Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-01 / 78. szám

SZERDA, 1992. APR. 1. Felbolydult kedélyek a szakszervezeti VISSZHANG 11 nyugdíjasházban! Hogy tollat kellett ragadnom annak az a magyarázata, hogy mindannyiunkat felháborít ahogyan egyes intézkedések ma történnek. Mármint az érintettek nékül, emberi sorsok, életgondok számba vétele nélkül nyugdíjasok, védtelen, öreg és beteg, kiszolgáltatott és gyámoltalan emberek helyzetének mérlegelése nélkül! - mint ahogy ez ebben az esetben történt. A napi postával értesültünk róla, a megyei szakszervezeti szövetség címére küldött végrehajtandó utasításból, hogy a szakszervezet nyugdíjasházát - amely Szeged, Kossuth L. sgt. 53. szám (Dugonics mozi) működik - 30 napon belül át kell adni a katolikus egyháznak! Ki kell üríteni ezt a több évtizede otthont, békét, kikapcsolódást, művelődést, szocoalizációs humán közösséget formáló, szerény, emberi hajlékot, támaszt nyújtó otthonunkat. Mi, akik ide járunk naponta, itt éljük át a családi életünkben beállott nehéz próbákat, szeretteink elvesztését, magunkra maradottságaink, szomorúságainkat - nehezen tudjuk megérteni, kinek áll érdekében szétdúlni otthonunkat. Ahol a sorsazonosságaink kötnek össze egymással, és itt találkozunk az egyetlen éltető életérzést elősegítő együttérzéssel, biztonsággal. Nehezen lehet megérteni azt, hogy ezt a döntést egy magát „humánabbnak" nyilvánító társadalom törvénnyé emelt eszközével hozta meg. A klub tagjaiban még élnek azoknak az időknek az emlékei amikor a munkásság saját otthonának építésén fáradozott. Hisz jó néhányan még maguk is dolgoztak a Szegedi Munkásotthon felépítésén, ami a Hét vezér utcában volt, és amelyről Szeged nagy költője, Juhász Gyula veretes szép szavakkal jövendölt: „Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok" Ebből a munkásotthonból lett 1945 után Hangszergyár. A munkásság, hogy kárpótolva legyen (Építőipari dolgozók szakaszervzete) megkapta a Kossuth Lajos sgt. 53. számú ingatlant, aminek 1945 előtt a katolikus egyház volt a tulajdonosa. Jogosan érezhette mind ez ideig, hogy ezzel a cserével a munkásotthon helyébe, saját maga által emelt épülete helyébe, joga van otthont emelni. Azóta, eltelt 46 év, a bekövetkezett társadalmi változások, „földindulások" objektivitását tagadni kár lenne. Ma csupán azt a kérdést kellene felvetni, hogy ki kárpótolja a főként munkás, tehát kispénzű, (és mivel a férfi halandóság nagyobb) főként idős nőkből összetevődő nyugdíjas otthonunk törzsközönségét (150-200 fő állandó tagdíjas létszámunk)? Vajon van-e ma Magyarországon olyan erő, hogy ezekért az emberekért megdolgozott, megörökölt jussukért kiálljon? Hát azt kell mondani, hogy az állam a hivatali apparátusával nem ennek a rétegnek az állama! Félő, hogy ma ezek az emberek a szakszervezet megcsappant tekintélye miatt hátrányos helyzetbe kerülhetnek. Még akkor is - ha mint tudomásunk van arról hogy érdekünkben a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége fellépett! Ki merné azért megbélyegezni az otthon lakóit, klubtagokat, hogy a történtek miatt tiltakoznak, kérik vegyék figyelembe az ő szempontjaikat is? S ne emelnék-e fel szavukat azok a jelenleg még produktív életszakaszukat élő maholnap nyugdíjba lépő korosztályok, akiknek e ház ad majd lelkiséget, emberi jó szót egy-két év eltelte után?! Van-e ma Magyarországon annyi joga egy tradicionális, másokat nem sértő a társadalom legszélesebb rétegeibe beépült és elfogadottá lett közösségnek, hogy ragaszkodjon hagyományai ápolásához a létalapot jelentő otthonához? Úgy hiszem, mindezeken el kell valamennyiönknek gondolkodnunk! Sajnos, a volt „átkosnak" nevezett korszak intézkedéseitől, úgy tűnik, az újabb bürokraták cseppet sem távolodtak sőt! Aztán meg az sem történik szyencsésen, pont a katolikus egyház érdekében nem, hogy ilyen népszerűtlen ha tetszik keresztényietlen eszközöket bevetve teszik meg a jogfosztását védtelen idős embereknek! Dr. Juhász Mária, a nyugdíjasklub vezetője „Mizéria" helyett helyreigazítás Mind etikailag, mind a korrekt és tárgyilagos tájékoztatás tekintetében igencsak megkérdőjelezhető tudósítás jelent meg a Délmagyarország március 13-i pénteki számának címoldalán kezdődően, „Mizéria a jogi karon" címmel. A március 12-i fórumról történő, a jogi kart hamis beállításban feltüntető beszámoló a kar érintett vezetőinek, a fórum jelenlévő vendégeinek tudta és megkérdezése nélkül jelent meg, szerző aláírása nélkül. Ez a megoldás pedig szerkesztőségi véleményt tükröző írás megjelentetését feltételezi. Mivel pedig a cikk több lényeget alapvetően érintő - megállapítása egyértelműen nem felel meg a valóságnak, kérem ezen helyreigazításnak a közzétételét. Nevezetesen, egyáltalán nem igaz, hogy a kar III. évfolyama csak a múlt évben szerezhetett tudomást a nyelvvizsgakövetelményéről. Az egyetemi tanács határozata értelmében az 1989/90. tanévtől kezdődően valamennyi hallgató, így a joghallgatók számára is kötelező diplomaszerzési feltétel az egy középfokú és az egy alapfokú állami nyelvvizsga letétele, egyébként hasonlóan a budapesti jogi kar ez irányú követelményéhez. így a szegedi jogi kar III. évfolyamának hallgatói már 1989. szeptemberében, a beiratkozáskor megtudták ezt a nyelvvizsga-követelményt. A már ismert és elfogadott követelményt az egyetemi tanács 1991. áprilisában hozott határozatában csupán újból és ismételten megerősítette. Ugyancsak a múlt évben az egyetemi tanács, majd a kari tanács is elfogadta - hallgatók érdekében pedagógiai célzattal a felkészü lés folyamatosságának biztosítására - a nyelvvizsgateljesítés szakaszolását. Ez egyszerűen és csak azt jelenti, hogy a hallgató köteles megkísérelni á nyelvvizsga letételét, sikertelen vizsga esetén pedig a következő félévben a megismétlést. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy a kar III. évfolyamát a nyelvi követelmény nem teljesítése miatt az évismétlés veszélye fenyegetné. Ha az évfolyam hallgatói vennék a fáadtságot, és elolvasnák az erre vonatkozóan a kar hirdetőtábláin és a tanrendben is közzétett hirdetményt, abból egyértelműen kiderülne, hogy évismétlési következmény hallgatót nem érhet a nyelvvizsga-követelmény nem teljesítése miatt. Ebből következően a hallgató 2000 forint nyelvvizsgadíj befizetésével sem válthatja ki a tanulmányai folytatását, mert egyszerűen ez az igazolás nem feltétele a következő félév megkezdésének, de a vizsgára bocsátásnak sem. Az egyetemi tanács határozata értelmében csupán egyetlen, de lényegi szankció fenyegeti a nyelvi követelményeket nem teljesítő hallgatókat: a tanulmányaikat befejezhetik, de az államvizsgára nem lesznek bocsáthatók. Végezetül szeretném remélni, hogy az egyetem és a jogi kar presztízsét még hátrányosan sem érintő esetben is - a másik fél meghallgatását követően - csak valós információkat tartalmazó írás megjelentetéséhez adja a nevét a jövőben a lap és a szerkesztőség. Dr. Nagy Ferenc dékán Tisztelt szerkesztőség! Eddig azt olvastam az újságban, rádióban, tévében pedig hallottam, hogy a szegények tejet, zsemlét stb.-t lopnak, mert nem jut a nyugdíjból. A piacon pedig vigyázzunk a zsebesektől, féltsük pénztárcáinkat. •Ezúttal szeretném felhívni sorstársaim figyelmét arra, hogy már a gyógyászati segédeszközként használt botokat is lopják. Velem történt 21-én, a Mars téri piacon. Amíg a vásárolt árut a táskámba tettük, addig én a botomat egy pavilon falának támasztottam, amikor érte nyúltam, már a hűlt helyét találtam. Hiába néztünk körül, a bot nem volt sehol. Egy fiatalember hallotta a beszélgetésünket, és mondta, hogy pár bódéval feljebb látott egy elhagyott botot. Megkértem, legyen szíves elhozni, mert anélkül nem tudok biztonságosan járni. Egy ütött-kopott, legalább 30 éves görbe, gumi nélküli botot hagyott ott az illető tolvaj az én jó botom helyett, de kénytelen voltam ezzel hazajönni. Remélem, felírnak egy újat az SZTK-ban, mert az előző még nem volt egyéves. K. I. LORD KFT. ÚJ HELYEN TART BÁLÁSRUHA-VÁSÁRT április l-jétől 10-ig, 9-18 óráig. A MADÁCH ÉS BOCSKAI UTCA SARKÁN, AZ ÁFÉSZ-KLUBBAN. Parabola és színes tévé, diszkontáron. HÓDMEZŐVÁSÁRHELY, Andrássy út 45. Tel.: 62/45-302. Nemzet és oroszlán? Ritka és meghökkentően zavaros írást olvastam a minap városunk nagy múltú lapjának hasábjain Darvasi László tollából („Az oroszlán és a kicsi nemzet" DM. 1992. március 23.) Nemzetről, valami kicsiről meg nagyról, meg varacskos disznókat vagy gazellát (egyszer még embert is) faló oroszlánról folyik a szó, akit rikoltozó páviánkülönítmény (?) dobál, amíg szőröstülbőröstül fel nem falja a „karikákat, színes vonalakat" hallucináló „kicsi nemzet". Mert hiába - ilyen a természete, ráadásul szerzőnk szerint még csak jól sem lakik tőle - lásd: „hiába falt fel az imént egy egész szerkesztőséget (?), egy újabb hírműsort (?)" stb. Viszont ha legalább a bundát megkímélné, Darvasi szerint „esetleg eljátszhatná" az oroszlán szerepét. Márpedig így a konklúzió - „oroszlán nélkül nagyon rossz", születik tehát az új márciusi jelszó: „Az oroszlánomat pedig nem adom!" (Hozzáteszem: a fenti összefoglaló írásakor igyekeztem minden lehetséges műveletet elvégezni a gondolati és filológiai hűség érdekében ennyire jutottam). Tisztelt Darvasi László! Én teljesen megértem a cikkben említett tudatlan barát „összerándulástát", és talán még értetlenebbül állok a márciusi újrakezdés „rettenetes tanulságának" kinyilatkoztatása előtt. És most már tényleg érdekelne, hogyan is áll ez a nemzetes-oroszlános ügy! Ki az oroszlán, és ki a ,Jíicsi nemzet"? Ki falt fel (akar felfalni) kicsodát, és miért? Egyáltalán, mitől kicsi az „egyik" (teszem idézőjel közé, mert szerintem csak egy van), és kikből állna az a másik, amelyikről az oroszlánosbundás allegória sem árul el érdemlegeset? Önnek egy dologban feltétlenül igaza van: több évtizedes szilencium után lehet, sőt kell a nemzet - írom inkább így: a NEMZET - kérdéseivel, múltjával-jövőjével, sebeivel és reménységeivel foglalkozni, különösen így, március idusán. - Eme kérdések érthető és értékelhető megválaszolásához azonban szükségeltetik egy bizonyos komolyság. Olyanféle, amilyet keresztelőn, temetéskor vagy esküvőn szoktunk érzeni. Kell hozzá, ha már tollat veszünk a kezünkbe, a gondolati absztrakció egy bizonyos szintje vagy a belső megélés képekben közvetített esztétikai hitele (ezért nem lehet vitázni pl. egy költeménnyel). Különben nem érdemes. Még olyan műfajokban sem, amelyek elvileg szabad átjárást engednek e két kifejezési forma között. Nem tilos (a papírlap amúgy is sok mindent elbír), de Széchenyi, Kossuth, Kodály és Németh László vagy Illyés Gyula után - egyszerűen nem érdemes. És aligha vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a századvég nemzeti öneszmélkedéseinek felgyorsult és ütközéseket hajtó folyamatai közepette nincs időnk újabb papírtigriseket, szavakból épített zseboroszlánokat gyártani. Van azután még egy szokása az írástudó embernek: reggel elolvassa, amit este (éjszaka) írt, és lefekvés előtt újra azt, amit reggel szavakba öntött. Enélkül könnyen abba a gyanúba keveredik, hogy szövege azért íródott, mert szerkesztőjének péntek fél tizenegyre három és fél flekket kellett szállítania. És ha már itt tartunk, így március idusán és a MUK (a céhen kívül újságírói szervezetének) megalakulása idején nem hallgathatok el egy lényeges kérdést: vajon nem tesz-e majd egyszer szemrehályást magának - túlélői és utódai tollával - a magyar újságírás (az Ady, Kosztolányi vagy Bálint György nevéhez köthető magyar publicisztika), hogy az újabb századvég világháborúkhoz mérhető átalakulásait, a felszínről, önnön lakótelepi szűkösségéhez szoktatott, torgyános, betöréses, szépségkirály nő-választásos, pártoskodó, parlamenti civódásos híreivel meg a kézre álló ellenzékiség reflexével tudósította? A választ erre természetesen nem Darvasi Lászlótól várom. Tisztelettel várom viszont sok szegedi újságolvasóhoz hasonlóan - kifejtett válaszait az előbbi kérdésekre. Bratinka József Bratinka József és a kisnyuszi Tisztelt Képviselő Úr, azt hiszem, el kell szomorítanom. Ön számos kérdéssel illet mellékelt levelében, melyekre, sajnos, nem áll módomban válaszolni. Ilyesmi ebben a műfajban tudniillik nem szokás. Ellenben azt gondolom, Ön álszerény. Ön többet tud, mint amennyit elárul. Ön úgy tesz, mintha értetlen és naiv lenne, holott meghökkentően zavaros írást számtalant találhatna honi zsurnalisztikánkban, azért ezt az oroszlánosat mégis csak kiválasztotta. Úgy tesz, mintha nem tudná, miért. Mármost ez olyasmi cselekedet, mint amikor az egyik vadász bebújik a bokorba, simogatja a kisnyuszi szürke fülecskéit, miközben azt duruzsolja, hogy ugyan mi a csudáért nem futkározik kint, a tág mezőn, buckák és buckák között, szabadon, nagyokat lélegezve. Csakhogy a kisnyuszi is tudja, amit a vadász is tud, hogy a másik vadász odakint álldogál, csőre töltött, sörétes puskával, és türelmetlenül várja, hogy alaposan beledurrantson a szabadon szaladgáló kisnyusziba. Megjegyzem ugyanakkor, értetlenségével nincs egyedül. Viszont sokan mások érteni vélték az írást, volt, akinek tetszett, némelyeknek egyáltalán nem tetszett, lehet, hogy tanácsot kellene kérnie az ügyben. Úgy vélem továbbá, és ezt még véletlenül sem gondolom erénynek, jómagam differenciáltabban gondolkodom a nemzet ügyeiről való szólás módozatairól. Szerintem a nemzet jövőjéről, reménységeiről a komolyság és a pátosz mellett alkalomhoz illően lehet ironikusan, keserűen, optimistán, pesszimistán, röhögve, suttogva, cinikusan, szeretetteljesen, kegyelettel, valamint számtalan más egyéb módon megnyilvánulni. A komolyság kizárólagosságát ezennel határozottan visszautasítom. Március idusáról Ön beszél, én márciusról beszéltem. Ebben az esetben, úgy hiszem, csúsztat. Ön, Bratinka Úr, politikus. Éppen ezért igazán szerencsétlen dolognak tartom, hogy egynémely műfaji kérdésben követendő véleményt alkot. Bízza, kérem, az élő tollforgatókra, mit érdemes jegyzettel, publicisztikával, glosszával, belső megéléssel és gondolati absztrakcióval tenni Széchenyi, Kossuth, Kodály, Németh László és Illyés után. Én sem ülök az Ön helyére a Parlamentben. Egyébiránt biztosíthatom, hogy az Ön kontextusában a fölsorolt nevek üres halmazok, gyakorlatilag semmit sem jelentenek. Különben látta, Képviselő Úr, a Gyaloggalopp című filmet? Egyik jelenetében hős lovagok el akartak bánni egy kisnyuszival. DARVASI LÁSZLÓ A kételkedő Minduntalan kételkedik az ember, amióta csak él. Néha még azt sem akarja elhinni, amit lát. Persze, van is rá oka: csak jelen századunkat vallassuk meg kissé: hányszor ígért jót, sokat, nagyot, s hányszor adott valami egészen mást? Mondjuk hazánknak. Benne nekünk is. De most ennél sokkal kisebb dolgok miatt fogtam tollat: az egyszerű emberi bölcsesség foglalkoztat. Evvel a kínai vagy miféle influenzával együtt, ami rettenetesen megkínzott jó egy hónapig. Hogy közben elég bölcsnek bizonyultam-é? Amikor elkezdődött, tettem ugyanazt, mint szoktam volt vagy hat évtizede: teáztam, bekaptam néhány szem Kalmopyrint és nyomatékul még káromkodtam olykor egy-egy strófát. (Nevelésbeli hiba.) De nem javultam. Sőt ha lehet, két hét múltán még jobban dühöngött bennem a nyavalya. Fü -zérszám hagyták el ajkamat a visszájára forgatott dicséretek, zsoltáok - csak nem ért semmit. Akkor felhívtam orvos barátom (mi egyszerűen így mondjuk: Pista doktor). - Mi a bajod? - kérdezte. - Ez a piszok kínai influenza sanyargat. - Nehogy orvoshoz menj! Megdögleszt! így hát kételkedem tovább az orvosi tudomány mellett most már önmagamban is, hátha az idő majd meggyógyít. Az idő? De hiszen pont most hallottam az öreg Olasz bátyó történetét szintén a doktorral. Arról, hogy az idő sem magyaráz semmit. Elment az öreg a körzeti orvoshoz: - Fáj a jobb térdem, doktor úr. Nagyon fáj - mondta mérgesen. - Mit mérgelődik? - fortyant fel az orvos. - Azért fáj a térde, mert már nyolcvanhat éves. Kételkedik? - Kétlem, hogy így van felel az öreg -, hiszen a bal térdem is pontosan nyolcvanhat éves, oszt az mégse fáj. Valami más lehet az ok. És kételkedünk tovább. Kaczúr István