Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

SZOMBAT, 1992. APR. 25. HANGSÚLY 5 PÉTER LÁSZLÓ „Nagy vagy a kicsinyekben..." (4.) Tömörkény István halálának hetvenötödik évfordulójára Faj és felekezet A nemzetiségi ellentétek sem kerülték el Tömörkény figyelmét (Faj és felekezet. 1911). Még Móra Ferenc előtt ő kezdte el a Torontál megyei Csókán, a Tisza partján ásatni a híres Kremenyák-dombot, amely később Móra szerencsés kőkori leleteinek köszönhette világhírét az egyetemes régészetben. Tömörkény munkásainak egy része a helybeli szerbekből kerü lt ki. Az író is szívesen meghányta-vetette a világ sorát kétkézi munkásaival. Az öreg Vászó bácsi tört magyarsággal azzal dicsekedett, hogy Csókán a magyar meg a szerb úgy él egymás mellett, mint - a birka. Bárányt akart mondani, de nem érzékelte az árnyalatot e két azonos jelentésű magyar szó közt. Csókával átellenben van Zenta. Erre utal Tömörkény: „- Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis birka. Mert akkor maguk odaát Zentán, a piacon, a szent szobrát magyar emberfejekkel rakták körül. Egy kis csend van... Csak az ásók és lapátok zöreje hallatszik, amint az élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer év előtt élt ós korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni? A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyúl a gödörből a kis ásóért, hogy 'finoman' piszkálgassa a neolit kori őst, akire most ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt az emberfejes vádat. - No - mondja -, az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtprtént. De nem mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink csináltuk, hanem a papok csinálták. - Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát? FOTÓ: SCHMIDT ANDREA - Hát azt nem is - véli Vászó bácsi. - Hanem a papok csináltak bolondságot. Szerb pap fölment templomba, és prédikálta: gyünnek a magyarok, és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment templomba, és prédikálta: gyünnek a szerviányok, és megölnek minden magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk." Móra Ferenc Harmadikon (1924) című elbeszélésében átvette Tömörkény novellájának csattanóját. A destruktívnak bélyegzett író nem akarta tovább rontani hírét, így bakterokat emleget, stílusosan alkalmazkodva a helyhez, a vasút harmadik osztályú kocsijához, egyben lehetővé téve a bakter eredeti jelentésének, aj őrnek, őrizőnek ideértését is. O egy 86 éves szőregi szerb szájába adja a védekezést a vádra, amely szerint 48-ban a szőregi szerbek is ráfogták a kaszát a magyarokra: „ - Aj, az nem úgy volfnyöszörögte az öreg. - Én tudok, mert én vdltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: gyinnek rácok, megölnek benneteket, rác bakter mondta: gyinnek magyarok, megölnek benneteket. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást." Móra többnyire le is vonta a maga fanyar gúnyú módján történeteinek tanulságát: „Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy a mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utazni." Nem megdöbbentő-e, hogy ami 1848-ban, [91 l-ben és 1924-ben is időszerű volt, napjainkban ismét tragikusan eleven tanulságot hirdet! A nép nem tréfál A társadalmi feszültségeket is fölismerte Tömörkény, s nem félt a maga elfogulatlan, de mindig a nép pártján álló nézetét művészi eszközeivel megvallani. A nép nem tréfál szintén zákányszéki - lengyelkápolnai - történet. A néj)et lebecsülő, pökhendi új szőlőbirtokos került a határba. Tömörkény távoli rokonának mondja: nem lehet tudni, valódi vagy költött nevén Borotvásnak nevezi. Rendes bért fizetett, jó kosztot is adott munkásainak, de komiszul beszélt velük, káromkodott, szidta apjukat, anyjukat. A kertész, a szőlőmunkás már a század elején is öntudatosabb volt, mint a külterjesen gazdálkodó paraszt. A vasárnap délelőtti lengyelkápolnai csárdában a kétkézi munkások „szenátusa" állapította meg a következő heti napszámot. Embernapszám 80 krajcár étellel: reggeli gyümölcs, a vacsora lehet tej tányérban kenyérrel, ebédre főtt étel. Ehhez viszonyul az asszonynapszám, lánynapszám, gyereknapszám. Utána azt mondja az egyik szőlőmunkás: „A Borotvás-tanyába dologba nem mén sönki. És nem ment senki. Az* új gazda egy ideig kísérletezett idegen munkásokkal, kocsival hozatta őket hétfő hajnalonkint a dorozsmai határból, és szombat esténkint kocsin küldte őket haza. Már ekkorra káromkodó szokását is lehetőleg abbahagyta. De nem ért már ez az állapot egy semmit sem. Akármennyire zárta is el a sebőkhegyi néptől a kunokat, a kunok csak megtudták, hogy a szenátus határozata mi okból történt: a negyedik hét hétfő hajnalán az új gazda kocsijai hiába mentek a szomszéd kun testvérek határába munkásokért. Parlagon maradt a szőlő, pedig nagy veres márványkőkereszt állott előtte: régi elődök emeltek a fölöttük élő egy hatalmas Úr iránt való tiszteletből. Az új gazda kénytelen volt eladni a szőlőt, s elment a határból. Keresett magának más vidéket, ahol még lehet a munkásnak az anyja istenét szidni. Itt már nem lehet." így Tömörkény. 191 l-ben! \hihlina György A félelem kapuja 15. rész Másnap este újra próbálkozott, de most is zárt kapu fogadta, felnézett: az épület emeleti részén sem égtek a lámpák. Valószínűnek látszott, hogy Keresztesék elutaztak; a mezőszegi jól kereső értelmiségiek gyakran mentek át sítúrára Ausztriába, vagy a közeli Jugoszláviába. Borsos nem tudta, hogy mikor térnek vissza, de szokásává lett, hogy minden este megjelent a környéken. Több mint egy hét telt el, míg-egy alkalommal végre világosságot látott az emeleti ablakokban. A kerítéshez lépett, lenyomta a kilincset, de az most sem engedett. A ház túloldalán is nyílott egy bejárat, de Borsos úgy gondolta, illetlenség volna ott becsengetnie. Hirtelen ötlettel visszafordult, bent a városközpontban beállt egy telefonfülkébe és a névsorból kikereste Keresztesék számát. Az izgalomtól szabálytalanul dobogó szívvel tárcsázott, közben elhatározta, hogy ha nem Zsóka veszi fel a kagylót, nem fedi fel magát, hanem idegen néven mutatkozik be. A hívás hosszan kicsengett, aztán eg^ férfihang jelentkezett a vonal túloldalán: - Tessék, Keresztes. Borsos krákogott és lenyelte összegyűlt nyálát: - Jó estét kívánok, Tóth József vagyok. Tóth József kőműves mester. - Üdvözlöm, parancsoljon. - Kérem, én leadtam Önöknél egy tervrajzot, négy példányban kellene lemásolni. A múlt hétre ígérték, én tegnap ott jártam Önöknél, de zárva találtam az irodát. Mi a helyzet? - Sajnos a feleségem kórházba került, egyelőre nem is folytatja az ipart. Remélem az Ön terveiről már korábban elkészültek a másolatok, ha nem, akkor visszajuttatom az eredeti példányt. Szabad még egyszer a nevét? - Tóth József. A pillanatnyi szünetben tisztán kivehető háttérzene szűrődött be, Borsos arra gyanakodott, hogy Zsóka valójában mégis a lakásban tartózkodik. Keresztes kisvártatva újra megszólalt: - Feljegyeztem, még ma utána fogok nézni az anyagnak. Szíveskedjék a napokban felkeresni vagy felhívni a munkahelyemen, az l-es számú Ügyvédi Munkaközösségben. Ott talál minket szemben a Nimród Szállóval. Viszontlátásra. A túloldalon halk kattanás szakította meg a vonalat. Borsos kilépett a mezőszegi belváros koraesti forgatagába. A hirtelen feltámadó szél az arcába sodorta a szitáló ködöt, de a fiú erősen megizzadt, lehúzta a cipzárat vastag bélelt dzsekijén és az ingét is kigombolta. Nem tudott visszazökkenni megszokott napi ritmusába, ahelyett, hogy visszament volna a kollégiumba, beült a Nimród Szálló eszpresszójába. Egy sarokasztalhoz telepedett le, táskájából elővett egy füzetet. Arcát szokásos módon a tenyerébe támasztotta és megpróbált felidézni magában valamilyen dallamot, melynek vázára felépíthetne egy verset. Sokáig hasztalanul kutatott emlékezetében, hirtelen eszébe jutott az a szám, melyet Zsóka tett fel a lemezjátszóra és szólt szinte az egész beszélgetésük alatt. Az összemosódó hangemlékekből, ha töredékesen is, felvillant benne az indulóra emlékeztető melódia, ujja hegyével kikopogta a dobritmust az asztal lapján. A szám címe is tetszett neki, felírta a füzetlap tetejére: „Díszlépés a Halál előtt", majd közvetlenül utána az ajánlást: „Zsókának köszönettel." Túl bizalmasnak találta a gesztust, törölte a sort és „Zsóka asszonynak köszönettel "-re javította ki. Újra és újra eldúdolta magában a dallamot, de sokáig hiábavalóan kereste az indító szavakat. Azt szerette volna, ha a Halál elegáns, a méltóság teljes illúzióját felkeltő jelenségként tűnik fel a versben, mely minden földi hatalmasságnál több joggal várja el, hogy alárendeltjei díszlépésben vonuljanak el előtte. Elégedetlenül húzta át a próbálkozásait, ha megtelt egy füzetlap, összegyűrte és bedobta a táskájába, babonásan félt attól, hogy kéziratai ellenséges idegenek kezébe jutnak, elolvassák és kigúnyolják. Végül egy váratlan fogódzó kínálkozott gondolatainak, egy régen látott kalandfilm egyik jelenete. A történetre már nem emlékezett, csak egyetlen képre: egy idegenlégiós katonának a sivatag homokjában végignyúló holttestére. Már évek óta feküdhetett ott, koponyája csonttá aszott, de fennmaradt rajta a magas, ellenzős sapka, hátul a homoktól védő fehér vászon toldattal - mintha maga lett volna a harcra kész Halál. Ebben a látomásban annyi méltóságot érzett, hogy sikerült felszabadulnia a gátlások alól és átlendült a kezdő sorokon. Fantáziája mindig is szívesen időzött el a légiós képeken, szinte hallotta a sivatagi dombok fölött szárnyaló kürtszót. Magabiztosan haladt az írással, mikor befejezte, letisztázta a verset, még egyszer elolvasta, utána becsúsztatta a füzet üres kék borítójába. Aztán egy cégjelzéses borítékot kért a pincértől. Hazafelé tartva, végiggondolta telefonbeszélgetését Keresztessel. Biztosra vehette, hogy a férfi valóban utánanéz majd a keresett tervnek és ha a viszonylag csekély számú rendelés között nem talál Tóth József névre szóló anyagot, kérdőre vonja a feleségét. Kizártnak látszott, hogy az ügyvéd bármilyen módon is azonosítani tudná őt, gyomra mégis összehúzódott az idegességtői. Aggasztotta Zsóka betegségének híre is, úgy gondolta, érdeklődik majd utána a mezőszegi kórházakban. (Folytatjuk) A magyar trófea Eltűnt műkincsek nyomában (Folytatás az I. oldalról.) A budapesti szovjet követség és a művelődési minisztérium képviselői között 1970-ben indultak tárgyalások a Szovjetunióban őrzött magyar műkincsek visszaadásáról. 1972-ben 15 darab értékes táblaképet (közöttük Munkácsyt) visszaadtak, ezek a Szépművészeti Múzeumba kerültek. Azután hosszú, néma csend. A szakmai lelkiismerettől vezérelt moszkvai műtörténészek bizonnyal vártak valami pozitív visszajelzést, de Magyarország „kifelé is, befelé is" hallgatott. Csapás az orosz kultúrára? A műkincsügy csak tavaly óta eleven megint. Az Izvesztyijában jelent meg először lelkiismeretes szakemberek segélykiáltásnak is beillő cikke: a magyarországi illetőségű műkincsek egy része veszélyben van, alkalmatlan raktározási körülmények között. A kultuszminisztérium azonnal reagált; közvetlenül a puccs előtt olyan értelmű válasz jött a Szovjetunióból, mely szerint kölcsönösségi alapon - készek tárgyalni. (A kölcsönösség azt jelenti, hogy ők is kérik vissza a magyar katonák által zsákmányolt javakat; mindenki tudja, hogy a katonák valóban hoztak haza ezt-azt, de inkább csak amolyan „emléktárgyakat"; a kétféle érték - az innen vitt és az onnan hozott - össze sem hasonlítható.) Csakhogy azóta nagyot változtak az idők: az utódállamok minszki találkozóján foglalkoztak a témával, s bár nem lehet mondani, hogy teljes az elzárkózás, az esélyeink megcsappantak. Olyasmik látnak napvilágot (nyomdafestéket) nemcsak a FÁK országaiban, hanem a nyugati sajtóban is hogy például: „kincsek szétosztására nincs példa a kulturált államokban"; hogy az eddig egységes „kultúrterület megszüntetésével az utódállamok vidékies országokká válnak" ; „a kulturális értékek egyben tartása az egész emberiség érdeke"; a kincsek „cseréje láncreakciót indítana, Magyarországon kívül Lengyelország, Románia, Franciaország, Anglia, Hollandia is a saját értékeit fogja követelni és ez nagyon erős csapást mérne az orosz kultúrára." No comment. Viszont azért élhet a remény, mert a tagországok listát kértek Magyarországtól: azoknak a műkincseknek a jegyzékét, amelyek szerintünk náluk vannak. Nos, ezt készítette el - iszonyú nehézségek, hosszadalmas levéltári kutakodás árán Mrázik László. Háborús bankszakértők Csak néhány tragikomikus elem, mutatóba, a dolog nehézségeinek illusztrálása végett: a közgyűjteményekből eltűnt anyagok közül talán a legértékesebb a Hadtörténeti Múzeum 1944 őszén összecsomagolt, és az Erdődy kastélyba menekített anyaga. Ebben voltak azok az 1848-as zászlók is, amelyeket 1940-ben visszakapott az ország az oroszoktól. Nos, a centenáriumra, 1948-ban, újabb adományozó gesztussal újra visszakerültek - a Szovjetunióból. Ám azóta sem értek vissza olyan „csekélységek", mint egy értékes első világháborús fegyvergyűjtemény, Nagy Sándor József tábornok szablyája, Görgey Artúr mentéje, Ferenc József osztrák és magyar díszöltözete, Mária Terézia nemesi testőrségének öltözetei, a koronaőrség egyenruhái, vagy Rózsa Sándor csapatának fegyverei, a fokosok, karikások... A sárospataki Református Kollégium a legértékesebb könyvészeti anyagát veszítette el, mert a háborús mentőakció során ezt összecsomagolták és a ládákat egy pesti pénzintézetben helyezték el. Balszerencse. A bankokat tudniillik rendesen kirabolták. Tegyünk itt némi kitérőt: a zsákmányolók természetesen két csoportra oszthatók: az úgynevezett szervezetlenek, vagyis a kiskatonák; és a szervezettek, vagyis a mundérba bujtatott bankszakértők, műtörténészek, egyéb szakemberek akkurátus csoportjai, akik annak rendje és módja szerint, szakszerűen és szisztematikusan dolgoztak. Olyannyira, hogy Berlin környékéről is a Szovjetunióba juttatták például azokat a ládákat, amelyek nem sokkal korábban még Eichmann magánzsákmányának magyarországi részeit képezték. A műtörténész azt mondja szerencsénkre. Mert azok az El Greco-, Goya-, Manet-képek és hasonló kvalitású társaik - 170 táblakép - ma szakértő kezek között, moszkvai restaurátor-intézetben vannak. Mellesleg jegyezzük meg: a minapi magyar tévéműsorban, amelynek riportere eljutott e műintézet igazgatójának szobájáig, a nyilatkozó igazgató az aszatalán fekvő vaskos paksamétából olvasott ki műcímeket és a fentiekhez fogható festőneveket; amiből az is következhet, hogy a mi listánkat van mivel összehasonlítani Moszkvában... Mária Lujza fogója Lehetetlen lenne felsorolni, hány magángyűjteményből mi minden „származhatott át" keletibb tájakra. Itt van például az a gyűjtőfogalom, hogy: Hatvany-gyűjtemény - Tintorettóval, 15-16. századi gobelinekkel, második-harmadik századi kopt szövegekkel, hatalmas magyar táblaképanyaggal; a Herzog-gyűjtemény (Greco, Goya), vagy a maga korában futóbolondnak tartott gyűjtő, aki olyan „névteleneket" halmozott, mint Csontváry (15 kép!), Gulácsy, Modigliani, Paul Klee... A főrendiek közül Andrássy Gyula Londonban vásárolt Rembrandtjait, Monet- és Turner-képeit az örökösök pesti bankban őrizték - 1945-ig. Herceg Montenuovo Magyarországra menekített, arannyal teli gyűjteményéből bizonyos fogorvosi műszerek, amelyek Mária Lujza készletéből valók, állítólag jókora világkörüli utazás után - már „hazataláltak". No nem ide, hanem Párizsba, ahol erdetileg készültek... Középkori életnagyságú szobrokat gyűjtött egy zsidó földbirtokos (bizony, ilyen is volt); a magyar zsidóüldözők '44-ben felfedték a relytekhelyet; a szobrok Németországból visszakerültek Magyarországra, a pesti bankból pedig elutaztak a nagy orosz hómezőkre... Nem beszéltünk még az eltűnt hatalmas iparművészeti anyagról, Londonban Rotschildéktól „visszavásárolt" és '45-ig itthon őrzött ötvösremekekről, sem az értékes, több ezer tételes porcelángyűjteményekről - amelyek ugyebár ráadásul még törékenyek is. Mit lehet mondani végül? A remény - hogy visszakerül, ami visszakerül - őrzése mellett talán csak azt: nem kell háborúzni, emberek! SULYOK ERZSÉBET