Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-02 / 52. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1992. MÁRC. 2. ARANY JÁNOS: Magányban Az óra lüktet lassú percenéssel. Kimérve a megmérhetetlen időt; Ébren a honfi gond virasztva mécsei. Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tan még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok. vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse. Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még - az istenért! - megállj. Oh meri tovább e kétség tűrhetetlen. A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanák a percet, míg vetetlen A szörnyű csont, ha rajta mindenünk Egy lépés a gomolygó végtelenbe. Holott örvényzik a lét, a halál: És mifogádzünk a hitvány jelenbe: Tart még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész. egybeforrt vágy, tiszta honfihűség. Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megveri reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szívünk egy vértanú imába' Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! A; nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell. mindig nagyobb körökben. Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődhe, nemzetem. Nem mindig ember, tiki sorsol intéz: Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midtin lefáradt az erőtlen kéz. A végzet tengelye harsog tovább: Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épül. Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem folv az időnek árja. Előre duzzad, fellartluilallanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja. S partján a holt-víz hátra kanyarul. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet köziiliink még talán nem egy: De szállva. ím. elsők között a sorban. Vásznunk dagad, hajónk előre megy! (1861. április) Az én diákkoromban, az ötvenes években még működtek olyan magyartanárok, akik számára Arany János volt az utolsó igazi költő, s minden őutána való fejleményt modernkedésnek ítéltek. Akkor furcsállottam ezt,.ma már természetesnek tartom, hiszen ezek az irodalomszerető emberek a századelőn járták ki iskoláikat, azokban az években, amikor a Nyugat, Ady, Kassák költészete számított a legmaibbnak, s természetesen mindez nem volt, nem is lehetett még tananyag. S nincs mindenkiben hajlam a legújabb törekvések befogadására. Azóta mindössze harmadszázad telt el, s ma éppen az ellenkezőjét tapasztalhatom: sok olyan fiatalabb tanár van, aki Arany Jánost a „régi" magyar irodalom alkotói közé sorolja. Meg kell magyaráznom, mi értendő ezen. A régi magyar irodalom szakmai kifejezés az irodalomtörténetben a felvilágosodás, évszámhoz is köthetóen az 1772 előtti korszakokat jelöli. Ezeknek az évszázadoknak az alkotói múlhatatlan értékeket hoztak létre, a nagyok is, meg a névtelenek is, de vitathatatlan, hogy nyelvük nemes ódonsága, közlésmódjuk komoly művelődéstörténeti ismereteket feltételező volta a huszadik század felnövekvő nemzedékeitől egyre több befogadói erőfeszítést követelt; a teljesebb élménynek előfeltétele volt a komolyabb irodalmi iskolázottság, a fejlettebb irodalmi érzék. Vajon természetes-e, hogy a huszadik század végének fiatalsága lassan már ugyanolyan nehézkesen követi Arany János mondatait is, mint Zrínyi Milósét? A múlt század szellemiségében. Arany Jánosban van-e a hiba, meg klasszikus társaiban, hogy ma nehezen befogadhatóak? Egyértelmű igent vagy nemet mondani e kérdésekre lehetetlen. Valóban akadnak klasszikusok, akik porossá válnak néhány emberöltő múltával, dc vajon porossá válhatott-e a legklasszikusabb klasszikusunk: Arany János? E kérdésre az idősebb nemzedékek nyilván azzal válaszolnának, hogy ez merő képtelenség. De ugyanezt érzik és mondják-e a húszévesek is? Aligha. Olyan korban nőttek-e fel, amelyben az irodalom rangja, szerepe azonos maradt a korábbival? Bizony, nem. A vizuális kultúra rohamos térhódítása számos előnnyel járt, ám remélhető, hogy hamarosan az őt megillető helyre vonul vissza, teret engedve az irodalomnak, s általában az olvasásnak is. Aztán a huszadik század mindvégig azt hangsúlyozta, hogy „modernnek kell lenni", s e szemlélet számára már a tíz-húsz évvel korábbi is ódonnak mutatkozott. Petőfi Sándornak, Arany Jánosnak és Jókai Mórnak múlhatatlan érdeme, hogy az irodalmi nyelvet és a köznyelvet jelentősen közelítette egymáshoz, az irodalmi műveket mindenki számára befogadhatóvá tette. Azóta azonban mind az irodalmi, mind a köznyelv sokat változott. Annyit persze nem, hogy Arany János mondatai nehezen érthetővé váltak volna, dc annyit igen, hogy a mai köznyelven felnövekvő az első találkozáskor ne ódon zamatot érezzen benne, ne szépanyáinak kora idéződjön emlékezetébe, hanem az idegenségerzet. Pedig Arany János művészete minden kor minden emberéhez tud szólni, csak egy kicsit kell nyitottnak lennünk, s előítéleteinket. beidegződéseinket feladnunk. A Toldi például a gyermek számára is teljes élményt ad, de bizony, elő lehet azt venni később is, húsz- vagy akár ötven- vagy nyolcvanévesen «is. S a történet és a költészet egyaránt magával fog ragadni bennünket, mert ez a mű ma is csodálatosan eleven. S nem csak ez, hanem az életmű legnagyobb része. Nem egyes művekre, balladákra, lírai vagy elbeszélő költeményekre szeretném azonban most felhívni a figyelmet, hanem arra, ami mindenben megtalálható: a költői-emberi magatartásra, világszemléletre, annak példaértékű voltára, azaz „modernségére". Arany János egész tevékenységét a felelősségtudat hatotta át, úgy tudta, hogy az embernek dolga van a világon, s minél nagyobb a tehetsege, annál nagyobb a kötelessége is. Voltak napsugaras szakaszai is életének, de inkább csak ezek emlékén boronghatott és meditálhatott. A forradalom, az elnyomatás cs a konszolidáció korszakait egyaránt átélte, s csalódásai és megrendülései többrétűek. Tudja mindenki, hogy a szabadságharc bukása micsoda fájdalommal töltötte cl, hogy kitartóan őrizte c szép korszak eszményeit, de azt már kevesebben tartják számon, hogy nemcsak az „ellenség" győzelmének következményeivel kellett szembenéznie, hanem a „barátokban", a magyarságban is csalódnia kellett nemegyszer a kiegyezés előtt és után is. Megtapasztalta az ember csendőségét, a társadalomépítés mindenkori tökéletlenségét, kedvszegetté, szkeptikussá vált, de folytonosan birkózott ezzel az állapottal, mert életművének lényege e szempontból az önbiztatást és a nemzetbiztatás. S a magyarság sorsának lényegi azonosságát bizonyítja, hogy minderre ma is ugyanúgy szükségünk van, s nemcsak a mai költők, hanem Arany János szavaival is. VASY GÉZA Nagyszalonta, hol Arany János lakik Nagyszalontához közeledvén a járatlan látogató úgy gondolná, a kis mezővároskában egyébre sem lel, csak Arany János-emlékekre. Aztán mégsem. Szalonta úgy húzódik meg a Partium határ menti településeinek szürkeségében, mintha nagy szülöttje dicső, de múló epizód lenne ezen az elhanyagoltságtól szenvedő vidéken. Arany Jánost a tájban kell keresni, a városka idószagában. Megjelölt emlék, a főtér híres-nevezetes csonkatornyán és az egykori öregházon Arany János leégett szülőházán - kívül talán nincs is. Ami volt, elvitte a „román idő,,, ahogy a helybéliek mondják. Szülővárosában szobrát sem találni, a mai napig, amikor a város magyarsága Nagykőrössel összefogva, végre ismét szobrot készíttethetett. Megmaradt viszont — talán a diktatúra feledékenységéből - a főtéri park hibiszkuszai közé eldugva Erdély egyetlen Kossuth-szobra, így ki erre járt s útja sietósebb volt annál, mintsem jobban vizsgálódjék, a csonkatorony homlokzatának domborművön pihenő költő és az emlékezetnek ottfelcdctt kormányzó között járatta szemét. Vizsgálódni pedig érdemes, s nem eredmény nélküli. Az érmelléki lápok kinyújtott nádaskarjai érik el északról Szalontát, ahol, mondják, néha ma is látni farkast, bár a mocsárvidék nagyját régen lecsapolták. A nádasból mégis maradt annyi, hogy a kereső ember a bujdosó Toldi Miklóst vélje fürkészni benne; a városka széli régi vidéki majorok egyikében pedig elég eltölteni egy estét, hogy a mindenütt bólogató eperfalomb költőnket idézze. Akinek Nagyszalonta nem csak szülőváros volt, hanem menedék is. A vándorszínészkedést megelégelvén gyalog tért ide haza a messzi Máramarosszigetről - Petőfi útját keresztezte, akivel, mint utána oly sokszor, ebben is egymásra találtak. Bár a ház már nem áll, s helye nincs megjelölve, a szabadságharc utolsó hónapjaiban Petőfi Sándor családja is menedéket talált Nagyszalontán, útban Dcbrcccn és az elszakadás felé. A város, amely oly sok szenvedést élt meg nagy szülöttje idején - pusztította tűzvész és a költő édesanyját is áldozatul szedő kolera, fenyegették mócok az Érchegység felől, s szenvedte a Bach-korszakot - ma kies. Mégis, költővárosként tisztelik. Emlékei közül a szerény, nyelvtudós jegyző emlékei maradtak meg: a gazdálkodó, hivatalát ellátó Arany környezete ez. Művei megjelenését Budapesten kell keresni. Nagyszalontán ma is Arany János lakik. PANEK JÓZSEF FOTÓ: ENYEDI ZOLTÁN A csonkatoronv, homlokzatán Arany János szobrával I ö • xTd- ü»Ti 1 : ' l _ 175 éve született Arany János A legklasszikusabb klasszikus