Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

SZOMBAT, 1992. APR. 18. MAGAZIN V A megemlékezés oka, hogy éppen 250 éve született, méghozzá 1742. április 20-án a Pest megyei Albertiben. Édesapja evangélikus lelkész volt, aki fia születése után két évvel Békéscsabára került, kora gyermekkorát tehát ebben az akkor még nem nagyon jelentős alföldi városban töltötte, de apja korai és váratlan halála miatt a család az ország másik végében levő Pozsonyba költözött, ahol az édesanya - Lang Erzsébet hősies erőfeszítéssel nevelte gyerekeit. Mindent megtett annak érdekében, hogy fia, Sámuel is tanulhasson, aki viszont diákként maximálisan kihasználta a sors adta lehetőségeket és mindig mindenütt mindent megtanulté, amit csak lehetett. Élete egyik legfontosabb állomása volt a németországi Erlangen, amely jelképpé vált a számára, lévén korábban egy jelentéktelen kis sárfészek, és már Tessedik korára szépen kifejlődött várossá, lakóinak tudatos és tervszerű akarata miatt. Tessedik diákéveinek az egyik legfontosabb vonása volt - talán ez különleges módon velünk született adottság? - a fékezhetetlen tanulni akarás, hogy mindig és mindenütt azzal a szándékkal fordult meg, mit lehet ott látni, tapasztalni, elsajátítani, megtanulni. Az erlangeni két év alatt - ösztöndíj nélkül - tanult természettudományt, teológiát, medicinát és anatómiát, valamint bölcsészetet, vagyis „a reális tudományok legjózanabb elveit", miképpen maga írja önéletírásában, mely az egyik legmegrendítőbb olvasmányom volt az utóbbi hetekben. A tanulni akarás mellett másik fontos tulajdonsága volt Tessediknek, és ezt meg is őrizte egész életében, a tapasztalatok megszerzésére való törekvés. Pedagógiai reformjainak is ez volt az egyik része, hogy magoltatás, biflázás helyett aktív módon kell tanítani, azaz az a szegény nebuló, aki egészséges, mozgékony, eleven, mert ifjú, szinte büntetésként éli meg, hogy 3-4 órát kelljen padban, teremben ücsörögnie, ahelyett, hogy energiáit felhasználva, gyakorlati módon tanítanák őket. Az erlangeni két év után Tessedik régi szokásának megfelelően több száz kilométeres gyalogtúrára határozta el magát, Coburg irányába indulva meglátogatta Hallét, Berlint, s természetesen az összes útbaeső helységet, hogy vándordiákként is megtanuljon mindent, ami szeme és nyitott lelke elé tárul. Coburg egy evangélikus teológus számára Luther miatt. Halle pedig a legnagyobb és még igazi pietista teológus miatt fontos, aki hitét gyakorlattá változtatta, vagyis a híres hallei árvaház megszervezője volt, hogy a Krisztustól kapott szeretetet az árvák felé fordítsa, így enyhítve sanyarú sorsukon. Tessedik számára nagy élmény volt megtapasztalni a hit gyakorlattá való alakítását, és később az egyik legfontosabb teológiai tétele lett az, amit a hívő gondolkodás a hit gyümölcseiként tart számon. Az is igaz, hogy Tessedik nem tartozott azok közé, aki nagyon sokat beszélt volna személyes hitéről, de azon nagyon kevesek közé tartozott, akinek rendkívüli munkássága ebből a hitből fakadt, ahogy ő maga emlékezik meg a már említett A másokért szolgáló életmű Szubjektív megemlékezés Tessedik Sámuelréíl Anélkül, hogy gondolkodtam volna, igent mondtam a felkérésre, hogy írjak néhány sortTessedik Sámuelről. Amikor helyére tettem a kagylót, akkor kezdtem csak megriadni. Vizslató tekintettel néztem szét a különben nem jelentéktelen könyvtáramban, miképpen máskor is cselekszem, ha olyan témáról kell írnom, ami előkészületet igényel. Ritkán hagy ennyire cserben a könyvtáram, mint ebben az esetben. Csak az 1968-ban másodszor kiadott Kislexikonban találtam pár sort Tessedikről: „Tessedik Sámuel (1742-1820) haladó pedagógus, a mezőgazdaság fejlesztője, szarvasi evangélikus lelkész." Ennyit addig is tudtam, tehát ez nem jelentett segítséget. Azon meditáltam, vajon mi lehet az oka, hogy ennyire nem áll figyelmünk középpontjában, illetve még csak a peremén sem!? Mintha nem tartozna hozzá alakja az általános műveltséghez!? Ugyanis tapintatosan érdeklődtem pedagógus ismerőseimnél, igaz egyik sem tartozott a korosabb csoportba, ám csak halvány emlékeik voltak a névvel kapcsolatban. Mezőgazdaságban dolgozó ismerősöm is van szép számmal, akik sok évig tanulták a földmüvelés tudományát, de ők sem tudtak többet róla. Hasonlóképpen kollégák között nem végezhettem kutaszkodást, de aligha tudtak volna többet Tessedikről, hiszen belenéztem az elmúlt évtizedek egyházi sajtójába: minimális mennyiségű, óvatosan fogalmazott megemlékezést találtam csak, ezért sem csoda, ha az ifjú lelkésznemzedék semmit sem tudhat Tessedikről; így azt sem tarthatjuk nagy csodának, ha egy mai, müveit újságolvasó sem tudna percekig folyamatosan beszélni erről a rendkívüli férfiről. Pedig nagyon sokféleképpen tekinthető ő példaképnek. önéletírásában, amikor 77 évesen halála előtt egy évvel - hálát ad Istennek mindazért, amire visszatekinthet nem rövid, de nem is könnyű életében. Ezen a vándorúton megtanult minden hasznos dolgot, megismerkedett a csatomázás előnyeivel, a folyón való úsztató szállítás hasznával, növények tervszerű telepítésével; egyszerűen mindent megfigyelt és megjegyzett, azzal a szándékkal, hogy hazahozza hazája, Magyarország számára, pedig alighanem könnyebben gyümölcsöztethette volna kreatív képességeit a már amúgy is fejlődésbe lendülő Nyugaton, mint a meglehetősen középkori sötétségben fulladozó Magyarországon, ahol éppen II. József tett kísérletet arra, hogy újító szelek fújdogáljanak hazánk tájain. Mindig nagyon érdekelt és izgatott egy-egy ember életében a motiváció: vajon mi hozta haza Tessediket onnan, ahol anyanyelvet beszélt, hiszen Tessedik gyermekkorában az iskoláit németül végezte, magyarul csak annyit tudott, ami Debrecenben a reformátusok között ráragadt, még az erlangeni évek előtt. Tanulmányai befejezése után rövid ideig udvari pap volt a Nógrád megyei Surányban, belül ismerhette meg egy urasági kastély életét, a magyar valóságtól meglehetősen elzárt valóságot. Nemzetiségi gyűlölködéstől átitatott korunkban egészen különösen hangzik az, hogy a magyarul nem a legjobban tudó német anyanyelvű tudós férfiú a szarvasi szlovákok, tótok papja lesz, mintha csak visszahúzta volna gyermekkori emléke Csaba közelébe, vagy mintha csak visszahúzta volna a sötétség és a nyomor, hogy tudását ott használja fel, ahol a legégetőbben szükséges. Szarvasi lelkész lett és ez az alföldi város Tessediknek köszönheti robbanásszerű fejlődését, és az is megható, ahogyan ez a nagyon sokat tanult, tapasztalt, német anyanyelvű tudós hűséges maradt a földhözragadt, kicsinyes, sokszor ellene áskálódó népéhez. Megérkezése után döbbenten fedezte fel - és ez különösen a németországi út után lehetett feltűnő! - a falusi nép kimondhatatlan sötétségét, babonaRUZICSKAY GYÖRGY RAJZA ságát, kificamodott vallásosságát, szinte nem lehet szavakat találni az akkori állapotok, fizikai, szellemi és lelki állapotok leírására. Együgyűség, butaság, bizalmatlanság még a leghasznosabb dolgokkal szemben is, úgy hogy csodálva bámulom Tessediket, aki mindennek ellenére nem fordult sarkon és nem hagyta faképnél ezeket az elképesztően kicsinyes, rosszindulatú embereket; ez a kicsinyesség és aljasság elsősorban a kollégái személyében jelent meg, akik nagyon jól értettek ahhoz, hogy ellene hecceljék az istenadta szegény és tudatlan népet. Elfuthatott volna más, talán sokkal kedvezőbb tájakra, hiszen páratlan és ragyogó eredményeket hozó munkássága miatt országos, sőt mondható - európai hírű lett, azaz bárhol szívesen látták volna akár az iskola reformereként, akár a mezőgazdaság kibontakoztatójaként, akár ipari szakemberként, de úgy is, mint evangélikus lelkészt. Érthetetlen módon maradt ereje ott bevégezni a szolgálatát, ahová Isten állította és még csak nem is gondolt arra, hogy akár sokkal magasabb hivatalért is feladja azt, amit elkezdett. Ugyanis a hivatalos felsőbbség - kezdve II. Józseffel egészen a megyei szintű vezetőkig - többszörösen elismerte Tessedik munkásságát; igazából csak helyi irigyeivel gyűlt meg a baja olyan alaposan, hogy egyszer hetekig tartó depresszióba esett, már-már mozdulni sem tudott, ételt magához venni végképpen nem akart, csak orvos barátjának szívós gondozása és szeretetteljes erőszakossága hozta ki ebből az állapotból. Ez a katolikus orvos rendkívül tisztelte Tessedikben a tudós nagy embert, de felsőbb hatóságokhoz írt levelében szépen hangsúlyozza azt is, hogy milyen rendíthetetlen Tessedik a hitelveiben, mint lutheránus lelkész. Ha egy 18. századi katolikus orvos tiszteli az evangélikus lelkész lutheránus hitét és azt megingathatatlannak tartja, akkor alighanem elszomorítóan tragikomikus az a jó pár évvel ezelőtti marxista kísérlet, hogy bebizonyítsák Tessedikről, hogy őt igazából nem érdekelte a teológia, hogy igazából nem is volt istenhívő, hogy inkább deista, teista, de leginkább ateista volt. Már jeleztük, hogy Tessedik életének, tetteinek, gondolkodásának a mozgató rugóját nem az érvényesülésben, karrierben, meggazdagodásban véljük felfedezni, hanem abban az egyszerű tényben, hogy segíteni akart ott, ahol éppen nagy szükség volt a segítségére, még akkor is, ha nem mindig és nem mindenki fogadta lelkesedéssel ezt a segítséget. Ennek a spirituális gyökere pedig nem volt más, mint az a Názáreti Jézus, aki feláldozta önmagát a golgotai kereszten. Tekintsünk most el a Názáreti áldozatának teológiai tartalmától, amely a bűnös ember megváltása, Tessedik élete is áldozathozatal volt. Nem teológiai értelemben, de alakja, élete, tevékenysége megváltást hozott Szarvasnak és az egész magyar Alföldnek. Tessedik vázolta fef elsőnek a magyar AJföld mezőgazdasági arculatát, óriási erőfeszítéssel, nem egyszer saját zsebből ráfizetéssel, de különböző fákat telepített meg itt, hogy ne az üresnek és végtelennek látszó puszta ásítozzon, ahol száraz levelet sem tud kergetni a kósza szél, mert nincs; kipufogócsőből gázzal mérgező autós nem is gondol arra, hogy mennyi hősies küzdelembe került az, hogy bármerre menjünk is az Alföldön, fák és erdők szegélyezik utunkat, s hűs árnyuk pihenést adhat nagy rohanásunkban. Óriási a jelentősége Tessedik iskolareformjának is, a tanulókat aktívan, azaz foglalkoztatva tanító felfogásának, amiből a legjobb tudásom és saját tapasztalatom szerint szinte semmi sem valósult meg, pedig elképzelései ma is modernnek tűnnek fel a számomra, aki - igaz - nem vagyok pedagógiai szakember. Megrendítő ez a másokért szolgáló életmű! A szikes föld művelése, a selyem termesztése, a lucerna haszna és fontossága, az istállózás, fatelepítés, méhészet, eleven sövények szerepe... és még mennyi minden. Mindemellett ráadásul példamutatóan látta el evangélikus lelkészi szolgálatát, az összes prédikációját szó szerint leírta, még akkor is, amikor már könnyetlén bírta a szlovák nyelvet. Mint embertől is sokat lehetne tanulnunk: hogyan fogadta el és használta fel szellemi és lelki élete számára pl. betegségeit, az ellenségei támadásait, rágalmait; hogyan tudott koporsó mellett megállni, nem csak akkor, amikor hivatalából következően végezte ezt a szomorú szolgálatot, hanem amikor szeretteit kísérte utolsó földi útjára. Hogy voltak hibái is? Vannak életrajzírók, akik Tessedikben is keresik a hibát. Nagyon zárkózott volt, nem kevelte a hangosan szórakozó társaságokat, merev és kemény volt stb. Lehettek hibái, nem is értem a kérdésfeltevést. Tessedik tudta, hogy mennyire jót akar a hazának, az Alföldnek, az itt élő embernek, és amikor mégis aljas akadályokba ü tközött, akkor ő is, mert ember volt a szó teljes értelmében, kiborult és elvesztette türelmét. Nem is emberi lény lenne, ha nem lettek volna úgynevezett hibái. De talán azt ma már nem találjuk hibájának, hogy folyton tanult, kutatott, minthogy annak idején meggyanúsították a hívei: „...híveim mindig könyv mellett találtak, azért azzal kezdtek gyanúsítani, hogy még nem tanultam ki azt, amit kellett volna, mert íme a többi tanító urak mindig pipálnak, s... legyeket öldösnek,... torokra járnak" - írja. Hetvenhét évesen írt önéletírásában nem bánta meg egyetlen szóval sem, hogy ott és úgy élte le életét, ahol és ahogyan. Ezt a szubjektív hangvételű emlékezést is fejezzük be az ő szavaival, kihallva belőle a bölcs és mély hitű ember korunknak szóló üzenetét, hogy a legnagyobb titkok egyike a hitből fakadó szolgáló élet. bár ez a tétel lehet, hogy mosolyt fakaszt pénzt hajszoló, butikos, ügynökös, ügyeskedő, kegyetlen konkurenciát szülő korunkban, ám Tessedik alakja 250 év távolából is, mint sík vidéken egy kiemelkedő fa, korunk szellemi elsivatagosodásában ő ma is életfa, így zárja be önéletírását halála előtt egy évvel: „Istenem iránti legforróbb hálával tekintek vissza életem lefolyt éveire. Mily sok nagy örömben részesített engem az o kegyelme! És mily sok nehéz fájdalmat segített az ő keze elviselnem és legyőznöm! Mindezek elmúltak, mint súlyos viharteljes felhők s nem is sejtett áldásokat hagytak hátra a számomra! Áldott legyen azért az Úrnak szent neve! Én reméltem, hogy Isten megadja, hogy még síromon is ki fognak kelni ama virágok, melyeknek magvait, talán idő előtt, talán terméketlen földbe, jó remény fejében elvetettem." RIBÁR JÁNOS EVANGÉLIKUS LELKÉSZ BOTOND KÁROLY: STÁCIÓK 10-11