Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-13 / 88. szám

2. SPORTJA 1992. április 13. ff Hiányzott a vízből egy higgadt ember... MM Beszélgetés Kásás Zoltánnal, akit kísért a kilencedik hely - Bár a bajnoki döntőbe jutott két fővárosi együttes, a Tungsram SC és a VasasPlaket még javában „gyilkolja" egymást, az Ön fiai számára már hetekkel ezelőtt véget ért a pontvadászat. A magyarázat, ha úgy tetszik, a rideg valóság: az alapszakaszban nyújtott teljesítményével a Szeged SC az utóbbi évek legrosszabb helyezését „érdemelte ki", csupán kilencedik lett. Csak ennyire képes ez a társaság? - Reálisan nézve az 5-6. helyre várhattam a csapatomat, és ha az utolsó két hazai mérkőzésünket (a Szolnok és a Szentes ellen) megnyerjük, most valószínűleg kevésbé lennék elégedetlen. Az az igazság, hogy ősszel a jó rajt után beleszaladtunk három buta vereségbe (Bp. Spartacus, BVSC, OSC), és tulajdonképpen az orvosegyetemisták elleni találkozón kezdődtek azok az érthetetlen fegyelmezetlenségek, amelyeket gyakorlatilag a bajnokság végéig nem tudtunk „elfelejteni". Részben csapat-, részben egyéni fegyelmezetlenségekre gondolok. Egy egészen egyszerű példával szemléltetve: hiába beszéltük meg a meccsek előtt, hogy magas lövésekkel próbálkozunk, a srácok többsége a „biztonság" kedvéért (félelemből?) rendre laposan tüzelt. Egy-egy korán jött hiba után pedig - ebben végig következetesek voltunk... jöttek a sorozatos bakik... Hiányzott a vízből egy olyan higgadt ember, aki a kritikus szituációkban elkéri a labdát, és nem engedi, hogy a többiek kényszerhelyzetből lövöldözzenek. Ha a támadási idő lejártával valaki a semleges sarokba íveli a „Mikasát", lehet, hogy nagyobb hasznot hajt a csapatnak, mintha teljesen értelmetlenül a blokkba bombáz, azaz lefordulási lehetőséghez segíti az ellenfelet. Ezzel azt akarom mondani, hogy a visszafogottság, a „kevesebb " produkció olykor többet ér, mint a túlfűtöttség, a „több" vállalása. Nem véletlenül említettem az imént a lefordulásban rejlő veszélyeket: általában akkor nyertünk meccseket, ha folyamatosan arra késztettük a rivális gárdát, hogy felállt védelem ellen játsszon... - Mindig is irtóztam azoktól az edzői nyilatkozatoktól, amelyek arról szólnak, hogy „ez a siker (vagy éppen kudarc) a nagyszerű (netán silány) csapatmunkanak köszönhető, ezért nem emelek ki és nem marasztalok el senkit". Azt vallom, minden eredményben az egyének remeklése vagy „betlizése" a döntő, tehát bármilyen együttest érdemes „ízekre szedni" és úgy vizsgálni. Kérem, segítsen most a „boncolásban"! - Ha jól értem, külön-külön kell értékelnem játékosaimat. Nem lesz nehéz, már csak azért sem, mert a fiúk már ismerik a „személyre szóló" minősítéseket. Lássuk! Scsegyerkin kapus az átlagosnál mindenképpen többet nyújtott, még akkor is, ha néha-néha beszedett egy-két potyagólt. Tehát ót egyértelműen a jók közé sorolom. A másik orosz légiósról, Bicsihinről hamar kiderült, hogy nem volt igazán nagy fogás. A szezon vége felé valamelyest javult a játéka. Csapó védekezésben nem okozott csalódást, ám elöl olykor feleslegesen ellőtte a labdát vagy rosszult passzolt a center felé, azaz bizonyos helyzetekben egyszerűen helytelenül döntött. Szorgalma viszont mindenképpen dicséretes. Török T. a junior-vb után sokat betegeskedett, így a kondíciója is gyengébb volt a kívánatosnál. Tehetsége vitathatatlan, de az elmúlt évben nem azt produkálta, amit tud. Dr. Török önmagához és másokhoz képest (tegyük hozzá: súlyfeleslegével együtt) is igen jól játszott, sokat vállalt, jószerivel egyedül „érezte" a játékot. A hajrában egy kicsit ő is „visszavett", de ezzel együtt teljesítménye egyértelműen a „pozitív" kategóriába tartozik. Szabó Z. az egyik legprofibb szellemű játékos a csapatban, az edzéseken és a mérkőzéseken is akar és hajt. Egy edző számára ideális alany, aki sok helyzetet kidolgoz és kihagy... Csatárként lényegesen több gólt kellett volna lőnie! Dongót sajnos kritikán aluli hozzáállásáért illik elsősorban „kiemelni", nem pedig egészen kivételes képességeiért. Alig látogatta az edzéseket, és ezzel - tekintve, hogy a taktikánkban komoly szerepe lett volna - nagyban befolyásolta a csapat produkcióját. Valahogy nem érezte a felelősségét, és ezzel bizony az én dolgomat is.nehezítette. Kárász sérülései (különösen a folyamatosan rakoncátlankodó válla) miatt sokáig nem azt nyújtotta, ami benne van. A bajnokság vége felé határoNagy név az övé. Azok közül való, amelyeket a hetvenes években megtanultunk tisztelni és szeretni: Kásás Zoltán 92-szer szorított helyet magának abban a túlzás nélkül tökéletesnek minősíthető vízilabda-válogatottban, amelytől akkoriban a fél (vagy inkább az egész) világ rettegett. A legendás pályatársakhoz - Faragóhoz, Csapóhoz, Molnárhoz... hasonlóan az „aktív szakasz" lezárását követően a Ferencváros és a Tatabánya hajdani kitűnősége is az edzői munkát választotta hivatásául. Ausztrália „meghódítása" után a nyolcvanas évek második felében már a szövetségi kapitányoknak mifelénk jó ideje „kijáró" irigy(elt)séggel vegyes sajnálatot is közvetlen közelről érezhette, majd a balsikerrel végződött szöuli szereplést Olaszország, egészen pontosan a szicíliai Ortigia Siracusa próbálta vele feledtetni. Két kemény és tanulságos esztendő után 1991 őszén a remek szakember engedett a szegedi vezetők csábításának, és azzal a szilárd elhatározással érkezett a Tisza partjára, hogy nem csupán elfogadható helyezést ér el új gárdájával, hanem egyszersmind elkezdi a jövő (nagy) csapatának építését is. Azóta „nyolc hónapnyi kocka" lepergett életünk filmjén, és Kásás Zoltán mostanság vitathatatlanul szomorúbbnak tűnik, mint tavaly szeptemberben... zottan hasznosan pólózott, ráadásul a kapuba is többször betalált. Dr. Dömsödit a hajtós vízilabdázók között kell megemlíteni, akinek akadtak jobb meccsei és gyengébb periódusai is. Egy idősebb játékostól azt várná az ember, hogy kevesebbet fegyelmezetlenkedik, ám Döme jó néhányszor teljesen előkészítetlenül lövöldözött... Lengyelt hasznos taktikai embernek ismertem meg, aki térdsérülése miatt tavasszal már kevesebb lehetőséget kapott, azaz önhibáján kívül nem nyújthatott igazán jót. Rigót is visszavetették kisebb-nagyobb sérülései (különösen a könyöke kínozta), de amikor használható állapotban volt, kiderült, hogy „jó kis játékos". Megyerire igaz leginkább, hogy ha kevesebbet csinál, az alighanem több lett volna. Az edzéseken mindig rendesen dolgozott, de a mérkőzéseken, ahogy a vízbe ugrott, megszűnt számára a taktika... A két fiatal. Molnár és Fodor egyaránt rendkívül tehetséges, mindketten szép jövő előtt állnak. Kitűnő alapokat kaptak korábbi mestereiktől, Lihótzky Károlytól és dr. Kiss Lajostól, így a beépülés csak azért vált nehézzé számukra, mert a csapat „nem vitte" magával őket. Bolyát az egyik legügyesebb fiatal kapusnak tartom az országban, aki máshol (ahol nincs egy Scsegyenkin-formátumú vetélytárs^ alighanem rendszeresen védhetett volna. Az Olimpiai Kupában (ahol Módnak és Halásznak is szerepet szánok) remélem igazolja majd szavaimat. - Nem titok, hogy a Szeged SC komoly anyagi gondokkal küzdött és küzd. A pólósokat mennyire viselte-viseli meg a pénztelenség? - Azt mondják, emberemlékezet óta nem volt ennyire rossz helyzetben a csapat, mint most. Ismert tény, hogy tavaly ősszel két „hagyományos" szponzor bizonytalan időre ' „kiszállt" a vízilabda támogatásából, ezért a srácok esetenként csak több hónapos késéssel kaptak pénzt. Emiatt vagy inkább ettől függetlenül? - nem érezték azt, hogy valaki is törődik velük. Takarékosságból szinte ki sem mozdultunk Szegedről, márpedig egy edzőtábor, vagy néhány (mondjuk jugoszláviai) edzőmeccs sokat jelentett volna a társaságnak. Félreértés ne essék: nagyon jól tudom, hogy nem lehet, nem szabad mindent a pénztelenségre, „külső tényezőkre" visszavezetni, de én magam tapasztaltam, hogy a napi gondok például az edzéslátogatottságban is lecsapódtak. Nehéz úgy felkészülni, hogy jobbára öt-öt fős alkalmi csapatok gyakorolnak egymás ellen, és a védő már előre tudja, hogy mit csinál majd a csatár, vagyis saját csapattársa. - Ezt a kilencedik helyet saját kudarcaként fogja fel? - Ha egy szóval kell felelni, igen. Bár találóbb az, hogy nagyon csalódott vagyok. Két gyötrelmes olaszországi szezon után (ahol messze nem azok a feltételek fogadtak, amilyenekre számítottam) Szegeden sem úgy sikerültek a dolgok, ahogy elképzeltem. Pedig a fiúkat, a társaságot határozottan megkedveltem, „csupán" azok az eszközök (igen, megint a pénz...) hiányoztak a kezemből, amelyekkel némelyiküket még jobban „megfoghattam" volna. Úgy látszik, a kilencedik hely kísért engem, hiszen a Siracusaval is pontosan ezen a helyen zártuk a bajnokságot. (Más kérdés, hogy azzal a gárdával már az is bravúros teljesítmény volt, hogy elkerültük a kiesést.) Visszatérve a Szeged SC-hez: megmagyarázhatatlan labilitás jellemezte a csapatot. A legjobbakat olykor legyőztük, a gyengébbektől meg váratlanul kikaptunk. A fokpzottabb felelősségérzet és a tudatosság jelenthette volna azt a bizonyos „szükséges pluszt". Persze hangsúlyozni kell, hogy negatívumok ellenére kevés híján ott végeztünk, ahol szerettünk volna... - Azt beszélik, hogy Szegeden a (profi) vízilabda léte is megkérdőjeleződött, éppen az anyagi problémák miatt... - Valóban nehéz elképzelni, hogy a következő bajnokságban ilyen körülmények között elindul (és megfelelően szerepel) majd a gárda. A szerződések többsége június 30-án lejár, vagyis hamarosan dönteni kell. Ebből a garnitúrából - főként a fiatalokra támaszkodva - jó két év alatt lehetne igazán ütőképes együttest összehozni. (Az UTE tavalyi csodacsapata péládul négy év kemény munkája után érte el szenzációs sikereit.) Ennyi idő elég lenne ahhoz, hogy a srácok megértsék: ha egy meccsen mondjuk csak hat gólt kapnak, már hét is elég a győzelemhez, ellenben, ha tizenötöt... - Említette a lejáró szerződéseket. Tudomásom szerint az Öné is június végéig érvényes. Megy? Marad? - Még nem tudok semmi biztosat mondani. Akár megyek, akár maradok, azt szeretném, ha rendeződnének a dolgok a csapat körül. Szeged a magyar vízilabdasport egyik legfontosabb utánpótlásnevelő bázisa (a Lihótzky-dr. KissÉles hármas folyamatosan „termeli" a tehetségeket), ezért sport-, egészségügyi és morális szempontból is jóvátehetetlen hiba lenne „megszüntetni" azt. Hamarosan egy felfogásbeli változásnak is be kell következnie, hiszén előbb-utóbb mindenki számára természetes lesz, hogy csak a nagyon jók keresik profiként a kenyerüket, akiket jó értelemben vett amatőrökkel egészítenek majd ki. Szeged ebből a szempontból talán az egész magyar mezőny előtt jár, ugyanis nálunk már idén is sok egyetemista, főiskolás, illetve munkahellyel rendelkező játékos pólózott, ami pillanatnyi hátrányt jelentett ugyan számunkra, ám a jövőt tekintve véleményem szerint már lépéselőnyként értékelhetjük ezt. Akik „másodállásban" pólóznak, azoknak az uszodában az edzés, vagy mérkőzés alatt csak a vízilabdára szabad koncentrálniuk, mert csak így kerülhetnek be a csapatba, csak így válhatnak igazán hasznos játékosokká. Azt hiszem, az átalakulási időszakra jellemző „félprofi-félamatőr" állapotnál rosszabbat nehéz lenne elképzelni... RÉTHI J. ATTILA Látogatás Észak-Rajna-Vesztfáliában, avagy egy visszavágó igaz története „Lebegés" a pályán és a császári vagonban A Délmagyarország olvasói az elmúlt hét második felében már megismerhették egy szegedi öregfiúkból álló labdarúgócsapat Ruhr-vidéken tett látogatásának néhány érdekes részletét, ám a Dél Sportját is örömmel forgatók kedvéért talán nem haszontalan ismét felidézni a „nagy utazás" előzményeit. 1990-ben járt a Tisza partján az FC Remscheid veterán gárdája, amelyik a Délép-stadionban négy gólos vereséggel hagyta el a pályát, azaz a csodás vendéglátás ellenére „tüskékkel" a lelkekben és a végtagokban tért haza Észak-Rajna-Vesztfáliába. Közel két éven át gyűjtötték az erőt és keresték a visszavágásra legalkalmasabb napokat a németek, mígnem e hónap első hetében elérkezettnek látták az időt a revansvételre. Az egészséges (vagy inkább beteges?) önbizalommal rendelkező szegediek természetesen örömmel utaztak a Köln közelében fekvő városkába, hiszen biztosak voltak abban: jó 1500 km-es buszozás után másodszor is megértetik a remseheidiekkel, hogy ezt a játékot igazából nem nekik találták ki... Azt hittük, tudjuk, hogy mi vár ránk. (Elvégre a legtöbb helyen tapasztalataink szerint csekély képzelőerő is elegendő egy városházi „protokollvizit" előzetes leírásásához...) Aztán a remseheidi polgármester, Rainer Ulbrich úr jóvoltából kellemesen csalódnunk kellett. Amikor a várva várt mérkőzés délelőttjén a német öregfiúk elkísértek bennünket a „Rathaus" tanácstermébe, egy pillanatig sem éreztünk feszélyezettségét, vagy valami ahhoz hasonlót. A szociáldemokraták által irányított város (Bajorországgal ellentétben az északi iparvidéken az SDP a legerősebb párt) első embere egy pohár sörrel az asztalán is kellő komolysággal és érzékenységgel beszélt Remscheid történelméről és mindennapjairól, rrii több őszinte érdeklődéssel hallgatta a szegediek büszkeségeiről és problémáiról beszámoló Molnár Ferenc szavait is. Az ünnepélyes „ajándékcsere" után kérdésünkre válaszolva Ulbrich úr elmondta, hogy a város pusztán a stadion és a létesítmények fenntartásával segíti' a Bundesliga 2. osztályában remekül szereplő FC Rcmschcidct, vagyis a klub(ok) létezéséhez szükséges pénzt arrafelé is a szponzorok „dobják össze"... A tervek szerint a helyi sajtóban is beharangozott (!) visszavágót (az újságírók ottlétünk alatt érdekes módon minden lépésünkről tudni akartak) műfüves „terepen" játszottuk volna, de az órákon át szemerkélő eső miatt végül is egy nagyszerűen előkészített salakos pályán csapott össze a két együttes. A „körítés" (a jegyzőkönyv, a bírói szigor, a sok-sok bekiabálás...) ugyanolyan volt, mint a „nagyoknál". A játék pedig... nos, az is megér egy misét... A szegedi öregfiúk kapujában az „idő előtt" megsérült dr. Pályit helyettesítő Molnár Gábor szinte hibátlanul védett, a Hegedűs, dr. Wenner (akinek igen tehetséges fia, Balázs a Szeged SC serdülőcsapatában kergeti a labdát), Kutast, Pozsgay hátsó alakzat a legváratlanabb remseheidi húzásra is gyorsan reagált, a középpályán a bírói füttyöt tökéletesen utánzó (ez lesgyanús helyzetekben nem elhanyagolható erény!) Tóth A., a technikás Földeák és a megállás nélkül száguldozó Dlusztus szorgoskodott, elöl pedig a mindkét félidőben jelentős „fizikai" fölényben lévő atomcsatársor (Molnár, dr. Harkai, Bokor, Barna, Détári, Réthi) valósággal „lebegett". Egyszóval nehéz lenne bárkiről is rosszat írni... A (cseppet sem) barátságos meccs utáni banketten az FC Remscheid játékosai egy pompás piros-fehér-zöld szereléssel lepték meg a szegedi fiúkat, akik a seregnyi figyelmességet jellegzetesen magyar „emléktárgyakkal" (borral és paprikával) viszonozták. A helyiek a következő napon is zsúfolt, ám vitathatatlanul érdekes programot ötlöttek ki számunkra. A városi tűzoltóság csúcstechnikával felszerelt épületét például a pillanatnyi élmények hatására a „németes" szervezettség és precizitás mintapéldányának kiáltottuk ki, míg a délutáni, Wuppertalban tett kirándulás egészen más okból maradt örökre emlékezetes. A Szegednél kétszer nagyobb (gyógyszer)ipari központ egyik híressége, a 75 (!) éve hűségesen szolgáló magasvasút valamennyiünkre nagy hatást gyakorolt. Az utcák, terek, emberek és persze a Wupper folyó medre felett suhanó szerelvények nem csupán idegenforgalmi látványosságnak számítanak, hanem a mai napig a tömegközlekedés talán legfontosabb elemei is. Azokat a „nyugdíjas" vagonokat, amelyeket korábbi „érdemeik" miatt az ottaniak nemes egyszerűséggel császárinak neveznek, idén először a mi kedvünkért csalogatták ki téli rezidenciájukról, hogy korabeli díszletek között élvezhessük a lebegést... A búcsú egy kicsit mindnyájunknak fájt, hiszen tudtuk, hogy az újabb talákozóra legalább egy esztendőt várni kell. 1993-ban Szegeden nekünk lesz fontosabb a visszavágó. A remseheidi „öregurak" ugyanis ezúttal - bizony, ezt majdnem elfelejtettem... 3-0-ra legyőztek bennünket... R. J. A.