Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-13 / 37. szám

CSÜTÖRTÖK, 1992. FEBR. 13. TÁRSADALOM 7 FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Menekülés Eseteket, neveket sorolt, hogy mikor, miért érte sérelem. A kicsi asszony, piros kabátjában mindenféle hivatalt megjárt. Egész nap intézkedett. Hiába, újra kellett rendeznie az életet. Nemcsak a sajátját. Kisiskolás gyerekéét is. Hol az apuka? - Szabadkáról november végén indultunk el. Mindenki azt mondta, bolond vagyok, ha nekivágok a gyerekkel a nagyvilágnak. Mégse volt maradásom. Tudja, a férjem szerb... — Jelentőségteljesen a szemembe néz. Hallgat. Majd nagyot sóhajtva mondja, ami kikívánkozik belőle. - Magyar vagyok. Ezt mindig is éreztették velem. Ha valami nyelvtani hibát követtem el, a szerbek összenéztek. Az iskolában is csúfoltak. A munkahelyemen meg egészen másképpen bántak velem, mikor a férjem után szerb nevem lett. Aztán, a válás után ismét tapasztalhattam a megkülönböztetést... Annyiszor, de annyiszor mondták: „Magyarok, menjetek Magyarországra!..." Most itt vagyok. Mégis visszaküldenének. - Nincs itt az „apuka". így nem véd törvény. Azt kérdezik mindenhol: hol a férjem, ő miért nincs velünk. Újból és újból elmondom: szerb. A roszszabbik fajtából. Goromba, veszélyes ember. Előle menekültünk a fiammal... Mintha nem értenék. Általában már a második mondatnál félbeszakítanak. Pedig az a dolguk itt, hogy a menekülteknek segítsenek. Mert kérdem én: csak az lehet menekült, aki a behívó, a háború elől fut!? Nem segélyt, kölcsönt és munkát akartam - Amint Szegedre érkeztünk, a fiamat beírattam az albérletünkhöz legközelebb eső iskolába. Tehetséges, jó gyerek. Ügyesen rajzol - teszi elém a képregényhősöket idéző, mogorva férfiarcról készült ceruzarajzot. - Azt mondták, ehet a napköziben, amíg föl nem találom magam. Aztán mégis belém kötöttek, hogy egy hónapig nem fizettem az ebédjét... A többiek csúfolták. Az egyik osztálytársa többször is kötekedett vele: „Büdös jugoszláv! Mért nem mész haza? Halj meg! Adok anyádnak egy forintot, hogy vigyen virágot a sírodra." Ezt mondta a fiamnak!... Aztán a tanítónő is egyre több kifogást talált... - A napközit, az albérletet egyszerre fizetni nem tudtam. Munkát nem találtam. Otthon óvónő, titkárnő is voltam. Itt még segédápolónőnek, takarítónak se kellettem. Egyik helyről a másikra küldözgettek munkavállalási engedélyért. De eredménytelenül. Kenyérkeresethez nem jutottam... A polgármester fogadóórájára is elmentem. Csak annyit kértem, adjanak kölcsön. Legalább ötezer forintot. Nem segélyt, kölcsönt akartam, amit megadhatok, ha munkát találok. Nem támogattak. Az ügyintézőnő nagyon durván csak annyit mondott: „Maga itt munkát nem fog kapni! Üljön föl a vonatra! Menjen haza!" A kérvényemre hivatalos választ a mai napig sem kaptam. Egyetlen vigaszom, hogy mások segítettek a felszínen maradni. Az egyház, a Vöröskereszt segélyéből nekem is jutott. Míg a polgármesterre vártam, szóba elegyedtem egy idős bácsival, aki adott ezer forintot. Azt mondta, ajándék... A sírás kerülget, ha arra gondolok, május végén, amikor lejár a tartózkodási engedélyem, felültetnek a vonatra, kitoloncolnak.. Ott annyira veszélyesek a viszonyok. Ha nem lett volna háború, akkor is eljöttem volna. Most itt állok biztos háttér nélkül, férfi támasz nélkül, egy gyerekkel... A kör bezárul? Mit tehetnék? Mindent, de rögtön! - Szívesen fogadtuk a menekült gyerekeket. Jóképességű, szerény tanulók. A szülőkkel is jó a kapcsolatunk... I. és anyja egy szál ruhában érkezett. Ruhát gyűjtöttünk nekik. A kisfiút beneveztük egy rajzversenyre. A tanítónő munkalehetőségeket ajánlott az anyukának, de ő ilyen vagy olyan ürüggyel elutasította. Aztán kiderült, hogy azt a pénzt, amit a Vöröskereszttől a napközi díjára kapott, másra költötte - vázolta föl az asszony másik arcát az iskolaigazgató. - Amikor ezt szóvá tettem, ingerülten csak annyit mondott: „A gyereknek jár az az ebéd ! ". Igaz, ahol ennyi gyerek eszik, mindegy, egy adaggal több vagy kevesebb. A többi határon túlról jött gyereknek is segítettünk. A többiek szülei zavarba jöttek. Talán szégyellték is, hogy ingyen kap ételt a gyerekük. Amint tudták, befizették a napközit. I. anyja úgy lépett föl, hogy mindent, de rögtön! Ez zavart. Mert tudom: az itt született embernek is nehéz a sorsa. Hogy mást ne említsek: a mi lakótelepi iskolánk 60 tanulójának az önkormányzat népjóléti irodája fizeti ki az ebédpénzt... I. anyja meg zokon vette, hogy kértem tőle a díjat, azt az összeget, amit a Vöröskereszt kifejezetten erre a célra adott... Valamelyik nap megjelent. Dúlt-fúlt mérgében. Kirángatta a kisfiút az iskolapadból. Azóta se tudom, mi lett velük... - Többezer menekült fordult meg nálunk a múlt év közepe óta - mondják a vöröskeresztesek. - A poklok poklából jöttek. Megtört sorsú emberek. Mégis: a saját erejükből akarják fenntartani magukat, családjukat, rendezni új életüket. Ez az asszony semmiben sem hasonlít a menekültek többségéhez. Egyedül, a fiát „maga előtt tolva" érkezett. Minden lehetséges segélyt fölvett. Sőt! Olyan támogatásra is igényt tartott, ami neki egyedülállóként nem járt. Mindenhol azzal kezdte: mi jár a menekülteknek. Balhézott az önkormányzati hivatalban, az iskolában... Közben a gyerekkel nem is tudjuk, törődött-e... Ilyen anya persze a szegediek között is akad. Nem is lenne jó, ha e példából bárki általánosítana. Annál is inkább, mert tapasztaltuk: a romániai forradalom idején oly adakozó lakosság a jugoszláviai háborúskodás elől menekülőket ridegen, gyanakodva fogadta. Pedig a Délvidékről ide sodródó férfiak és nők döntő többsége munkát, nem könyöradományt kér. Dolgos emberek. Gyorsan beilleszkednek. Csak az unokám érdekel - Azt se tudtam, hogy nekivágnak a határnak. Az első levélben megadott cím alapján jöttem, hogy megkeressem az unokámat és a lányomat könnyeivel küszködik az idős nénike. - A táviratom visszajött. Azzal, hogy a címzett ismeretlen. A borítékra írt címen hiába kerestem őket. Csöngettem, de ajtót nem nyitott senki... Tudja, a lányom megírta, hogy nincs ennivalójuk, a pénzük fogytán, munkát se kap... Otthon is adósságokat csinált. Nem győztem elsimítani a dolgait... - rajzolódik a harmadik arc. - A lányomról már lemondtam. Nevelhetetlen. Felelőtlen is... A kisgyereket sajnálom. Azért jöttem, hogy őt magammal vigyem. Nem szeretném, ha elkallódna. A lányom meg élje a maga életét! A piroskabátos kicsi asszony - bár megígérte - nem jelentkezett. Albérletében hiába kerestem. Az ajtó mindig zárva. Elment? Menekül? Talán sorsa, talán önmaga elől... UJSZÁSZI ILONA DM (szubjektív) Kislexikon Rendszerváltás (2.) A politikai publicisztika (és demagógia) egyik legtöbbet használt „kedvenc" kategóriája a RENDSZERVÁLTÁS. A szerző írásának február 4-án megjelent első részében arra a kérdésre keresi a választ, hogy: mely rendszert kellene itt melyiknek felváltania, illetve mi az előző, a szocializmus stádiumának sajátossága? Válaszának kiindulópontja egy másik kérdés: miért hallgatják ma is agyon Konrád-Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művét. Az okfejtés második, egyben befejező részét most olvashatják. Érdekes ezeket az 1974-es gondolatokat összehasonlítani Kis János 1985-ös (!) monori kérdésfelvetésével: „nem arról van-e szó, hogy 1961-1963. és 1981-1983. között Magyarország a közelébe került a határnak, ameddig a rendszer fejlődése egy szovjet berendezkedésű országban, a szovjet, világrendszeren belül egyáltalán elmehet?" :S ha a válasz e kérdésre egyértelmű igen volt, ez azt is jelentette, hogy a rendi offenzívának egyetlen alternatívája a szovjet típusú berendezkedés felszámolása Kis János - és Szabó Miklós - Monoron azt is megjelölte, hogy mi lehet (mi legyen) a változás (változtatás) paradigmája, a jogtudat, illetve a jogállamiság. Helyzetértékelésük és koncepciójuk helyességét a történelem igazolta: a jogállamiság a „rendszerváltás" központi kategóriája lett, tudniillik a politikai értelemben vett rendszerváltás éppen ebben, a jogállam kialakulásában állott. Abban a kelet-európai társadalmi és gazdasági (!) szituációban azonban, amiben mi vagyunk, ez azt is jelenti, hogy a jog (ha úgy tetszik: a jogalkotás!) reális konkurencia nélküli, tehát egyedüli és így autoriter (kontroll nélküli) társadalomszervező paradigmává válik. Annyira, hogy a redisztribúciót is (a tulajdon és - állami elvonás, adó formájában - a többlettermék felett egyaránt) a jog (illetve a jogalkotó!) határozza meg (nem a tőke és a piac). Ebből nyilvánvaló, hogy a „rendszerváltás" nem jelent, nem jelenthet a nyugat-európai értelemben vett polgári társadalmak fejlődési vonalához való (vissza)térést. A „rendszerváltás", illetve az 1988-90-es politikai mozgások az értelmiség szabadságküzdelmei voltak az uralkodó (pártbürokrata) renddel szemben. Annak a harcnak - úgy tűnik utolsó és az értelmiség oldaláról nézve sikeres - hadjárata, amiről Konrád György és Szelényi Iván írtak. Ha azonban nem a nyugat-európai értelemben vett polgári társadalom (nem „kapitalizmus"), akkor mi ez az új rendszer, ami kialakult - s valóban új-e vagy (ahogy sokak állítják) csak a hatalmi elit személyi összetétele változott? Nos, kétségtelen, hogy a hatalmat egy új elit gyakorolja. Ez azonban a világon mindenütt így van, a legdemokratikusabb államokban is. Ez egyszerűen a társadalmi munkamegosztás következménye. Ami az igazi kérdés az az, hogy ez az elit milyen eszközökkel él, és milyen eszközökkel élhet egyáltalán, azaz milyen szabályok korlátozzák a működését, és milyen intézmények biztosítják e szabályok betartását. (Arról a kérdésről van szó, amit az úgynevezett „háromoldalú politikai egyeztető tárgyalások" idején a közvetlen vagy közvetett elnökválasztás ügye kapcsán mint az ellensúlyok problémáját ismert meg a közvélemény.) És ebben a tekintetben történt rendszerváltás Magyarországon. A kialakult jogállam a maga politikai intézményeivel kétségtelenül egy új rendszer a „szocialista" rendszerhez képest. De nem „kapitalizmus", mert nem azok a gazdaságszervező paradigmák érvényesülnek, amelyek az úgynevezett „kapitalista" társadalmakat szervezik. A gazdaság nem a tőkés termelési módra épül, és a redisztribúció elveit (döntően) továbbra is gazdaságon kívüli tényezők határozzák meg minthogy az állami bürokráciát annak kell tekintenünk. Azt állítom tehát, hogy egy olyan, a történelemben eddig példa nélkül való rendszerről van szó, amelynek alapvető jellemzői: a demokratikus jogállam az egyik oldalon, a bürokratikus állami dirigizmus (mint társadalom- és gazdaságszervező paradigma) a másik oldalon. Hogy mit jelent a gazdaság számára a „bürokrata". erre vonatkozóan legyen szabad idézni a Fidesz 1990-es gazdasági programját: „A bürokrata mindig más pénzét költi másra, s ez fordítva is igaz, aki más pénzét költi másra, azt gazdasági szempontból bürokratának kell tekintenünk (ide értve nemcsak az államigazgatás hivatalnokait, de az állami vállalatok menedzseréit is). Döntési anyagi következményeit jóformán egyáltalán nem viseli: emiatt a bizalmatlanság vele szemben teljesen indokolt." És különösen is indokolt ez a bizalmatlanság, ha ehhez hozzáveszszük azokat a gondolatokat, amivel K. Gy. és Sz. I. a bürokratikus ethoszt jellemezték: „A redisztribútor az olyan gazdaságot tartja racionálisnak, amely maximalizálja az újraelosztó döntése alá eső többlettermék mennyiségét, más szavakkal, amelyben a nemzeti jövedelemnek az állami költségvetés csatornáin keresztül újrafelosztásra kerülő hányada maximális. Minél nagyobb a költségvetés, annál nagyobb a hivatalnok hatalma." Mindez - azt hiszem - megmagyarázza a költségvetési anomáliákat, a költségvetésnek azt a fő vonalát, amiért az ellenzék reflexköltségvetésnek nevezte azt, megmagyarázza, hogy miért is halad Magyarországon az úgynevezett „privatizáció" olyan gyalázatos módon s egyúttal rávilágít a narodnyik (a „harmadik-utas") ideológia motivációjára. Aki ebben gondolkodik, az vagy nem ismeri a magyar gazdaság helyzetét, vagy fogalma sincs a tőke (nemzetközi) természetéről vagy nem akarja a kapitalizmust. Nyilvánvaló, hogy a bürokráciának nem érdeke politikai szempontból sem egy erős burzsoázia jelenléte, hiszen az az ó hatalmát korlátozná. A jelenlegi helyzetet tehát - mint már utaltam rá -, a hatalmat gyakorlók autoritása jellemzi. A kétségtelen politikai kontroll mellől hiányzik a társadalmi kontroll. Másképpen: azok a társadalmi erők, amelyek a hatalmi elit (s az általa leginkább képviselt középosztály és értelmiség) számára ellensúlyt (konkurenciát) képezhetnének politikai értelemben gyengék. A burzsoázia egyszerűen azért, mert még nincs, a munkásosztály pedig azért, mert politikai érdekérvényesítő eszközei (a szakszervezetek és a baloldali pártok) még nem voltak képesek megújulni, illetve az újak sem tudták magukat hitelesíteni, megszerezni azt a bizalmat és megszervezni azokat a társadalmi kapcsolatokat, ami nélkül nem lehetnek politikai tényezővé. A hatalomra (parlamentbe) került politikai pártok pedig a választások elmúltával igen hamar levették a napirendről a munkásönkormányzatok, a munkásönigazgatás stb. kérdését. Ami e pártokai illeti, itt nem a választási programok tudatos elárulásáról van szó. Mindössze arról, hogy ez ideig képtelenek voltak elszakadni az állampárti (pártbürokrata) gyökerektől egyrészt, az ellenzéki értelmiségi gyökerektől másrészt. E pártok nem organikusan szerveződtek, nem a nagy társadalmi érdekcsoportok politikai artikulációi, hanem ideológiák mentén alakultak ki, s úgy keresték maguknak a választókat, mint gombhoz a kabátot. Ha valamelyik társadalmi csoport a parlamentben képviselve van, az maga az ideológia-gyártó értelmiség. S jó ha nem lesznek senkinek illúziói: ez így marad egészen addig, amíg a többi társadalmi csoportok meg nem erősödnek. míg politikailag meg nem szerveződnek: míg nem lesznek valódi polgári és valódi baloldali pártok. A jogállam olyan politikai keretet jelent, amelyben ez lehetséges. De ez egy hosszabb történet lesz, mint a pusztán politikai értelemben vett rendszerváltás. ÖKRÖS TAMÁS MenHír = Menekültek Hírszolgálata A Délvidéki Magyarok Köre mellett Szegeden megkezdte működését a Vajdasági Menekültek Művelődési Társasága (VMMT) is, ennek keretében pedig a Menekültek Hírszolgálata (MenHír). Tevékenységüket egy tervezett nemzetközi alapítványból pénzelnék. Alább következik a MenHír menekültekhez - de másokhoz is - szóló első közleménye. A világpolitika függvényében is vizsgálva a délszláv polgárháború fejleményeit, úgy véljük, hogy az idő lassan, de biztosan nekünk dolgozik: a nem túl látványos katonai sikert elkönyvelve az agresszor otthon és a világban politikai vereséget szenvedett, mostanára védekező helyzetbe kényszerült, ami felcsillantja a reményt a hazatérni szándékozó menekültek körében. Mi a kivándorlás és a letelepedés helyett a hazatérést szorgalmazzuk. Gondos és körültekintő helyzetelemzés után szervezetten és tömegesen kívánunk hazazúdulni. Ennek érdekében állandó ügyeletet tartó irodánk révén szüntelenül gyűjtjük és terjesztjük a hazai, illetve az úgynevezett jugoszláv vonatkozású híreket, részben szórólapon közreadott közlemények s részben a sajtó útján. Tevékenységünket a Nenad Csanak vezette Vajdasági Szociáldemokrata Ligával és a hozzájuk csatlakozó más, demoratikus tényezőkkel karöltve folytatjuk. A Csanakékkal egyeztetett tömeges hazaözönlés tervének megvalósítását bizonytalan időre elhalasztottuk, mert a lehető legbiztonságosabb módon szeretnénk lebonyolítani. Csanakkal szólva: Vajdaság azzá lesz, amivé tesszük, vagy amivé tenni hagyjuk. Mi egy európai értelemben vett demokratikus Vajdaságban óhajtunk élni a jövőben. Mindannyiunknak ott a helye az új rend békés megalkotóinak a sorában, ugyanezért erkölcsi kötelességünk, hogy ne az áhított új rend létrejöttének másnapján toppanjunk be, a készre. Ám fenyegetettségünk tudatában e napokban még nem tanácsos hazamenni. E kérdésben - hiteles tájékoztatásra törekedve - igyekszik tanácsadó szerepet betölteni a VMMT hírszolgálata. (MenHír)