Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-29 / 101. szám

8 KÜLPOLITIKA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1992. ÁPR. 29. OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGVARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, S/H,HÍ. SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 12-825. Bor és búza még lenne... A magyar nyelvben vannak gyönyörűbbnél gyönyörűbb köszöntések. Jó napot, adjon Isten! Erőt, egészséget stb. Ilyen szép köszöntés többek között a „Bort, búzát, békességet". Ha e három megadatik, akkor el lehet mondani, minden megvan a nyugodt élethez. Ezek közül manapság megtermett a bor, a búza, néha egy kicsit több is van, ami biztos tartalékot is jelent. A békességből ellenben éppen ebben az időben óriási a hiány, úgy is lehet mondani, kifogyott, és sajnos ezt még importtal sem lehet pótolni. Pedig erre lenne most szüksége a nemzetnek, az ország nehéz gazdasági helyzetéből csak megfontolt, békés munkával kerülhet ki. A békesség gyümölcsét csak akkor lehet learatni, ha azt elvetettük éppúgy, mint a bort vagy a búzát. Ha már ezt tudjuk, felvetődik a kérdés, kinek a kötelessége a vetés, mert ha békességből bő termés lenne, az aratást az egész nemzet végezné. Mindenkinek iparkodnia kellene, a kormánynak és a parlamentnek úgy, hogy ne hozzon olyan intézkedéseket, ami gyűlöletet kelt az emberekben és irtja a szeretetet és a békességet. Ilyen például a kárpótlási törvény, ami a licitálás alapján szembeállítja az embereket egymással és csak gyűlöletet kelt és irtja a szeretetet, a békességet. A pártok szerepe a nemes vetélkedésbe ne az legyen, hogy egymást gyalázzák, a valós vagy valótlan bűnök felhánytorgatása, felnagyítása heíyett megfontolt javaslattétel és megegyezés kell. A vállalatok szerepe az lenne többek között, hogy még jobban figyeljenek oda az emberekre, azok problémáira, esetleg még nagyobb erőfeszítéseket tegyenek, hogy minél kevesebb embert kelljen elbocsátani, hogy ezáltal súlyos családi tragédiákat lehessen megelőzni. A hivatalok ne nehezítsék az amúgy is bürokratikus rendeleteket azzal, hogy végrehajtásuk körültekintés nélküli, rideg. Ez különösen vonatkozik a szociális és adótörvényekre, hisz utóbbiból már annyi van, hogy aki el akar köztük igazodni, annak talán főiskolát kellene végeznie. De az adót többségben éppen nem a felsőbb iskolát végzettek fizetik. A legnagyobb feladat a pedagógusokat terheli, hisz az oktatás nehéz munkája mellett még a békesség magvának elvetésével is nekik kell foglalkozniuk, az óvodától a diploma átadásáig, sőt sokszor még azon is túl. Amennyiben nem sikerült a felnőtteknek a békesség megteremtésében jó példát mutatni a fiataloknak, úgy a szeretet és békesség teljes egészében kivész az emberekből, s gyűlölet lesz úrrá a családon belül is. Erre pedig nem lehet nemzetet építeni, hisz az csak szilárd alapokra épülhet. Félő, hogyha a békesség gyümölcse elvész vagy gyengévé válik, nem lesz szükség a borra és a búzára sem. Kérjük a jó Istent, adjon a nemzetnek békességből is bő termést. Sebestyén István Hommage a Komensky Amikor a művelt Európa tiszteleg a nagy cseh-morva nevelő, tudós és humanista előtt, ne feledjük: némi büszkeség is eltölthet bennünket a latinos magyarsággal Comenius Ámos János kapcsán, aki az akkori Magyarországhoz közeli Nivniceben született (1592.) és apját Szeges Mártonnak hívták. Az itt-ott elhangzott méltató szavak mellé hadd fűzzem emlékeimet, melyek ifjú koromban véstek maradandó nyomot tudatomba. Soha nem felejtem, hogy e század talán legeurópaibb literátora és kiváló nevelője Szerb Antal, milyen részletesen szólt nekünk Comenius életéről és fontosságáról. Ijesztő lehet a párhuzam: a harmincas években sem voltunk szeretetreméltóak szomszédaink szemében. Ez Szerb tanár urat nem zavarta Comenius méltatásakor. Gondolatait híven őrzik a máig méltán híres Magyar Irodalomtörténet (Erdélyi Szépmíves Céh, 1934.) róla és tevékenységéről szóló sorai, felmutatva, hogy a szellemi forrongás Európájában miként teremtettek a Rákócziak Észak-Kelet-Magyarországon szellemi szigetet, befogadván nemcsak Comeniust, hanem másokat is. Talán nem tévedés, ha úgy gondolom, Sárospatak mindmáig őrzött európai rangját nem kis mértékben éppen Comenius Ámos Jánosnak köszönhetjük, aki ebben az intézményben volt tudós és tanító 1650-54. között. Mivel az oktatás- és neveléstudomány mai művelői nyilván kellő járatossággal bírnak Comenius műveit illetően, melyekről elég annyit megjegyezni, hogy azok vetették meg a modern oktatás-nevelés alapjait, inkább a praktikus Comeniusról szólnék. E jeles férfiú teljes tudatában volt annak, hogy a szegénységen nem lehet se kulturát, se műveltséget teremteni. így hadd idézzem másik kedves és méltatlanul mellőzött tanáromat, Borotvás-Nagy Sándort (egyetemi magántanár), akinek számos Comenius ihletésű pedagógiai tanulmánya és egy kitűnő közgazdasági könyve (Közgazdasági művelődésünk kezdetei. Franklin Kiadó, Budapest, 1938.) jelent meg. Ezt a könyvet, nyilván nem véletlenül Comenius Sárospatakon, 1650. november 24-én elmondott beköszöntő beszédével indítja (fordította Gulyás József, megjelent a Magyar Paedagogia 1930-as számában, 135-139. oldal). Ezt, illetve ebből idézek, mert ebből szinte mindent meg lehet tudni Comeniusról és ráadásul még ma is használható gondolatokat tükröz, kivált ha párhuzamba állítjuk a mai sekélyes oktatási-nevelési vitákkal. Comenius Ámos János így szólt e beköszöntőjében a diákokhoz és tanártársaihoz: „Ezért az életre szükséges dolgoknak nem mutatkozik oly sokféle hozama, mint pedig oly boldog földben lehetne, sem épületnek, ruháknak, bútoroknak olyan bősége és fénye, mint máshol, sem a falvak, kis- és nagyvárosok nem oly népesek, mint másutt, sem végül földbe rejtett kincseiteket, az érceket s drágaköveket saját munkátokkal ki nem ássátok, másokra hagyván, hogy abból gazdagodjanak: egyszóval kétszer, háromszor több embert táplálhatna, mint amennyit táplál ez a ti szerencsés földetek, ha egészen és gondosan lenne művelve s talán tízszerte több gyönyörűségetek és ragyogásotok lehetne, ha javaitokat ismernétek és azokkal élni tudnátok. Minden egyes parasztotok nemesi életet tudna élni, minden egyes nemestek fejedelem módjára dúskálhatna a kincsben és gyönyörűségben. Kedves magyar nemzetem, magadat Isten segítségével általában szépen kiművelheted, ha gondod lesz rá, hogy a néptől a lustaságot és a dologtalan tétlenséget elvegyék s mindnyájan, főleg az ifjak (az iskolákban és azokon kívül) hasznos dolgokkal foglalkozzanak, hogy a nemzet egész tömege, mint méhkas és hangyaboly, úgy mutatkozzék." Mivel nem méltatás, hanem tisztelgés volt a cél e sorok leírásával, kommentár nem is szükséges. Büszkék lehetünk, hogy valamivel több közünk volt és van Comeniushoz és arra is, miszerint nehéz időkben, - akár ma is - hazánkban volt az a liget, ahol nemcsak szabadság volt, de a tudomány is otthonra lelhetett. Tisztelet Comenius Ámos Jánosnak! Marosi János Tablók meséje A tavasz a fiatalság bája, kacaja... virágillat, napsugár. Menynyi fiatal mindenfelé! Végéhez közeledik a tanév, ami főként a végzősöknél jelentős. A szalagavató bálon át a búcsúzó ballagásig, aztán tovább, tovább s zengik: Isten veletek, cimborák! Milyen szépek és üdék, a fiatalság tündérével néznek a díszes kirakatokból - a tablóképekről. Melyik a szebb? Nem lehet megállapítani. Van ott sok szép lány, szőke, barna, ábrándos szemű, hű és csalfa. S a fiúknál is erő, akarat, a jövőbe vetett hit látszik a szemükből. Csillagszeműek ők, mondja az egyik néző. Kikre néznek, mire gondolnak, tudják-e, hogy beléptek az élet majálisába? Gondolatuk messze száll, lehet, túl a hegyeken, völgyeken, nagy városok, szép falvak felé, ahol patak csörgedez szelíden csobogva, a firhangos, muskátlis ablakok mögül néznek ki a fejkendős szülikék... Látja, ez az új kisaszszony! Tanítani fog. Ez a szép fiú mérnök lesz itt, mezőgazdaságban dolgozik majd. Mennyi cél, mennyi elképzelés a jövőre! Erre gondolnak, mikor jönnek az érettségi után a behunyt szemű esték, a virágillatos párás alkonyok. Mikor búcsúznak, sok szépre és jóra gondolnak. S míg nem messze tőlünk dörögnek az ágyúk, ropognak a puskák, elindulnak az életbe. Hová kerülnek? Mihez fognak, ha nem kapnak nekik megfelelő helyet? O, azok a matrózblúzosok olyan bizakodva néznek a kirakat képeiről. Úgy gondolják, virágok nyílnak a lábuk előtt... Szinte muzsikál a föld körülöttük. Oda képzelik magukat a katedra elé, a kórzházba, mint orvosok, a gyárakban, mint mérnökök... Nézem én is a tabló képeit: bízzatok a jövőben! Nézzetek bátran, a fiatalság teljével! Túl a vizsgákon, a diákszerelmeken lépjetek az életbe, vagy a továbbtanulás nehéz éveibe. Diákok lesztek az élet iskolájában! Ott is meg kell állni a helyeteket! S visszagondoltok évtizedek múltán a diákévekre, mely elmúlt, mint egy álom. S ha a sok virággal elballagtok, gondoljatok e kis verssorra: Ti ringassátok álomba a lelkem/ Fehér virágok, nyíló orgonák... Rudisch Ferencné ny. tanár Még egyszer A szociális otthoni térítési díjról Boldog idők tanúja Pár évvel ezelőtt Liebmann Béla kiváló szegedi fotós adott nékem egy-két Tápén exponált negatív szalagot. Pótolhatatlan dokumentumai a régi Tápénak: ünnepeinek és hétköznapjainak. A misabúcsús felvételekről rég elhalt atyámfiai, -lányai néznek rám, amint a sátrak között ballagnak. A másik sorozat a búcsúkörmenetet örökítette meg. Egy kockán Kószó Mojé Istvánék polgári esküvőjén a tápai bokrétásokat látom, az eskető maga Deák László jegyző úr. a tápai Gyöngyös Bokréta első vezetője. Aztán egy sor bokrétás felvétel következik. Rácsodálkozom egy helytörténeti dokumentumra: a tápai községháza képére, amely felvétel minden bizonnyal március 15-én készült, a harmincas évek derekán. Ünnepi díszbe öltözött akkor e nagy napra a falu. Gyerekkoromból őrzöm az emlékeket, amikor a mi utcánk minden házát nemzetiszín zászló díszítette. A templom előtt nagyon hosszú farúdon lengett a címeres-angyalkás zászló, hasonlót lengetett a szél rövidebb rúdon a templomtorony ablakában is. A középületeken is címeres zászlók lengtek. Néhány tehetősebb nagygazda is olyat tett ki március 15-én, a többiek meg sima három színűt, de azt mindenki. Az ünnep reggelén a templomban ünnepi nagymise volt. Utána a községháza előtt összegyűlt a falu népe. Ünnepi beszéd hangzott el, ami előtt és után az iskolai énekkar, majd a dalárda (Ifjúsági Egylet, később a KALOT és a KALÁSZ) tagjai énekeltek. Mindenki kokárdát tűzött a mellére, a fiatalok ez mellé Kossuth, vagy Petőfi képét hs. Az ünnepséget követően koszorúkat helyeztek el a község vezetői, az egyházközség, az iskola, a Szív Gárda, a Gyöngyös Bokréta, a Hangya Szövetkezet, az Ifjúsági Egylet (később a KALOT és a KALÁSZ, valamint a Gazdakör, illetve a Katolikus Népfőiskola közösen), amelyek mellé sokan tettek csokrokat, virágszálakat a negyvennyolcas szabadságharcra emlékezve. Az ünnepségről hazatérőket otthon ünnepi ebéd várta. Délután a korcsmák báltermében színielőadásokat tartottak a fiatalok, mely alkalmakon versek, jelenetek idézték a márciusi eseményeket., Az idei mácius tizenötödike még .akkor is meglehetősen sivár volt, ha a községháza előtti (visszaállított) 48-as emlékmű előtt koszorúztak. Csöndesen ugyan, de megtették. Majd fél évszázados kényszerpihenő után. ... A nép most is a templomból ballagott át a községháza elé. De más nem jött el. Főleg a fiatalokat hiányoltam! Az iskolásokat. akikből a jövő Tápé nemzedéke nő fel. És a tanáraikat, akik példamutatással kell(ene), hogy viseltessenek deákjaik előtt a honszeretetben! Szomorkásán, leszegett fejjel álltam e szép ünnepen a gyérnek is alig nevezhető ünneplők között. Csak az én kabátomon díszelgett kokárda. És természetesen a koszorút elhelyezőkén, mert úgy illet. És csak két házon lengett nemzetiszín zászló a közelben: a községházán és egy lakóházon. Több semmi, pedig egy egész sor intézmény van arrafelé; és a sok szép magánház, amelyek most (is) kopaszonsiváran álltak, hétköznapi fakóságban, mintha nem is március tizenötödike volna. Úgy látszik, kipusztult bennsőnkből a magyarságtudat. Az a nemzeti büszkeség, amiről oly híres volt a magyar, a világ minden táján. Mert dolgozott a családok felemelkedéséért, és ünnepelt, amikor annak ideje érkezett. Hazafelé menet már azon gondolkodtam, vajon miért nem verték le a port a tápai emberek (sem) a padláson lévő zászlóról, hogy ezen a szép napon kidugják a házukra? S azon, vajon a fiatal családok ráeszmélnek-e legalább augusztus huszadikára, és vesznek-e zászlót, hogy a szép, gazdag házuk még szebbé, magyarabbá válhasson államalapító Szent István ünnepére. Az idő tehát nékik (is) dolgozik. Szép, gazdag falu a miénk is, mint amilyen a többi hely, amelyben szorgalmas emberek élnek. De egyet nagyon elfelejtettünk: ünnepelni, magyar módra! Nem hangosan, hivalkodón, hanem úgy, ahogyan jussként ránk hagyták elődeink: kék egünk alá, házunkra kitűzött nemzetiszín zászlóval, ha nemzeti ünnepeink méltó megtartásáról van szó. Ez a legkevesebb, amit megmaradásunkért megtehetünk. Ahhoz meg majdnem kevés, hogy a sokszor sárbavert magyarságtudatunkat Európához (vissza) tudjuk igazítani. Ebből a küldetésből minden embernek, minden családnak, minden településnek ki kel! venni a részét, hogy örökké méltóak lehessünk a koronás nemzetiszín zászlónk tudatformáló, magyarságmegtartó szelleméhez. ifj. Lele József A Délmagyarország április 15-i számában Szociális háló címmel olvasói panasz jelent meg a Torontál téri szociális otthon térítési díjának megemelésével kapcsolatban. Szeretnénk az olvasót és minden éritettet tájékoztatni ez ügyben. Előszöris pontosításra van szükség. Az intézmény nem a szegedi, hanem a megyei önkormányzat fenntartásában van, így térítési díja mértékéről a megyei közgyűlés döntött. A határozatról valóban csak rövid hír jelent meg, de a közgyűlés napján, február 20-án egész oldal terjedelemben lehetett erről a témáról olvasni á Délmagyarországban. A Torontál téri intézmény alapvetően vak-elmebeteg személyek ellátásra specializálódott, s mint ilyen, az országban egyedülálló. Szerencsére ilyen halmozott fogyatékosság egyre kevesebb fordul elő, így - minisztériumi hozzájárulással - méltányosságból a profilhoz közelálló rászoruló emberek elhelyezése is lehetséges. A térítési díj nem a bentlakók betegségétől, fogyatékosságától, hanem a kormányrendeletben meghatározott mindenkori nyugdíjminimumtól függ. Ez jelenleg 5700 forint, s ebből mindkét irányban 50 százalékkal térhet el a tulajdonos önkormányzat. A közgyűlés 5000 forint térítési díjat állapított meg. (A felső határ 8550 Ft.) A döntéskor figyelemmel volt az otthon adottságaira (telephelyére, komfortfokozatára, korszerűségére, felszereltségére, stb.) és a gondozottak jövedelmi helyzetére is. Az eddig fizetett 2070 forintos térítési díjat 1981-ben határozták meg, amikor az átlagnyugdíj (nem a minimum) 2300 forint volt. A térítési díj újraszabályozásához hozzátartozik, hogy 1981 óta a gondozottnak a jövedelméből legalább 400 forintot kellett visszahagyni saját szükségletei fedezetére. Ma ez az összeg a nyugdíjminimum 30 százaléka, s ez 1710 forint. Tehát a konkrét intézményben meghatározott 5000 forint - mely megyén belül és országosan is reális és méltányos összeg - csak a lehetséges felső határ, így a gondozott nyugdíja például 6000 forint, akkor megkapja az 1710 forintot, s csak 4290 forintot fizet az ellátásért. Természetesen azok sem maradnak ellátatlanok, akiknek sem jövedelmük, sem terhelhető hozzátartozójuk nincs. Ok továbbra is ingyenes ellátásban részesülnek, sőt május l-jétől 200 forint helyett 855 forit zsebpénzt kapnak személyes szükségleteikre. A közgyűlés - határozata szerint - a térítési díjból származó többletbevételt az intézmények ellátási színvonalának emelésére, korszerűsítésére fordítja. Szekeresné dr. Makra Ibolya a Csongrád megyei közgyűlés hivatal szociálpolitikai főtanácsosa Vannak még jó emberek * Húsvétkor elvesztettem barna kézitáskám az Arany János és a Dózsa György utca kereszteződésénél. Leesett a babakocsiról és nem vettem észre. A becsületes megtaláló hiánytalanul visszahozta és még a nevét sem mondta meg. Ezúton köszönöm meg szívességét. Barnáné * Vidéki útjaim során Szegeden töltöttem pár napot. Több alkalommal igénybe vettem az SZKV eszközeit, gyakran utaztam a MÁV főpályaudvarról a városba. Véletlenül a villamoson felejtettem a diplomatatáskámat, amiben fontos és értékes ügyiratok voltak. Az egyik jegyárusítóhelyen szóltam, telefonáltak a végállomásra, ahol közölték, megvan a táskám. Slezák József villamosvezető úr megtalálta. Csak meg kellett várni a villamost, amelyiken a táskám maradt és át kellett venni. Köszönetemet, elismerésemet fejezem ki Slezák úrnak példamutató helytállásáért és a becsületes munkájáért. Ebben a rohanó világban sok ilyen emberre van szükség - de sajnos, kevés akad. Farkas Béla Kaposvár