenen innen, harmincon túl lévő vésnökmester szakmaszeretetét, mesterségbeli tudását és művészi igényességét. A művek a „Művekben" születhetnek csak meg. Ott, ahol az anyagismeret, a megmunkálni tudás, az alakító lelemény, a jó szerszám és a stílusérzék találkozhat az alkotó fantáziával. Persze a „Józsa Művek" mindössze egyszemélyes vállalkozás, legfeljebb igényességben, szakmai megbízhatóságban sorolható a nagynevű „Művek" holdudvarába. Véletlenül került a pályára, a vésnöki mesterség tanoncösvényérc. Táth Sándor szobrász, a Tömökörkény gimnáziumban volt tanára szólt a végzős szobrásztanulónak, hogy hirdesse ki a többiek„Józsa-müvek" FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ nek, a szegedi órásszövetkezetbe szegedi lakos fiút keresnek vésnöknek. Megpróbálta, csak úgy tréfából, amíg a főiskolát megpályázza. Vésnök maradt, az acélvéső azóta összenőtt a markával. Egy fél estét beszélgetve vele és évtizednyi ismeretség után végre alaposan szemügyre véve páncélszekrénye rejtett kincseit, a míves láncokat, medálokat és a feleségének készített fantasztikusan szép gyűrűt, meggyőződésem, hogy a kamaszos kaland mögött természetes tehetség és alighanem egy egész életre szóló szakmai vonzalom érlelte vésnokmesterre. Jó nevű és a világban tájékozott érmész ismerőseim erősítgetik a legendát, miszerint a domborvésésben verhetetlen. így van-e, vagy sem, teljesen mindegy, ő csak magával versenyez. És viaskodik is önnönmagával, helyét keresve a város képzőművészei között. Mert vésnökként nem szobrász, nem grafikus és nem képzőművész. Pedig pályatársai mindháromnak elfogadják, hiszen abba a mikrovilágba mindent képes belesűríteni, amit vésőjével birtokol, s e műfajoknak értéke. S ami számomra igazán imponáló az, hogy kialakította stílusát, amit egyszerre jellemezhetünk manierista ideálkövetéssel, a szecesszió értő újrafogalmazásával és a honfoglaló magyarság díszítőkultúrájának újraélesztésével. Ötvösmunkáit ezek a jegyek szervezik egységes stílusú láncolatba. A Szegedi Szépmíves Céh tagjaként 6 igazi szépmíves. Mondják, hogy a stílus az ember. Gábor Szegedtől majd harminc kilométerre, a zákányszéki homokvilágban vert tanyát, onnan jár be naponta múhelyébe. Mert egy másik legenda szerint csecsemőként el akarta ragadni egy ragadozó madár. Apja lőtte le. Égi jel volt talán, ki tudja. Ha honfoglaló őseink korában születik, azt mondta, táltos lenne. Szerintem ötvös. TÓTH ATTILA Iskolai születésnap Ünnepi többmüfajúság A héten rendezvénysorozattal ünnepli a Rókusvárosi 2. Sz. Általános Iskola megalakulásának 10 éves évfordulóját. A hétfői ünnepélyes megnyitó után a gyermekek író-olvasó találkozón bcszélgehettek Simái Mihállyal, legsikerültebb írásaikat az iskola kiváló szavalói elő is adták az írónak. A keddi idegen nyelvi bemutatón Ványai Éva alpolgármestcrnő is tiszteletét tette. Szerdán folytatódott az ünnepi többműfajúság, a tornacsarnokban először a negyedik és ötödik osztályosok adtak elő részleteket Steiner Béla Tükörcserepek című darabjából. FOTÓ: SCHMIDT ANDREA A néptáncórák eredménye Később a néptáncosok léptek színre, a harmadikosok dunántúli játékokat és táncokat mutattak be. Az iskolában egyébként az oktatás szerves része a néptánc, minden harmadik testnevelésórán néptáncot tanulnak a gyerekek. Az iskola helyet biztosít a Borica nétáncegyüttesnek, s nem titkolt a szándékuk, hogy szeretnék a néptáncutánpótlásnevelést is felvállani. A tegnapi programok sorában megrendezték a tanár-szülő Ki Mit Tud?-ot, és felléptek az iskola volt tanítványai is. Ma sportnappal zárják az ünnepi rendezvénysorozatot. Fent az emeleten a folyosó korlátjára támaszkodott és lebámult a mélybe. Valahányszor lent a földszinten benyomták a lift hívógomját és a drótkötelek messze hallhatóan megremegtek, Martin mindig felkapta a fejét, de a fülke sohasem jött f«l az ötödikre. Az udvar belső négyszöge fölött fokozatosan elsötétedett az ég, zizegve megeredt a havas eső, a feltámadó szél besodorta a folyosóra. Martin összehúzta magán a kabátot és elindult lefelé, azt gondolta, hogy beül majd a szomszédos eszpresszóba. A földszinten ott várakozott a liftre Petra, a felesége. A bő irhabundában is látszott, hogy teste mindinkább elnehezedik, terhességének ötödik hónapjában járt, arca viszont megszépült, szinte lányossá változott. Martint megismerkedésük idejére emlékeztette. Mögé osont és átölelte, az asszony összerázkódott és hátrafordult: - Istenem! - mondta és lehúzta magához a férfi fejét. Felfelé a liftben csókolództak, ahogy beléptek a lakásba. Martin ki akarta bontani felesége ruháját, de Petra elhárította: - Most nem lehet. Felhívott Vojtekovszky, tudja, hogy kiszabadultál, feljön hozzánk, meg akar beszélni valamit veled. A telefonban azt mondta, hogy három óra felé ér ide. De itt maradsz éjszakára. nem engedlek cl. A konyhában ültek le. - Kérsz valamit enni? Moldova György A félelem kapuja 40. rész - Ettem egy pacalt, még mindig itt van az íze a torkomban. Van itthon valami tömény? - Apu hozott szilvapálinkát vidékről - a mélyhűtőből egy zúzmarával belepett üveget vett elő tölts magadnak. A pálinka szesztartalma elérhette az ötven fokot, mert a felületén nem csapódott ki vékony jégrétegben a víz, olajos sűrűséggel lassan folyt ki az üvegből, a konyhában édes szilvaillat terjengett, mintha érett gyümölcsre taposott volna rá valaki. Martin mohón ivott, torkából eltűnt a zsíros lepedék. Petra beszámolt arról, hogy megpróbáltak kapcsolatot teremteni a letartóztatottakkal, de a rendőrség semmilyen felvilágosítást nem adott és az ügyvédek közbenjárását is elutasították. Úgy ahogy Martin eleve feltételezte, az ügy mégis nyilvánosságra került, több nemzetközi szervezet is tiltakozott, sőt maga Reagan, az Egyesült Államok elnöke is nyilatkozott, korrekt bánásmódot és elbírálást kért a számukra. Martint a sírás fojtogatta a meghatottságtól. Csengettek az ajtón, Vojtekovszky érkezett meg, egy tálca süteményt hozott, megcsókolta Petrát és kezet fogott Martinnal. Megérezte a levegőben a pálinka illatát, kért egy pohárral. Leültek és egyeztették börtönélményeiket: - Szóval neked is felajánlották a kivándorló útlevelet? - kérdezte Vojtekovszky. - Igen, közben Szokolai lezsidózott. Kicsit meglepődtem; egy kommunista rendőrtábornoktól ez a hang legalábbis szokatlan. - Idegesek, egyre inkább lekopik róluk a szigetelés. - Aztán mára hangot váltott, azt ajánlotta, hogy felejtsük el az útlevélügyet, alkudni akart. - És te mit gondolsz róla? Nem gondoltál rá, hogy kimenj? - Miért mennék? Azért, mert ők azt akarják?! Nem érdekelnek a szempontjaik. Vojtekovszky ingatta a fejét: - Nem csak azért. Kapnál kint egy ösztöndíjat, a gyerek nyugodt környezetben születne meg, nörszöt tarthatnál mellette. Te írhatnál nyugodtan. Nem vonz? - Nem. Te elmennél? - Ha úgy tudnék angolul mint te, és egészséges volnék, elgondolkoznék rajta. Azzal együtt, ha felkínálták ezeket az útleveleket, nem szabad kihagynunk az esélyt. Valakinek el kellene menni vele, annak, akinek itthon most a legnehezebb. Azt is ki lehetne kötni, hogy engedjék megjelenni a te tanulmánykötetedet, más írásokat is, és szüntessék meg a házkutatásokat. Mi van még? Visszaadták azokat a kéziratokat, melyeket a letartóztatásnál vettek el? - Nem kaptam vissza egy oldalt sem. - Akkor újra kell kezdenünk a harmadik számot. Most sokkal többen hajlandók már dolgozni nekünk, egy-két hét alatt összejön az új anyag. Majd jelentkezek, holnaptól megtalálsz a boltban - mondta Vojtekovszky és elköszönt. Martin ezt az éjszakát felesége szobájában töltötte. A keskeny heverőn ketten nem fértek volna el, Petra a szőnyegre ágyazott meg neki. Mikor az ajtón túl elhalkult minden mozgás, az asszony lecsúszott mellé, oldalt fekve hosszan és szótlanul szeretkeztek. Éjfél már elmúlt, mikor Martin elaludt. Álmában újra a börtönben járt, elviselhetetlennek érezte a zárka magányát, elindult a folyosóról beszűrődő világosság felé. Arra ébredt, hogy a felesége rászólt: - Hová mész? Mi van veled? Martin visszabújt a takaró alá és sokáig bámulta a kályha villogó fényeit a plafonon. (Folytatjuk.) Gyanús, nagyon gyanús ••• Perzselt a Nap, s közben szinte csavarni lehetett a vizet a levegőből. Patakzott rólam a veríték: úgy éreztem, mintha mázsás zsákokat fektettek volna a mellkasomra. Mire a repülőtérről leendő, ideiglenes otthonomba értem, hatalmába kerített a migrén, az émelygés és a félelem: mi vár egy magamfajta magyar, átmenetileg háziasszonnyá vedlett nőre itt Texasban? Bezártság, magány és unalom. Az első, kötelező vizitek, az eleinte újdonságként ható fölfedező körutak után jönnek a szürke, eseménytelen hétköznapok, s a visszaszámlálás keserves napjai - gondoltam megborzongva. De nem ez következett. Egy szép nap levél érkezett a nevemre. Az én nevemre, akit Austinban a kutya sem ismert. Rendes havi, idegeneknek rendezett teadélutánjukra hívtak az unitárius egyház tagjai. Aztán a presbiteriánusok. Hamarost újabb levelet kaptam, ezúttal a „baptist lady"-ktől, akik csütörtökön összejöveteleikre invitáltak, s jelezték, majd keresnek még telefonon is. - Pat vagyok - mutatkozott be tapintatosan lassú angolsággal egy női hang, ám így is koncentrálnom kellett, hogy megértsem elnyújtott szótagokkal tarkított, texasi tájszólással előadott mondókáját. Valami „friendship"-ről beszélt, meg arról, hogy jön értem csütörtökön 9-kor, elvisz a limuzinján a templomukba és 1-kor haza is hoz onnan. - Gyanús az egész - gondoltam magamban. Hátha csak csapda, hisz annyi szörnyűséget hall az ember. Mindenesetre vártam a csütörtök reggelt. Hatalmas, metállkék kocsi állt meg a ház előtt, s egy ápolt, aranyakkal ékített Givenchi-illatú hölgy csöngetett be hozzám. O volt, Pat, személyesen. > A vagy 15 mile-ra lévő templomig kölcsönösen „lekádereztük" egymást. Férje - mi is lehetett más - több olajkút tulajdonosa, ő meg a baptista közösség egyik önkéntes jótevője. A modern épületegyüttest, amely előtt megálltunk, valamiféle kulturális vagy oktatási központnak néztem, mintsem isten házának. Szőnyegpadlóval borított színházterem, étterem, konyha, nagy erősítőkkel fölszerelt előadók és foglalkoztatók... Odabenn nyüzsgés: bájos mosolyú japán meg kínai lányok, csadorba bújt arab nők és díszes öltözetű indiai szépségek kortyolgatták a kávét, rágcsálták az austini ladyk sütötte sós meg édes süteményeket. Mikor megjelentem, körbevettek a vendéglátók, amolyan csodálkozó tekintettel: „jé, fehérek közt egy európai!" Meg: „szinte olyan, mint mi, amerikaiak." Csodabogárnak kijáró pillantásuk kereszttüzét nehezen viseltem el, hát még, amikor az egyik telcmosolyú szőkeség megjegyezte: Pont olyan a kiejtése, mint a filmbeli Drakulának. Nem hiába, hisz Transsylvániából jött! Biztos nem megbántani akart, ám én fordultam is volna sarkon rögvest, ha a tömegközlekedésével éppen nem dicsekedhető Austinnak nem a másik végében laktunk volna. A kedvesnek szánt érdeklődést akkor megterhelőnek találtam, túlzottan formálisnak és negédesnek. Feszengtem a „Balkánról jött"-nek, az akkori szocialista országban élőnek kijáró reflektorfényben. Amikor pedig a következő héten ismét csöngött a telefon és ismét bejelentkezett egy baptista hölgy, ezúttal Kay, bavallom, sajátos magyar reflexszel tolakodásnak véltem figyelmességét. „Mit akar vajon tőlem!?" - szólalt meg bennem egy eléggé el nem ítélhető hang. Gyanús volt az a törődés, amellyel ismét és ismét rámcsöngettek, fölkerestek, „shoping"-olnú hívtak, vagy egyszerűen csak megkérdezték telefonon, hogy érzem magam, nincs-e szükségem valamire. Magyaros bizalmatlanságom valamelyest oldódott, amikor segítségükkel szereztem egy szárítógépet, a cowboykalapos milliomos férjnek pedig nem derogált, hogy saját kisteherautóján haza is hozza nekem. Amikor pedig egyszer azt találtam mondani, angol tudásom szeretném fejleszteni, és ezt is megszervezték, a tanári diplomás Kay pedig fölajánlotta rendszeres személyes segítségét, magamba szálltam és nagyon elszégyelltem magam. - De Kay, ezt nem fogadhatom el, hisz én ezt nem tudom viszonozni, s meghálálni... - Ne aggódj! - felelte. Örömet okozol azzal, hogy segíthetek neked. Krisztus is azt mondta: ha két kabátod van, oszd meg azzal, akinek egy sincs. Neked angol tanárra van szükséged. Itt vagyok. Köszönöm, ha taníthatlak. Boldoggá teszel vele. - Ez egyszerűen nem lehet igaz... Ilyen nincs, csak a mesében - gondoltam akkor meg lehet, hogy itt, Amerikában. És attól kezdve egy éven át együtt szőttük a ritka szép barátság fonalát, míg ő a baptistákhoz ment imádkozni, én pedig a katolikusokhoz. - Talán mégsem önzetlenül pátyolgattak téged ott a „baptist ladyk" -, mondta egyik dörzsölt ismerősöm: meg akartak téríteni. Ha ez a térítés, százával zarándokolhatnának ide hozzánk ezek a naiv, unatkozó texasi asszonyok. Ide, Szegedre is, ahol a minap valaki a színházbeli bicebócáknak rendezett jótékonysági koncert szponzorairól, a közreműködő művészekről hallván azzal a megjegyzéssel döbbentett meg: „Vajon nekik mi hasznuk lehet ebből?" S még hozzátette: „Gyanús ez nekem, nagyon gyanús." Hát valójában hol élünk mi? Hogy ez nem Amerika, nyilvánvaló. De Európa-e, vagy ahogy némely amerikai hölgy hiszi: tényleg a Balkán? Az. a gyanúm, olykor mi magunk se tudjuk. CHIKÁN ÁGNES