Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-01 / 78. szám
Az OLDALT ÍRTA: POZSIK LÁSZLÓ FOTÓ: SCHMIDT ANDREA SZERDA, 1992. ÁPR. 1. Klárafalva területe a régészek szerint körülbelül 5500-6(100 éve lakott. A Maros mostani töltésén belül található Hajdovadombon 1930-33-ban Móra Ferenc, később dr. Trogmayer Ottó végzett feltárásokat, jelenleg pedig dr. Horváth Ferenc közreműködésével amerikai régészek kutatják a halmot. A Móra Ferenc Múzeumban megtekinthető avarkiállítás leghíresebb darabja, egy VIII. századi, vadászjelenetes, öntött réz A községet 1488-ban említi legkorábban írott forrás. A jelenlegi községháza falán találunk is egy emléktáblát, melyet ezelőtt négy évvel, 1988-ban helyeztek el. Akkor, a Klárafalva fennállásának 500. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi tanácsülésen hangzott el Klárafalva történetének eddigi legteljesebb összefoglalása, melyet a falu szülötte, dr. Molnár József, az orvostudományi egyetem mikrobiológiai tanszékének professzora készített. „Apám emlékének adóztam ezzel a munkával, aki az itt ásatást végző Móra Ferenc mellett dolgozott, s aki aztán odamaradt a háborúban. Fő forrásom >>A vármegyék története« sorozat Torontál megyéről szóló kötete volt" mondta dr. Molnár József, akinek tanulmánya a Csongrád Megyei Honismereti Híradóban nyomtatásban is megjelent. Eszerint tehát az Árpádkorban a Csanád nemzetség birtokolta a mai Klárafalvától kissé keletre, a Maros bal partján elhelyezkedő Varsánytófalut: később a települést a Szent Klára szűz tiszteletére épült templomról nevezték el. Klárafalvát 1488-ban a Tömpösi család birtokolta, s a fiúág kihalásakor támadt birtokper kapcsán történik a már idézett első említés. A török idők alatt pusztasággá változott falut a XVII. század közepén-végén többször is eladományozták, de aztán a bécsi udvar tette rá a kezét: a Marostól balra eső területet 1718-ban elszakították az országtól, s mint Szőreghez tartozó pusztát, a temesvári igazgatóság bérbe adta. Több mint fél évszázaddal később telepítették be újra: 1777-ben költöztek, már a község mostani területére az első, dohánykertész családok, valószínűleg Új-Csanádról. A következő fontosabb dátum 1801: ebben az évben vásárolta meg a falut Deszkkel együtt báró Gerliczy Ferenc. (Ahogy a tanulmány szerzőjétől megtudtuk, a község történetének az 1700-1860-ig terjedő szakasza írásos adatokban igen hiányos.) A lakosság száma egyébként 1854-ben 276, 1890-ben 433, 1922-ben 653, 1929-ben pedig 718. Döntő többségük igen szegény sorban élő földműves, csak néhány módosabb gazda akad. E rövid áttekintés keretében természetesen nem adhatunk teljes falutörténetet. Ezt dr. Molnár József készül megírni, a Szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársainak segítségével, illetve a pécsi múzeum Szegeden végzett munkatársának, Gál Évának a közreműködésével, aki 1984-ben „Klárafalva és Ferencszállás régészeti topográfiája" címmel írta meg szakdolgozatát, amelynek nemrég elkészítette egy igényesen kibővített változatát is. A látogató Klárafalva régebbi és jelen kori története szervesen kapcsolódik a Maroshoz, melynek széles tükrét itt kicsiny sziget töri ketté. A folyó vonzotta ide az első embereket, s később a folyó áradásaitól védték az ember lakta vidéket a hajdovai nyári gáttal, amelyet már messziről megláthat az erre járó utas. Az ártérben aztán nem-csak erdőre, hanem szépen ápolt kertekre is bukkanhat az, aki időt szán rá, hogy akár autóval, akár más módon felkaptasson az 1980-as évek elején elkészült gátra, mely az árvízvédelmi biztonsági szabályoknak bőven megfelelve több mint egy méterrel magasabb, mint a valaha itt mért legmagasabb árvízszint. Az első, még alacsonyabb gátat különben a Maros múlt századi szabátyozása idején emelték, s azt egészítették ki aztán ezelőtt tíz esztendővel. Ott vannak tehát ezek a szántók, belül az ártéren: kitűnő minőségű a föld, a folyó kiöntéseinek eredményeként. Régen gyümölcsfák álltak itt, de azok nem bírták, most krumplit, kukoricát termesztenek, amit újra lehet vetni, ha tavasszal - főleg ekkor szokott áradni a folyó, habár ez most már tíz éve nem fordult elő - a Maros „meglátogatja" ezeket a földeket: meglátogatja, ezt így mondják errefelé, mert mint egy vendég, jön, aztán elég hamar el is megy, ha az árhullám levonul. Hajdova-halom, Varsánytófalu, Szentklárafalva Dr. Molnár József: Apám emlékének Klárafalva, 1992 „Összesen 15 millió forinttal gazdálkodhat a falu önkormányzata ebben az esztendőben: a pénz legnagyobb részét a hivatal és intézményeinek működtetése emészti föl. Az összevont első három osztályos iskolára, ahol húszan tanulnak, 1,1 milliót, a szintén húszfős óvodára 880 ezret, a konyhára 1,5 milliót, a hivatal működésére 3,4 milliót költenek az idén. Az iskola, az óvoda, a könyvtár, a községháza és a tanári szolgálati lakás felújítására 3,1 millió jut, míg a céltámogatás-igényléssel elnyert 800 ezer forintot a belvízelvezető rendszer felújítására és karbantartására fordítják. Segélyezésre 1,17 millió forintot szánnak. Jelentős tétel - 700 ezer forint - a községen áthaladó 43-as főútvonal közvilágítása" - sorolja papírjaiba pillantva Fekete József polgármester. Klárafalva egyébként majdnem pontosan félúton van Makó és Szeged között. Ennek köszönhetően, szinte teljesen kiesik mindkét város közvetlen vonzáskörzetéből. A Szeged környéki telefonfejlesztés például idáig már nem ért el. Helyben gyakorlatilag nincs munkalehetőség, így aztán az ittlakók ingáznak. Ki Szegedre, ki Makóra jár dolgozni, csakúgy, mint a Kiszomborral és Ferencszállásal közös tanácsi korszak idején, 1971 és 1990 között, illetve már korábban, a téeszesítéstől kezdve. Ha pedig nincs munkahely, akkor nincs olyan nagyfogyasztó sem, amely miatt a gázt megérte volna ide elhozni. A falu lakosságának száma mindezen kedvezőtlen viszonyok ellenére már évek óta stagnál. Jelenleg 536 állandó, s 30-40 ideiglenes lakosa van a községnek. „Betelepülni szándékozó lenne, csak megfelelő ház, házhely nincs. Most alakítunk ki a falu szélén nyolcvan telket" rríutatja a polgármester a Maros gátjáról, s még hozzáteszi: a falu főutcájának, a Kossuth utcának a folytatását, ezt a 600 méteres szakaszt szeretnék most egészen a gátig szilárd burkolattal ellátni. Lakatosné Dékány Mária festőasszony HETEDHÉT HATÁRON 7 Hetente egyszer miséznek a templomban Nagyon jó papunk van" - mondta a templom szomszédságában lakó Marika néni, akitől a kulcsot kellett elkérnünk, amikor Isten egyszerű, de takaros és ápolt klárafalvi házába be akartunk lépni. Holott most már hatodik éve nincs saját papja a községnek - nincs, illetve mégis csak van, mégpedig Sipos István esperes személyében, aki közös plébánosa Deszknek, Ferencszállásnak és Klárafalvának. „Hetente egyszer, szombaton vagy vasárnap jön át hozzánk misézni az esperes úr, és akkor, ha esküvő vagy temetés van, valamint minden szombaton egyre hittanórát tartani. Nyáron a templomban van az istentisztelet, de télen, amikor hideg van és fűteni kell, itt, a sekrestyében, ahol a hittanórákat is tartja az esperes úr. Kevesen vagyunk, elférünk" - mondja Marika néni, aki elmeséli a mostani keresztút történetét is. Eszerint a falu egy régi papjának Amerikában élő rokona, egy apáca festette ezeket a képeket, mégpedig a család tagjainak arcvonásait fölhasználva. A régi stílusú kálváriát az a plébános elvitte magával, amikor elkerült a községből, s helyette hagyta itt Jézus szenvedéseinek jelenleg is látható ábrázolását, Klárafalva egyetlen, 1931-ben épült műemlékének keresztútját. Kísérőnk csak „harangozó Marikának" említi magát. „Tizenhét évig anyám volt a templom hardngozója, utána én lettem. De a kezem egy idő után már nem bírta húzni, s akkor a fiam csinálta helyettem. Most, mióta az elektromos harang van, megint én vagyok a harangozó. Ezt a berendezést is a papunk szerezte, akivel nagyon meg vagyunk elégedve" - mondja Marika néni, miközben becsukja a főtéren álló templom ajtaját. Ahol a kosárnakvaló készült - egykor Ha Klárafalváról Kübekháza felé autózunk, a Szeged-Makó közötti vasútvonalat nem sokkal elhagyva nagy tanyát látunk jobb kéz felől. Itt él feleségével Puskás Gábor, aki tíz év óta a nemesfűz-termelő telep vezetője. O mondta el a telep rövid történetét: azt, hogy ma már csak zöld vesszőt termelnek azon a 23 hektáron, ami az egykori százharmincból megmaradt 62 hektárt erdővel, főleg tölgyessel telepítették be, egy részéből pedig szántóföld lett. A vágást egyébként korábban metszőollóval, később felcserkapával - más néven: fűzvágó kapával - végezték; legújabban fűzvágó aratógépekkel dolgoznak. De nem is olyan régen, egészen 1976-ig, helyben fel is dolgozták a levágott vesszőket. A telepvezető mesélt a feldolgozás fajtáiról és módszereiről is. Igaz, ő már nem irányíthatta Klárafalván ezt a munkát, hiszen hat évvel ideérkezte előtt elvitték még a gépeket is, más telepekre. Puskás Gábor azonban 37 éve dolgozik a szakmában - korábban Gyulán élt így ismeri annak minden csínyját-bínyját. Tehát: a „letermelt" vesszők egy része az osztályozás után hajtatásra áztatógödrökbe került. A gödrök alját 20-25 centiméteres homokréteggel „szigetelték ": így nem tudott az arasznyi vízben kévékbe rakott, kikarózott s dróttal körbekötözött fűzfavessző legyökerezni. Könnyebben lejött a hántolóvassal a kérge, amikor hónapok múlva, április-májusban kivették a gödörből, ahol a vízben megindult, kilevelezett. Ez volt az értékesebbik fajta, a fehér vessző. A másik, a kevésbé értékes féltermék a főzött, barna veszsző. Ez egész évben készülhetett: a szárazabb darabokat előbb vízbe tették, hadd puhuljon, s csak utána kezdték főzni, nyolc órán keresztül. A zöld vesszőnek elég volt négy óra is. Azután egy terembe vitték a kifőzött vesszőket, ahol időnként meglocsolták, nehogy kiszáradjanak. A kéreg így könnyebben lejött a fűzhántoló gépekkel, s nem is törtek a vesszők. S bár a többi telepen ma is ugyanígy csinálják, itt mindez már a múlté. Pedig régen, a szezon idején, ősszel - a kartonokból megállapíthatóan kétszáz embernek is munkát adott a telep. Később aztán, idestova 16 éve, amikor már nem volt elegendő munkaerő, mondja Puskás Gábor, elsorvadt az itteni nemesfűz-feldolgozás. De az épületek megmaradtak, például ez, amelyet képünkön is láthatnak, ahol hajdanán a gépeket és a szerszámokat tartották. Itt voltak az áztatógödrök is: de azokat a házigazda már rég betemette. Hiszen balesetveszélyesek voltak, és semmi hasznos célt nem szolgáltak. „Hatéves korom óta grafikázok: akkoriban édesapám bognár műhelyéből az ácsceruzát gyakran elloptam, és hátul, az udvarban az egész meszelt falat telerajzoltam, különféle állatokkal. Anyám, aki szülésznő volt, szíjkancsikával ütötte a kezemet: így akarta kiverni belőlem azt, hogy festő akarok lenni. Soha nem tanultam rajzolni, de mindig azt csináltam. Amit megláttam, akármilyen kicsiben is, azt lemásoltam, nagyban, vagy csak emlékezetből. Három év óta festek is: olajjal farostlemezre, de először mindig megrajzolom papírra, és csak utána viszem föl a festéket. A szemem gyerekkorom óta rossz volt, ezért csak négy és fél osztályt végeztem el, és húsz éve szürkehályog is van rajta, úgyhogy csak szemüveggel tudok dolgozni. Ebben az évben még csak néhány képet készítettem: majd ha jön a jó idő, és az uram eljár pícézni, akkor többet tudok festeni. Mert a munkához tökéletes csönd és magány kell. Ha az uram hazajön, akkor össze kall pakolni, mert nem bírja a festékszagot, az infarkAz alkotás percei tusa miatt. Betegek vagyunk mind a ketten: engem a festés, a rajzolás éltet, ő meg negyvennyolc sallangos ostort fon, nyolc szál szíjból, a kilencedik fut belül, és a végén ott a tizedik, a csattanó. Nagyon szép karikás ostorokat csinál, vittek már belőle Olaszországba, Kanadába is. Nézzék, ezért az öt képért is Kanadából jönnek: mind az öt lovakat ábrázol. De most már nemsokára abbahagyom a munkát. Drága a festék, az ecset, a rámáztatás, és nem tudom a képeimet eladni, főleg itt, faluhelyen nem. Pedig kiállításom is volt, Kecskemétem, a naiv festők múzeumában. Képekkel fizettem a teremért, mert pénzem nem volt. Bánszky Pálnak, a múzeum egykori igazgatójának köszönhetem, hogy oda eljutottam. Ő válogatta ki a képeimet, például az Erzsébet királynét, amelyet a szegedi Fekete-házbeli kiállításon készült fénykép alapján festettem. Az igazgató úr mondta azt is, hogy én naiv festő vagyok ugyan, mert nem tanultam sehol festeni, de a meghívón is úgy szerepelt, nézzék, itt van, hogy festőasszony: mert úgy festek, mintha tanultam volna."