Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

SZOMBAT, 1992. ÁPR. 18. MAGAZIN III Gyergyóban - mint általában a Székelyföldön - még a század első felében is megtartották ezt a szokást, egészen a negyvenes évek végéig: 1948-ban volt az utolsó határkerülés. Talán tovább is folytatták volna, ha meg nem tiltják hatóságilag az ilyenfajta rendezvényeket. De hogy mindmáig élő hagyományról van szó, bizonyítja az a tény, hogy az 1989-es decemberi fordulat után már az első évben megszervezték a szokás felelevenítését minden olyan helységben. ahol negyven évvel ezelőtt még megtartották. 1990-ben, illetve 1991-ben nekem is sikerült részt vennem a Gyergyóimedencében szervezett határkerüléseken, majd pedig megismerkednem a fő szervezőkkel. A Gyergyói-medencében a hagyomány felelevenítésének fő szervezője Hajdó István esperes volt. Az ő irányításával tartották az első megbeszéléseket, majd végigjárták a környező falvakat és meghívták őket is, hogy együtt ünnepeljenek. Paptársaival együtt minden faluban segítettek az embereknek: "Műsorfüzetet készítettem nekik, melyben szerepeltek a hajdan mondott imádságok. könyörgések és énekek, az orálás vagy oráló ima stb.". Rajtuk kívül minden faluban volt egy-két világi szervező is, akik a lovaspróbát tartották, kijelölték az útirányt, vezették az imádságokat. Gyergyószentmiklóson erre a feladatra Páll József vállalkozott, aki 38 éves, így csak „hallomás" után ismerte a szokást. Érdeklődésemre a következőket mondta: ,.Gyergyóban a nagy szervező hajdanában Páll Están (István) volt, tőle hallottam erről legelőször. Kiemelkedő gazdaemberként kocsmát is tartott, ő szervezte és engedélyezte a bálokat, összefogta a fiatalokat, a szokásokat is ő tartotta. Ő mesélte, hogy húsvét reggelén, az éjszakai támadás (feltámadási szertartás) után volt a szenteltetés (ételszentelés), majd a reggeli után nyolc órakor gyülekeztek a lovasok a Múzeum téren, ahonnan a templom irányába indultak. Itt a pap megáldotta őket, aztán megkerülték a határt. Közben húsvéti énekeket énekeltek és az olvasót mondták. A határban találkoztak a többi falu lovasaival, köszöntötték egymást, üzeneteket olvastak fel, elmondták az orálást, majd hazaindultak, de már a másik irányba. (...) A nagymise utánra értek haza. A pap a hívekkel fogadta őket, megköszönte nekik a fáradságukat és megáldotta mindannyiukat." Kisebb-nagyobb kiegészítésekkel majdnem minden adatközlő ugyanezeket mesélte el, beleszőve a maga egyéni élményeit. íme néhány közülük: „Abban az évben Kémenes Miklós, egy asszegi ember írásba olvasta a gyönyörű szép áldásmondást, hogy a jó Isten őröjzön meg sáskajárástól..."; tartották a régi székely viseletet, a lovasság fehér harisnyába, székely ruhába vöt ugyanakkor es."; „mutyiban elénekeltük a székely himnuszt, mert már akkor sem volt szabad"; „Mint egy század, úgy vonultunk le a Szentségkeresztfához... "; „A templom előtt fogadtak, a harangok zúgtak, ...amíg béjöttek a gyalogosok is egyet zúgtak, a harangok. " Gyalogosok is mentek „határkerülni": „Egyik esztendőben az egyik mezőre, másik esztendőben a másikra mentek, ...négyesével, szépen sorjában...: a határban az imádkozó emberek elvégezték az imádságokat, ...az öreg Szent Anti fejből tudta az énekeket; ...megnézték a veteményeket, kérték Isten áldását, őrizze meg a határokot..." Arra a kérdésre, hogy miért tartják a határkerülést, és miért éppen húsvétkor, így válaszoltak: „Minden faluban megvót ez a szokás, ... ilyenkor már lehetett látni, hogy búvik-e a gabona."; "... kértük a jó Istent, hogy áldás legyen, jó termés legyen, hogy a népek tudjanak a környékben élni. "; „azokot a fődeket meg es szentelik s a jég es nem veri el"; „... ahol van a határa mindenik községnek, ott imádkoztunk, hogy a jó Isten őröjze meg a határokot jégesőtől s minden veszedelemtől." - S megőrzi? - kérdeztem. „Abba reménykedünk, a vallásunk szerint azt tartcsuk!" válaszolta hittel a kérdezett. „Apánkról maradt ránk, s belénőttek a fiatalok es..." - mondta egy másik. A nagy eseményre való készülődés már hetekkel azelőtt megkezdődik. Néhány nappal a fratárkerülés előtt megbeszélést, próbát tartanak a lovasok: nagyság és szín szerint felállítják a lovakat, megtanulják a távolságtartást, ami két lóhossza, azaz 5 méter, vigyáznak a fiatalabbakra, közrefogják őket. Mivel a lovaknak f v java része igavonó állat, nem könnyű egy-két nap alatt lovaglásra szoktatni őket. De nem kellett félteni a legényeket, sőt még a leányokat sem: 1990-ben nagy meglepetést keltett, hogy székely ruhába öltözött lányokat is láthattunk a lovasok között. Újdonságnak számított még a gyermekek részvétele, valamint a modern „nyergesek" - biciklisek, autósok határkerülése is. Nagyon sokan részt vettek, főként az első évben; csak a Szentmiklósról érkező lovasok száma száz körül volt, de a többi helységekből is kitettek magukért. Gyönyörűen kikefélt, feldíszített lovakkal, szinte versengtek, hogy ki vonul szebben, nagyobb létszámban. Az árvalány hajon, színes pántlikán kívül volt még egy érdekes diszítésmód: a lovak fülei mellé kis háromszínű zászlócskákat tűztek fel; volt, aki csak piros-fehér-zöld színűt, volt, aki egyik felől ilyent, a másik felől piros-sárga-kéket. Egyik az ország, másik az anyanemzet zászlója. (...) Amint a lovasok elérték a határt, asszonyok és leányok vártak rájuk, akik előrementek és elkészítették a búzakoszorút a zöldellő búzából, melyet a vezérkeresztre tettek. A lovasok között is akadtak, akik a lovakat is díszítették zöld búzával. Megadott helyen és időben hat helység lovasai találkoztak, köszöntötték egymást, elmondták az orálást, a könyörgő imát, elénekelték a húsvéti antifónát, a himnuszokat, majd megkerülve ki-ki a saját határait, hazatértek. Részlet az oráláshól: „Ismét felderült egy év, melynek viruló tavaszát az örök Mindenható megadta érnünk, hogy ősatyáink szokása s magyar nemzetünk gyakorlata szerint dúsan fejlődő határainkon egymást tisztelve, köszöntve, buzgó imánkat a mindenség Urának bemutassuk. Először azért, hogy O szent Felsége hazánk szenvedéseit megelégelje, a nemzetek közötti kibékülést elősegítse: másodszor azért, hogy óvja meg Isten áldást hozó határainkat minden veszedelemtől, növelje azokon az új reményeket s kegyeskedjék szívünkbe erőt és békességet Önteni. Kezdjünk tehát ősi szertartásunkhoz és mindnyájan egy szívvel kiáltsuk: - Alleluja, alleluja, alleluja, hála legyen az Istennek!" A lovasok és más határkerülők a nagymise után érkeztek meg a templom elé, ahol már várta őket a lelkipásztor és az ünneplőbe öltözött sokaság, akiknek beszámoltak a látottakról-hallottakról, útjuk céljáról és eredményéről: „Húsvét reggelén végigjártuk Gyergyószentmiklós határát. A feltámadás legyőzhetetlen hitét, örömét hirdettük meg a nagy természetnek. Beleimádkoztuk szép szülőföldünk világába, hogy a csobogó patakok hirdessék, a daloló madarak énekeljék, van feltámadás, ... a mi örökségünk a feltámadás!" (...) A lelkipásztor megköszönte a fáradozásukat és szép beszédet tartott, melynek lényege a szülőföldhöz való ragaszkodás, az ősök szokásainak, hagyományainak megtartása, a „mi nem megyünk, mi maradunk!" Ezután közösen imádkoztak, elénekelték újra a Mennynek Királynéasszonya című antifónát, a székely és a magyar Himnuszt, majd az ünnepség végével mindenki hazatért. Ebéd után a legények közül néhányan, a hajdani szokásoknak megfelelően együtt mulattak, illetve megbeszélték, hogy másnap, húsvéthétfőn milyen csoportokban mennek locsolni, megöntözni a leányokat. GERGELY KATALIN Határkerülés a Gyergyói-medencében (Szemelvények) A húsvéti határkerülés vagy határjárás egész Magyarország területén elterjedt szokás volt a középkortól kezdve egészen a XIX. századig. Századunk első évtizedeiben már csak az ország peremvidékein, főleg Erdélyben, a Székelyföldön tartották meg. A középkorban kialakult szokás szerint, tavasszal a jelesebb ünnepeken a falvak határában, a vetések között ereklyékkel, zászlókkal, énekszóval körmeneteket, processiókat tartottak; lóháton vagy gyalog megkerülték a határt, különböző szertartásokat végeztek, hogy a vetés minél bővebb termést hozzon, kártevőktől, gonosz ártalmaktól védve legyen. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzedelmét, a feltámadást, hogv a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat a föltámadt Krisztus hatalmával elrettentsék. Április közepe a tavasz ébredése Svédországban. Legalábbis a déli országrészben. Északon még ilyenkor is hótakaró borítja a tájat, ott csak május közepén örülhetnek az emberek a kikeletnek. Ilyentájt már gyakrabban előbújik a nap a felhők mögül, s a svéd embert ez igazán felvidítja. Nekivetkőzik, ingujjban didereg, de „napozik"! Nem engedi, hogy egyetlen perc is kárba vesszék, magába akarja szippantani az amúgy bizony keveset látott és hiányolt napsugarakat. Órül annak, ha a húsvét áprilisban van. Mint idén. Tudniillik ilyentájt már könnyebb mozogni, nincs hó, lehet kirándulni, meglátogatni a rokonokat, ismerősöket. És hódolni a szokásoknak, hagyományoknak. Öt évvel ezelőtt még a Kattegatöböl menti Halmstadban éltem. Sokat hallottam és tanultam már az ottani szokásokról, az ünnepekkel járó ceremóniákról, de a „gyakorlatban" soha nem éltem meg ezeket, nem láttam őket. S ez volt az első húsvétom a skandináv földön. Barátaink az ünnepre való felkészülés során igyekeztek megmutatni nekünk mindent, ami számunkra új és érdekes volt. Persze, az ember gyorsannem bújhat ki a bőréből és alig egy év alatt nem lesz színtiszta „svéd", így azután mi inkább a hagyományos, magyar szokások szerint „spájzoltunk." Bár azt is észrevettük, hogy kinnélő honfitársaink, s a más országokból érkezeit magyarok is csak részben vették át az ottani étrendet, így a húsvéti menü valami sajátos keveréke volt a svéd-magyar konyhának... Mindenről persze nem is tudtak, lehet, nem is akartak felvilágosítani bennünket. Például a böjti boszorkányokról. Történt ugyanis, hogy az ünnepi ebéd után - éppen az itthoniakra terelődött a szó - csöngettek a lakásajtón. A lépcsőházból vidám csicsergés, nevetgélés hallatszott, s amikor ajtót nyitottunk, ott állt előttünk Böjti boszorkányok házalása Népszokások Svédországban négy kis boszorkány. Kezükben söprű, fejecskéjük tarka kendővel bekötve, arcuk fekete pötytyökkel „díszítve". Szépen felsorakoztak és énekelni kezdtek. Nem értettük a különben kellemes hangzású, kedves dalocskát, de később megtudtuk, hogy az ünnepről, a húsvéti megtisztulásról énekeltek. A gyerekeink - ők is hasonló, tíz év körüliek lévén - mögülünk kikukucskálva szemlélték a jelenetet, majd felbátorodva elénk léptek és láthatólag élvezték az „előadást." Amikor befejezték a kis ördögfiókák az éneklést, meghajoltak és közülük egyik, feltehetőleg a dalárda vezetője, meghajolt és azt suttogta: - Ett agg, lite godis eller pengar... (Egy tojást, édességet, vagy aprópénzt...) Miután besöpörték a „honoráriumot", odébbálltak. A következő ajtón csöngettek. S így mentek házról házra, lakásról lakásra. Persze, nemcsak ők, hanem másik csoportok is. Aznap még öt-hat... Kétségkívül kellemes színfoltja ez a népi hagyomány a húsvétnak. A svédek pedig hagyománytisztelő emberek, ragaszkodnak mindenhez, amit őseik műveltek és rájuk hagytak, amit tőlük örököltek. Egyébként azt is el kell mondani, hogy e több mint 8 milliós ország lakosságának 98 százaléka protestáns, a húsvéttal kapcsolatos szokásaik pedig még a katolicizmus korából - az 1527 előtti időkből erednek. A fentebb leírt hagyományos házalás, a paskkáringeknek nevezett kis boszorkányok éneke is ebből a korból származik. Érdekes azonban néhány szót ejteni arról is, hogy mit esznek húsvétkor a svédek. A már említett időkből származik a farsang, majd a böjti szokások felelevenítése is. A nagy farsangi mulatozások után 40 napig böjtöltek. Régen. Ma már csak a korabeli húshagyó napokra emlékeztető fettisdasbulle-t (fettisdag - húshagyó nap, bulle - zsemle) sütik. Húsvét előtt tele vannak az élelmiszerüzletek, pékségek ezzel a nem kimondottan sós zsemlének, hanem inkább zsemle formájú kalácsnak nevezhétő péksüteménnyel. Az ünnep elmúltával hiába keressük a finom zsemléket, egyszerűen eltűnnek a pultokról és a következő év böjti időszakáig meg sem jelennek. Nagypénteken halászlé, főtt hal. főtt krumpli kerül az asztalra. Italt (legalábbis szeszes italt) ezen a napon nem fogyasztanak. Másnap ugyanez a menü. Az ünnep vasárnapján pedig báránysült és újfent (sült)hal van az étlapon. A kedvenc halétele a svédeknek lazacból és heringből készül. Ez a két halfajta a „legmenőbb" ebben az északi országban. Persze, a finom húsfalatok mellé szépen kifestett húsvéti tojások kerülnek az ünnepi asztalra, mégpedig nemcsak dekorációként, hanem az étlap részeként is... Különben jellemző a svédek mérhetetlen türelmére, egyben pedig hagyománytiszteletére is, hogy a húsvéti tojásfestést szinte művészetté fejlesztették: olyannyira kicirkalmazzák őket, hogy az ember szinte sajnálja feltömi az ilyen „alkotásokat"! Étel mellé ital is jár. Nos, a skandináv szokások szerint húsvétkor bor illik a nehéz étel mellé (Istenem, pedig jó zsíros sonkát nem is fogyasztanak!). Sört ilyenkor jóval kevesebbet isznak. Ezt egyébként az országos Systembolaget-hálózat (italszaküzletek, ahol Svédországban szeszes italt lehet vásárolni) kimutatása alapján tudom állítani, amely szerint a sör karácsonykor és a júniusi Midsommar (nyári napforduló)-ünnepek alkalmával fogy jóval nagyobb mennyiségben. A gyerekek szörpöt isznak és húsvéti ebédnél kapják a nálunk „nyuszi-hozta" édességcsomagot. Ebben a legtöbb a marcipántojás, amiből húsvét előtt annyi van, hogy Dunát, pardon, Kattegat-öblöt lehetne rekeszteni... S valamit elfelejtettem. Húsvétkor egyetlen asztalról sem hiányozhat a sárgaliliom! Ez az ünnep színe, mondják a svédek, s nem ünnep az, ha nincs néhány szál az asztalon! Igazuk van: máris indulok és veszek egy csokor sárgaliliomot. Addig is: Glad Pask! Kellemes húsvéti ünnepeket! TOPOLYAI FERENC