Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-21 / 94. szám

8. Ili i SPORTJA 1992. április 21. Egyik főtitkári szákból a másikba... Gyulai István négy évre búcsút mondott a képernyőnek Bár mily' furcsa. Gyulai István (49 éves) a sportkedvelök körében nem televíziósként vált közismertté. Válogatott atlétaként 1962 és 1969 között 21-szer öltött címeres mezt, 400 méteres síkfutásban indult a tokiói olimpián; az Universiadén 1963-ban Porto Allegrében a 4x100-as váltóval arany-, 1965-ben Budapesten 4x400-on ezüstérmet nyert. Gyűjteményét 23 magyar bajnoki, egyéni és váltó számokban nyert érem gazdagítja. A bölcsész karon angol-német szakon végzett, eredetileg tanár volt. Képernyős pályafutása 1969-ben kezdődött, a „Pályabelépő" címmel kiírt pályázaton a szigorú zsűritagok - most bizonyára büszkék döntésükre alkalmasnak találták a pályára. - Te jó ég, mily' régen is volt már - emlékezett a kezdetre, amikor legutóbb összefutottunk az AIPS budapesti kongresszusát propagáló sajtótájékoztatón, ahol főtitkári székcseréje kapcsán arra kértem, meséljen magáról „A Dél Sportja" olvasóinak. Az egyetemen tanítottam, mégis úgy döntöttem, jelentkezem a pályázatra, amit nem bántam meg. Régen túljutottam a megmérettetésen, amikor egyszer csak szóltak, ha van kedvem, mehetek dolgozni a tévéhez. Miért ne lenne? - gondoltam magamban, így 1970 szeptember elseje óta ott a munkakönyvem. Először gyakornok, később szerkesztoriporter, aztán valamikor a 70-es évek végén főmunkatárs lettem. Amikor Vitray Tamás előlépett intendánssá, akkor Hankiss Elemér engem nevezett ki a sportosztály vezetőjévé. Csodálatos dolog volt. megvalósult életem legszebb álma, aminek nem sokáig örülhettem... Akkor nem hittem, hogy alig egy éven belül olyasvalami történik velem, aminek következtében - egy bizonyos ideig - el kell válnom szerelmemtől... Valójában május 20-ig vagyok a tévénél, attól kezdve négy évig fizetés nélküli szabadságot kaptam. - Mielőtt elmondanád miértjét, ínég mint az AIPS főtitkára, mesélj valamit a budapesti kongresszus várható eseményeiről. - Több fontos, velünk kapcsolatos, kikerülhetetlen kérdés is terítékre kerül. Ami talán a legérdekesebb, egyre több olyan próbálkozással találkozunk világszerte, amelynek az a célja, hogy a fotósok, az írott sajtó - akárcsak a televízió egy-egy közvetítésért fizessen azért, hogy ott lehessen az eseményen! Fél éve jött a hír, a FIFA az 1994-es világbajnokságon komoly pénzt, 500 dollárt akar beszedni az akreditálási kérelmekért. A NOB irányelveivel ez ellenkezik, ilyesmiért nem lehet pénzt kémi. Kemény harc indult a kezdeményezés ellen, a NOB azóta megerősítette, nem kell fizetni. Világjelenség az ilyesmi, talán ez is magyarázata annak, hogy a sportújságírók, különösen az AIPS úgy érzi, most még nagyobb szükség van az összefogásra, az erők egyesítésére! Szervezetünk iránt nagyobb az érdeklődés, mint barmikor. Főtitkárrá választásomkor. 1989-ben 93 volt, jelenleg 108 a tagországok száma, ami biztos,, hogy tovább növekszik. - Óriási a szponzorok érdeklődése a sport iránt, ám a propagálók, magyarán mi sportújságírók ennek semmi előnyét nem élvezzük... - így van, ahogy mondod, a nagy szponzortortából mindenkinek jut. kivéve a sportsajtónak! (Kivétel a mostani kongresszus, de ez. csak a „szabályt" erősíti!) Ez is sarkalatos kérdése lesz a kongresszusnak. Arról van sző, hogy a világszervezetek, mint például a NOB, vagy az 1AAF és a többi szövetség - elnézést a kifejezésért - bakfity amit kapnak azért, hogy az adott sporteseményeket - a szponzorok szempontjából is! kifogástalanul megrendezzék. Néhány évvel ezelőtt az AIPS kidolgozott egy tervet, hogyan kellene ezen változtatni. Konkrét eredménye is van már, amihez nem akarok filozófiát kerekíteni. Csak egy példa: a tokiói atlétikai világbajnokságon a fotósok mellényén különböző cégek (Nikon, Codak, Fuji) reklámozták magukat, ezért az AIPS 60 ezer dollárt kapott! Ez azonban még mindig elenyészően kis összeg ahhoz képest, amit a sportszövetségek kapnak. - A/, atlétikai világbajnokságon te is felkérted Jüan Antonio Samaranchot, a NOB elnökét, hogy személyesen vegyen részt a budapesti kongresszuson. Azóta megérkezett levele, amiben sajnálattal közli, nem tud eljönni, ám előtte beszélt veled... - Tokióban volt szerencsém hosszassan elbeszélgetni Samaranch úrral, s kértem tőle, jöjjön el Budapestre; ha lehetséges, növelje az AlPS-nek nyújtott támogatást; a különböző akcióknál számítson a szervezetre, kérje támogatását. Az első kérésemre igent mondott, de sajnos nem lesz itt. Érdemes elmondani, mindez hogyan jutott tudomásomra. Meg csak néhány napja dolgoztam Londonban, amikor titkárnőm szólt, a világ első számú sportvezetője, Samaranch úr van a telefonvonal másik végén! Az iroda munkatársai a döbbenettől nem jutottak szóhoz, vajon miért kereshet? Mint kiderült azért, hogy - becsületére legyen mondva - személyesen közölje, elfoglaltsága miatt, nem jöhet, itt lesz viszont helyettese. Második és harmadik kérésem teljesült: a támogatást megháromszorozta, pártfogásunkat egy-egy kampánynál, eseménynél pedig, a Korábbiakhoz képest, fokozottabban igényli. - A budapesti kongresszus, ha úgy tetszik, a hattyúdalod lesz... - Jómagam 15 éve dolgozom az AlPS-nél, Szombathy Istvánt váltottam. Azóta arról álmodozom, hogy 1965 után egyszer megint rendezhessünk kongresszust. Megvalósulhatott, ami elsősorban szakosztályunk két prominens vezetője, Boskovtcs Jenő és Novotny Zoltán vállalkozó kedvének, áldozatos munkájának köszönhető. Számomra ezért is szomorú, hogy éppen ezen a kongresszuson kényszerülök'lemondani a főtitkári pozíciómról. - Mondhatjuk úgv is, az AIPS főtitkári székét felcseréled a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) székével... - Valóban így van... Mielőtt elnyertem a sportújságíró szövetség főtitkári tisztét, 1984-ben beválasztottak az IAAF tanácsába, majd '87-ben és '91-ben szintén tanácstag lettem. Az utóbbi választás Tokióban történt, ahol a nagyon kedves barátom, a korábban ugyancsak válogatott atléta John Hault, aki az 1AAF főtitkára volt méjj akkor, lemondottjxizíciójáról. Visszament szülővárosába, Manchesterbe, ahol az ő közreműködésével próbálják megszervezni a 2000-es olimpiát. - Megürült tehát egy nagyon fontos szék, amit fölajánlottak neked... - Nem hiszem, hogy lehet és kell titkolnom, az ötlet Primo Nebioloé volt, aki javasolta a tanácsnak, ne kívülről kérjenek föl esetleg olyas valakit, aki nem ismeri belső dolgainkat. Azt mondta, olyan emberre bízzák a feladatot, aki jártas az atlétikában, régóta ténykedik a szövetségben, tisztában vannak képességeivel és jellemével. Némi vita és megbeszélés után tavaly novemberben, Stuttgartban, a tanács úgy döntött, kérjen fel engem Nebiolo úr. Először azt gondoltam, hogy a kettőt, mármint a főtitkári tisztséget és televíziózást vihetem együtt. Három-négy hónapig ingáztam London és Budapest között, mígnem rá kellett jönnöm, ez így nem megy! A két és fél éves kislányom olykor már csak fényképen látott. Iszonyú volt... A tévé vezetése nagyon kedves, megértő volt hozzám. Azt mondták, büszkék arra, hogy ilyen pozícióba kerültem és annak reményében támogatnak, hogy egyszer visszajövök. Erre mit mondhatok: én is nagyon bízom ebben... - A szövetségnél mi a konkrét feladatod? - Gyakorlatilag az IAAF a világ legnagyobb sportszövetsége, hamarosan kétszáz tagországa lesz, évi költségvetése ötven millió dollár! Ennek a szervezetnek a sportpolitikája rendben van, azzal nem kell törődnöm. Vehetjük úgy, hogy a kivitelező apparátus első számú gyakorlati embere vagyok, de az elnök és a tanács természetesen fölöttem áll. Van egy csodálatos, negyven főből álló stábom, tehát apró, pici technikai dolgokkal nem foglalkozom. - A család hogyan viseli a gyakori távollétedet? - Ez egy bonyolult kérdés számomra... A nagyobbik fiam, aki válogatott atléta, jelenleg a Testnevelési Egyetemre jár, első éves. Neki itthon kell maradnia, úgyszintén az érettségire készülő kislányomnak. Náluk szóba sem jöhetett az utazás. A felségem, a már említett két és fél éves kislányom és a 12 éves fiam velem van Londonban. - Következésképpen a népes család fele négy évig a ködös Albionban él... - Feltéve, ha én bírom addig! - Egy sportember ne bírná? Sok sikert és kitartást munkádhoz! - Köszönöm, és viszlát a kongresszuson, mert azon még szeretnék ott lenni, bár főnököm. Nebiolo úr nem veszi jó néven, ha két-három napig nem lát... GYÜRKIERNŐ Marad-e az egyetemeken a kötelezd testnevelés? (Vagy mégse örüljön előre a diák...?) A kérdés apropóját az a felröppent hír szolgáltatta, miszerint az egyetemi hallgatókat a jövőben nem lehet kötelezni arra, hogy a tanrend keretében részt vegyenek testnevelés órákon. Minderről a téma igen jó ismerőivel, a szegedi SZOTE testnevelési tanszékének vezetőjével, Boros Gy. Lászlóval és helyettesével, Rédli Józseffel - aki egyben a Diáksport Egyesület elnöke is - beszélgettem. Partnereimmel elöljáróban igen lényeges kérdést sikerült tisztázni: sző sincs arról, hogy bármilyen központi szabályozással igyekeznének terelni ennek az ügynek az útját. Egyes helyeken a diákönkormányzatok „fújták fel" a kérdés jelentőségét, feltehetően azért, mert kellő szakértelem és felkészültség híján nem mindenben látják át a probléma sokrétűségét, esetleges helytelen döntésük következményeit. Amikor egy ilyen horderejű téma vár megoldásra. bizony nem elég csupán egyetlen szempontból - esetleg éppen a kényelmesebbikből vizsgálni azt, hanem rendesen „körül kell járni". Ebben nyújt segítséget a két ismert testnevelő tanár véleménye. Elsőként Rédli József világosított fel a következőkről: minden egyetem saját hatáskörében dönti el, mi legyen a sorsa a kötelező testnevelésnek. Itt, Szegeden - legalábbis a SZOTE-n - minden marad a régiben. Ennek több praktikus oka van. Egyrészt Képtelenség megvalósítani azt az elsősorban amerikai, de több nyugat-európai országban is jól bejáratott szisztémát, mely szerint a diák dönti el, mikor, hol és mit kíván sportolni. A SZOTE siralmas sportlétesítmény-helyzetét figyelembe véve semmi esély - egyelőre - ennek a rendszernek a bevezetésére. Most csupán a tanrendi testnevelés tudja biztosítani a hallgatók rendszeres testmozgását, mert így lehet betáblázni a pályák kihasználtságát, továbbá mert az. oktatás így tudja finanszírozni az anyagi és személyi feltételeket. Amíg az egyetem nem tudja biztosítani a megfelelő létesítményeket, addig kulloghatunk és vágyakozhatunk az amerikai példa után, de nekünk marad a tanrendi tesi. így nyílik lehetőség a termek bérlésére, a tanárok fizetésére stb... az oktatás pénzéből. Boros Gy. László szerint a diákönkormányzat félreértett valamit. Amerika és sok nyugati ország diákja valóban szabadon választhat, de a társadalom ezt később számonkéri rajtuk. Nálunk ezzel szemben a fiatalok még csak gondolatban sincsenek felkészítve a helyes döntésre,.nemhogy bárki is megkérdezné tőlük gyönge fizikai adottságaik, esetleges ezzel összefüggő betegségeik okát, eredetét... Ezenkívül hol vannak meg nálunk a dologi feltételek? Az Amerikai Égyesült Államokban ha több ezer hallgató akar lemenni sportolni, akkor lemegy, mert van hová. A legelképesztőbb sportok teljes arzenálja áll rendelkezésére a golftól (mert lehet, hogy csak ezt az egyet szereti az a szegény nebuló) a lovaglásig. Magyarországon Pécsett próbálkoznak az orvostudományi egyetemen a szabad döntés jogának gyakorlatba ültetésével, de ott sincs megoldva igazán annak az ellenőrzése, hogy a diák jól élt-e a felkínált lehetőséggel. Sarkítva: megtudakolják-e tőle valaha azt, miért nem bírt orvosként végigállni rosszullét nélkül egy többórás műtétet? A magyar diáknak nincs kellő előképzettsége, hogy tiszta szívből a sport mellett döntsön, hiszen ezt az évek alatt nem ültették a lelkébe. Létesítmények szempontjából egyébként a rendszer bevezetésére kísérleti jelleggel Pécs alkalmasabb, mint Szeged, hiszen van uszodája és tornacsarnoka is. A SZOTE - ellentétben a másik három orvosegyetemmel - a mai napig nem kapott sportcsarnokot, holott ezt már az előzetes ígéret szerint 1990-ben építeni kellett volna. Az Egészségügyi Minisztérium jogutódja, a Népjóléti Minisztérium igazán léphetne egy jó nagyot a megvalósítás felé. Rédli József állítása szerint egyébként minden csupán szervezés kérdése. Valóban vannak idejét múlt elképzelések a hallgatók „sanyargatására", amely egyesekben ellenérzéseket kelthet. Ennek a SZOTE-n úgy mentek elébe, hogy a mai magyar valóság talaján felkínált lehetőségeken belül figyelembe veszik a hallgatók kívánságait. Egy darabig még nem vezetik be mondjuk - a lovaspólót vagy a hullámlovaglást (ez utóbbit csupán hullám hiányában), de már most is több olyan „csoda" közül választhat tantervi óra keretében az igen tisztelt diák, mint korcsolyázás, tenisz, testépítés, hogy a többit (foci, kosár) ne is említsük. Azoknak pedig, akiknek még ez sem elég, ott van mindjárt a DSE, amely közel hat éve működik. Diákoknak 14, dolgozóknak két sportágban nyújt alkalmat a felüdülésre. Általában tömegsportversenyeken, kupákon, egyetemi versenyeken vesznek részt a csapatok, de a férfi kosárlabdázók megyei első osztályban, a női kézilabdagárda pedig városi bajnokságban rajtolnak. Ezentúl az egyesület szervezi az egyetemi évfolyambajnokságokat, felszerelést vásárol, kajak- és sítúrákat szervez, stb. Ami tény, és ezt már én teszem hozzá: hallottam olyan esetekről, amikor az egyetemisták egy része bojkottálta a testnevelés órákat. (Nem a SZOTE-n!) Nem tudom, jó-e, de megtörtént. Pedig máshol az egyetemi sportélet az élsport alapja és nem is akármilyen élsporté. De ha csak egészséges marad a diák - nagy elődök példaértékű beszéde nyomán szabadon - „már az sem semmi..." PIGNICZKI JÓZSEF Ónodi Henrietta világbajnok! Bár vasárnap is rendeztek öt döntőt a párizsi szerenkénti világbajnokságon, a szombati nap magyar hőse. Ónodi Henrietta nyugodtan pihenhetett szállodájában. A gerendán és a felemáskorláton ugyanis nem jutott fináléba, ám Párizs így is felejthetetlen emlékként marad meg a 18. évéhez közeledő békéscsabai tornásznő emlékezetében: az ugrásban világbajnok lett, s ezt talajon egy ezüstéremmel toldotta meg.