Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-07 / 57. szám

6 RÖVIDEN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. MÁRC. 7. TISZATÁJ mm éami ltom | 1 • i i Dózsa Györgyre emlékezünk; Simái Mihály, Polner Zoltán, Pardi Anna, Csiki László versei; Domokos Mátyás Püinszky-tanulmánya;. Mocsár Gábor kisregénye 55 Visszaút; I'áskámli Ciéf» sitaitW*; Farfcas Árpid. Tornai JóncL Kovács Andris Ferenc, Vi»ky András, Kalász Márton versei. írások Nádas Péterről Kér ftofc •AfcveWER; ^ MPYötí A * ' /jtfy $ Aiőt a. i* CLjx, AAA^A^f.,, XMai 4- v-rff / flíőm(rt /U * • Wt.4 $>A'S± előtér: ' *f}l>t 4yyx^-t-U^'iC flics+JtW; UA. A jí-a. J-^ŐSt. t év^á. ari í> Csaknem napnyi pontossággal 45 évvel ezelőtt, 1947. március 8-án jelent meg a Tiszatáj első száma. Amolyan félkerek évforduló hát ez csupán, de egy rövid visszatekintésre talán így is érdemes alkalom, hiszen már maga az kisebbfajta csoda, hogy. ennyi esztendőt megélt. De nézzük először a tényeket. A. Tiszatáj ma a Vigilia után a legrégebben fönnálló magyarországi irodalmi folyóirat, névváltoztatás és évfolyamkihagyás nélkül. A szegedi előzményekről pedig a Széphalom-bibliográfia előszavában olvashatók a megdöbbentő adatok: „A két világháború között 26 olyan folyóirat és hetilap indult Szegeden, amely irodalmi, irodalomtörténeti jellegű írásokat is közölt. Legtöbbjük nem volt hosszú életű. Tizenhárom az első számok után megszűnt, hat érte meg az ötödik évfolyamot, tízet már csak egy, s egyedül a Széphalom jelent meg közülük 1927től 1941-ig Szegeden..." Ezekből az adatokból legalább két dolog figyelemre méltó: egyrészről a számok félreérthetetlenül bizonyítják azt a folyton meg-megújuló akarást, nekilendülést, amely tartósan fennálló irodalmi fórumot kívánt itt teremteni, de mindjárt jelzik azokat a kudarcokat is - vagy legjobb esetben félsikereket -, amelyek akkor az ilyen kezdeményezéseket várták. Másrészről érdekes és feltűnő paradoxon, hogy amilyen bőséges általában véve a szegedi irodalmi örökség, olyan szegényes a folyóirathagyomány. Számos oka van annak, hogy 1945 előtt nálunk a vidéki irodalom legfőbb megjelenési formája vagy a helyi napilap. Értékek nyomvonalán Gondolatok a Tiszatáj négy és fél évtizedéről vagy a könyv volt, s erre az egyik klasszikus példa éppen Szeged. Tömörkényék és Móráék még jobbára napilapokba írtak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai viszont már könyvsorozatot indítanak; a közbeeső mozgékony forma, a mind szerzőit, mind olvasótáborát tekintve széles hatósugarú s ezáltal a helyinek-országosnak-nemzetközinck egységét képviselő folyóirat nem tudott igazán életképes lenni. Sem Szegeden, sem másutt akkor vidéki városban, az egyébként nagyon becsülendő szívós törekvések és részeredmények ellenére sem. Az irodalmi folyóiratok legalábbis az újabbkori magyar irodalomban - a mindenkori irodalmi élet esszenciái, szervezői és programalakítói, helyzetű knél fogva. Nem véletlen, hogy a modern magyar irodalom tábora nem az egyébként kitűnő és úttörő A Holnap antológia és nem is különböző irodalmi társaságok, hanem egy folyóirat, a Nyugat körül sorakozott föl. Ám éppen ezért a folyóiratok a hatalom részéről mindig kiemelt figyelmet kaptak, s akár akarták, akár nem, politikailag sokszor az elővéd vagy a villámhárító szerepét kellett vállalniuk. 1945 előtt legtöbbjük sorsát egyszerűen a magukra hagyottság, a pénztelenség, de nem ritkán a lapengedély megvonása vagy a betiltás pecsételte meg. A néhány koalíciós évet követően, 1948 után, a pártállam művészet-politikájának kezdettől fogva volt egy minden részterületet meghatározó, alapvető ellentmondása: a művészet, az irodalom kiemelkedő fontosságát egy pillanatig se vonta kétségbe, kitüntetetten figyelt rá, törődött vele és a maga módján anyagilag is gondoskodott róla; ugyanakkor a másik oldalon nem az igazi értékeket becsülte meg kellőképpen, hanem azokat, amelyek az éppen hivatalos álláspont, az éppen érvényben levő esztétikai normák szerintiek voltak, visszaigazolásai az akkori politikának; minden mást nyíltan vagy rejtettebben bírált és így vagy úgy megtorolt. Ennek a kettőségnek folyóiratbeli vetülete az lett, hogy főleg 1958-tól - fokozatosan létrejött nálunk egy mennyiségileg és minőségileg is jó és gazdag folyóiratrendszer, amely a magyar irodalom össztörténetét tekintve is a legeslegjobb időszakok közé tartozik. Olyan folyóiratstruktúra, amelyben hallgatólagosan, külön megállapodás nélkül, kellő munkamegosztás jött létre az egyes lapok között, és amikor - a '70-es évek elejétől - némely vidéken szerkesztett folyóiratok nemcsak fölzárkózhattak nívójukban a fővárosiakhoz, hanem sokban eléjük is kerültek. Ennek a kitüntetett figyelemnek és gondoskodásnak azonban az volt az ára, hogy ezzel egy időben működött a szigorú pártirányítás, a mindenbe beleszólás, néha közvetlenül, néha áttételesebben. Ennek egyik legkorábbi példájaként hadd idézzek néhány sort a Délmagyarország 1949. július 21-i számából: „Megnézhetjük azt is, ami kimaradt a Tiszatájból... Elsősorban a szegedi tömegkultúrára gondolunk, a különféle színjátszógárdákra, énekkarokra és tánccsoportokra, amelyek a gyárakban és az ifjúsági szervezetekben közvetve és közvetlenül tízezreket mozgatnak meg... Nincs visszhangja az egyre szaporodó termelőszövetkezetek, gépállomások sajátságos művelődésének, az üzemek brigád-, tapasztalatcsere-, élmunkás- és újítómozgalmainak, amelyek eddig az új világ hírnökei falun és városon... Ezek a tények a szerkesztés betegségérc vetnek fényt... Felelőtlenséggel viszonyultak a feladatokhoz, s bár idő volt mindig elegendő, opportunista módra elodázgatták a legfontosabb kérdések megoldását." Az efféle feddések, néha egyenesen vádak vagy följelentéssel egyenértékű bírálatok természetesen később sem ritkultak, legföljebb intelligensebbek, kevésbé nevetségesek és brutálisak lettek. A végeredmény azonban ugyanaz volt: a szerkesztőknek így vagy úgy bűnhődniük kellett. Számomra azonban most ennél sokkal izgalmasabb az a kérdés, nincs-e egymást kizáró ellentét föntebbi állításaimban: főleg a '70-es évek elejétől nagyon dicséretes folyóiratirodalom volt nálunk, pedig a pártállam ekkor is mindenbe beleszólt. E látszólagos képtelenség tényleg paradox voltát legjobban Fekete Gyula szellemes aforizmájával tudom érzékeltetni és megválaszolni, Tengercsepp c. 1985-ös kötetéből: „Változatok: - Nem könnyő azt ma elérni, hogy betörjék a fejét az embernek - megóvnak tőle a szerkesztők. - Szólj igazat, betörik - a szerkesztőd fejét." Nagyon frappáns kifejezése ez annak, hogy mi, szerkesztők, ütközőponton voltunk: vagy az irodalompolitika kívánságait teljesítjük és akkor sorra kapjuk a dicséreteket, vagy a szerzőink megírta igazságokat tartjuk fontosabbnak - leváltásunk árán is. Ami még gyakorlatiasabbra fordítva így szól: a sekélyesség vagy az értékek mellé állunk? Legjobb irodalmi folyóirataink és a Tiszatáj szerkesztőinek többsége is ezt az utóbbit tették elemi szakmai tisztességükből és demokrata meggyőződésű kből eredően. Ilyen egyszerűen ment ez végbe a hétköznapokban, minden látványos hősködési szándék nélkül. Jobb-e ma szerkesztőnek lenni? Nem jobb, nem rosszabb, hanem egészen más. Nekünk pillanatnyi anyagi gondjaink nincsenek, és támogatóink jóvoltából remélhetőleg ezután se lesznek. De fáj, hogy anyagi gondok miatt nagy hagyományú lapok kerülnek végveszélybe vagy egyenesen meg is szűnnek, és egyáltalán az, hogy míg korábban politikai indítékú értékválság volt, ma gazdasági alapú értékzavar, sőt jól érzékelhető értékvesztés van, egy rossz értelemben vett piaci diktatúra törvényei kezdenek egyre jobban érvényesülni. Ráadásul a jelek azt mutatják, hogy napjaink sok szempontból képlékeny magyar valósága nem kedvező időszak irodalmunk újbóli fölvirágzására, íróinknak - érthetően - idő kell a gyorsan végbement nagy fordulat élménybeli földolgozására, a remekművek egyelőre hiánycikkek. De hogy a reményt is fölvillantsuk: írásom legelején a szegedi folyóirathagyomány szegénységéről szóltam, ma viszont itt van még a Tiszatáj mellett a pótolhatatlan Kincskereső, az egyre karakteresebb Pompeji és a szűkebb körben ismert, de sok jóval biztató Hétvilág; pusztán a pénzen múlik, hogy tartósan mellénk szegődhetnek-e, mert szellemi tőkéjük bőven megvan hozzá. Ha így lesz, egymást kiegészítve és egymással jó értelemben versenyezve talán oda juthatunk, ahol Szeged folyóiratirodalma még sohasem volt: négy komoly, a maga nemében színvonalas irodalmi folyóirata lesz. így legyen, a magyar irodalom és mindenekelőtt a nagybetűs Olvasók javára, akiknek száma remélhetőleg nem fogyatkozik meg vészesen ezután sem. VÖRÖS LÁSZLÓ