Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 26. szám

LÉTMÓD MAGAZIN „...férfinak és nőnek teremtette okét" Az erősebbik nem az erősebb? Lányt szülni: csapás? Az emberekkel nem szabad kísérletezni. Sokszor lenne pedig szükség rá a tudományos elméletek igazolásában. Ugyanúgy, mint ahogy nem gyújtunk fel erdőket, nem árasztunk el mezőket csak azért, hogy tanulmányozzuk, hogyan foglalja vissza az élővilág ezeket a területeket. De ha a katasztrófa így is, úgy is bekövetkezett, akkor a kutatók igyekeznek ezt annyira kiaknázni, amennyire csak lehet. Ilyen katasztrófa „ajándék" volt a növények megtelepedését v izsgáló biológusoknak például a St. Helen 1980-as kitörése, vagy az 1988-as nagy tűzvész Amerika egyik legnagyobb nemzeti parkjában, a Yellowstone Parkban. Ezeknél a biológusoknál sokkal nehezebb helyzetben vannak azok a kutatók, akik ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ: hogyan viselkednek az emberek szélsőségesen nehéz körülmények között? Egy adott embercsoporton belül kiknek vannak a legjobb esélyei a túlélésre? Rákényszerítheti-e az éhezés az embert arra, hogy megegye embertársait? Hogyan működik a természetes szelekció az emberek között? Az éhség hatalma Kétségtelen, hogy ilyen kísérleteket nem végezhetünk el. (Vigyázat, nem segítenek a kérdés eldöntésében a regények sem, a tudományos igényű vizsgálatoknál nem szabad összekeverni a képzeletet a valósággal.) „Szerencsére" van néhány olyan ránk maradt történet, amelyből következtetéseket vonhatunk le. Az amerikai kontinens meghódítása bővelkedik a kalandos történetekben, emberpróbáló helyzetekben. Ilyen a 19. század második felében a Nevadán és Utahon átvándorló csoport története is. Nyolcvanheten indultak útnak a szebb és jobb élet reményében, és alig több mint a csoport fele ért célba. A vándorlás során elveszítették igásállataikat, hónapokon át éheztek és fáztak, hóviharba keveredtek. A természet megpróbáltatásain túl az emberi természettel is szembe kellett nézniük, volt, aki gyilkosság áldozata lett. Amikor elfogyott az élelem, levágták a megmaradt igásállatokat. Sajnos, ezek húsa sem tartott sokáig, utánuk következtek a családi kedvencek. „Egy álló hétig ettük Casht" - írja egy 13 éves kislány a kutyájáról. Amikor nem volt már több kisállat sem. akkor csontokból, inakból, szőrös bőrdarabokból főztek valami levesféleséget. Legvégül saját, halott társaikat ették meg. A fiatalok jobban bírják Nézzük, mit mondhatunk a túléiőlwől! Vajon az életkor, a nem, vagy a családi-rokoni kapcsolatok a meghatározóak? Először nézzük az életkor szerinti megoszlást. A 16 öt éven aluli gyerekből csak 6 maradt életben. Az öt éven aluliaktól eltekintve azt mondhatjuk - nem túl meglepő módon -, hogy a fiatalabbak jobban bírták a megpróbáltatásokat, mint az idősebbek. A túlélők átlagosan 7 és fél évvel voltak fiatalabbak az áldozatoknál. Elsőre talán azt várnánk, hogy a 20 és 29 év közöttiek a legerősebbek, ezzel szemben azt tapasztalták, hogy a 15-20 közötti se-nem-gyerek-se-nemfelnőttek élték túl a legnagyobb arányban a vándorlást. A nők szívósabbak A nők 30 százaléka, a férfiak majd 60 százaléka veszett oda. tehát a nők túlélése messze jobb volt, mint az „erősebbik" nemé. A vizsgálat legmeghökkentőbb eredménye az, hogy a család (a valahová tartozás) volt a legfontosabb a túlélés szempontjából. Tizenöt egyedülálló fiatal férfi vágott neki az útnak, és közülük csak ketten értek célba. Hiába, úgy látszik, egyedül nem megy! A másokért érzett felelősség, a gondoskodás talán a nem létező erőforrásokat is képes mozgósítani! Végül a fentiek figyelembevételével engedjék meg, hogy egy jó tanáccsal szolgáljunk a fiatal fiúknak, lányoknak, akik talán a külföldi munkavállalás gondolatával kacérkodnak! Ha neki akarsz vágni a nagyvilágnak, hogy szerencsét próbálj, feltétlenül hívd magaddal a mamádat, a papádat, a húgodat, a nővéredet, a feleségedet, a nagynénikédet, a nagybácsikádat stb. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy vidd valamire! BUCZKÓ KRISZTINA Ha mód volna rá, hogy az úgynevezett művelt világ tippeljen, mit tart szégyenletesnek a kétezredik esztendő küszöbén, bizonyára tanulságos lenne a lista. Ám azt kevesen jelölnék, amire az UNICEF, az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapja utalt jelentésében: a szégyen statisztikájának nevezte a leány- és fiúgyermekek közötti megkülönböztetést. Eszerint Indiában, Pakisztánban és Bangladesben a fiúkénál lényegesen nagyobb a lányok gyermekkori halálozása, mert hogy nem is törődnek velük. Jordániában az 1 és 8 hónap közti fiúgyerekek négyszer olyan jóltápláltak, mint a leánycsecsemők. Malaysiában a gyermekmunkások között is a lányok szenvednek többet: heti munkaidejük 75 százalékkal hosszabb a fiúnak született sorstársaikénál. Ám nem csak a fizikai megterhelés, hanem a szellemi sorvasztás is a lányokat érinti érzékenyebben, a világ analfabéta iskolaköteleseinek 60 százalékát a kislányok adják. Az UNICEF helyzetképéből - melyet a Le Monde ismertet - az is kitűnik, hogy e megalázó statisztika kedvező változásának „kulturális" akadályai is vannak. Nevezetesen olyanok, hogy számos fejlődő országban „csapásnak tekintik a leánygyermek születését". Ha valaki jót kíván egy ifjú hindu házaspárnak, azt így fejezi ki: „Áldjon meg az ég nyolc fiúgyermekkel!" S végül, nem lehet jobban megsérteni egy arab férfit, mint amikor azt vágják a képébe: „Abut-banát" - Lányos apa! Férfiélet negyvenen túl in iiii n i 'i i m in Aki azt hiszi, hogy csak a nők „bolondulnak meg" negyvenes koruk körül, az téved. Az úgynevezett „midlife crisis", vagyis az élet delén beköszöntő válság a férfiakat sem kíméli. Egvszercsak eljön egy pillanat, amikor hajszának tűnik az eddigi munka, örömtelenné válik a családi élet, s riasztóan megrövidül az időszak, ami hátravan a visszavonhatatlan öregség előtt. Dr. Ágnes Larson, magyar származású kaliforniai pszichiátert gyakran keresik fel szorongó negyvenes és ötvenes férfiak ilyen panaszokkal. Elkerülhetetlen betegség az életkori válság vagy okos körültekintéssel elkerülhető? - Tudománytól távolálló idézettel válaszolok előbb. Nagyanyám azt mondta: minden férfi megbolondul, amikor betölti a negyvenet, de ha békén hagyja a felesége, hamar helyrejön. Erik Erickson amerikai pszichológus szerint a kérdés kissé bonyolultabb. Csak az a férfi tudja elkerülni az életkori válságot, aki negyvenes éveire teljesen kialakította saját személyiségét, gondoskodott a körülötte lévő világról, tehát a családjáról, képes volt alkalmazkodni a sikerhez és a kudarchoz, és békét kötött azzal, hogy van mire visszanéznie, ahogy múlik az idő. Akinek ez nem sikerült, az saját magával folyton harcban áll, s akkor, amikor eléri a negyvenet, megijed attól, hogy az élet nem végtelen, és fogynak a lehetőségei. Kétségbeesés, szorongás, pánik, depresszió a „midlife crisis" legjellegzetesebb tünetcsoportja, s a tünetek változnak aszerint, hogy kinek milyen az egyénisége és milyen társadalmi környezetben él. Az egyik férfi munkahelyet, netán szakmát változtat, a másik inni kezd. a harmadik egy fiatalabb nőben keresi az orvosságot - lényegében a félelemre. E meglehetősen riasztó kilátások elől van-e menekülés, vagyis van-e gyógyszer a „midlife crisis"-re? - Manapság divatos mindenre egy receptet adni, amit szívesen olvasnak az emberek, mert úgy hangzik, mintha megtalálták volna a mágikus megoldást. Sportoljunk, táplálkozzunk egészségesen, fogyasszunk vitaminokat, de ez még nem változtatja meg az életszemléletünket. A pszichiátria segít megtalálni az összefü ggéseket, sőt egy remélhetőleg elfogadható megoldást is. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a férfiak jó része fenntartásokkal kezeli a pszichiátria lehetőségeit, s legfeljebb akkor fordul orvoshoz, amikor a család elvesztése fenyegeti, vagy a tünetek olyan súlyosak. hogy a mindennapi funkciókat veszélyeztetik. S ha valaki úgy dönt, maga oldja meg a dolgot, tud-e ajánlani receptet a pszichiáter? - Azoknak a férfiaknak, akik hisznek benne, hogy egyedül is megtalálják a megoldást, megint Ericksont idézem. Csak az a szülő tudja megtanítani a gyereket, hogy ne féljen az élettől, aki saját magát meg tudta győzni, hogy ne féljen az elmúlástól. SÓTÉR ERIKA FO-TORTENELEM Parabolha Spontán tűz Az UPI hírügynökség Cliftonból, Tennessee állam, a következő különös tudósítást küldte 1969 nyarán: „Perry Davis farmján hirtelen lángok gyúltak. A tűz és a füst mérföldes körzetből egybecsődítette az embereket, akik csak álltak és bámultak. Én még sohasem láttam ilyen tüzet - mondotta Davis. Mindenütt megpörkölt falevelek hevertek. A szikracsóvák 4-5 inchre szökelltek ki a földből. Úgy tűnt, mintha a föld feltekeredett volna, megégve, a talajról." Két személy sérült meg a furcsa tűzben. VT. J. Baker 40 éves cliftoni lakos akkor szenvedett égési sebeket, amikor a föld hirtelen beszakadt alatta, egy másik ember, kinek neve ismeretlen maradt, gyönge égési sebeket szenvedett. Davis mondja, hogy figyelmeztető táblákat helyeztek el a környéken. „Az emberek több mérföld távolságról jöttek, hogy lássák. Az erdészek azt mondották nekem, hogy ez nagyon veszélyes lehet. Szerintük lehet, hogy gáz szivárog fel alattunk, és ez robbanáshoz vezethet." Davis leszögezte: „Tudom, hogy milyen veszélyt jelentenek ezek a 40 láb magas tölgyek és hickoryk, ha egyszer gyökereik elégnek és a szél feldönti őket." Davis szerint a tűz vagy három láb mélyen égette át a talajt egy kb. két acre nagyságú területen. „Számtalan magyarázat kapott lábra a tűz okáról" - mondotta. - „Egyesek szerint villám csapott le, ám én nem találtam villám sújtotta fatörzset. Nem tudom mi okozta a tüzet, de úgy gondolom, ez lehet a híres öngyulladás." így közli az UPIügynökség anyagát a Sacramento Union 1969. július 28. számában. Az egészben az a furcsa, hogy az öngyulladás általában befülledt, rothadó anyagokban jön létre. A mély talaj alatti égés inkább a cikkben említett gázszivárgásra utalna, ám tudomásunk szerint, ez többé nem fordult elő. Villám sem volt a tanú szerint, marad tehát a spontán tűz. Spontán, mert az ok ismeretlen, legalábbis számunkra, kik e történetet ismetjük csak. Fényburokba zárt tekergők 1887. Anglia. A következő történet szemtanúja zuhogó esőben haladt. kinyitott ernyővel védekezve a hétköznapos égi áldás ellen, amikor a következő dologra lett figyelmes: „Minden előjel nékül, váratlanul, egy tűzgolyóbis hullott le előttem, pontosan az út szegélye mellé, az égből, majd egy pár yardnyi távolságot megtéve az út mentén, eltűnt. A gömb nagysága a krikettlabdáéhoz volt hasonlítható, s úgy tűnt, mintha vibráló, gyors, pörgő mozgást végző fénycsíkok tömegéből állna. Úgy gondolom, hogy ez a jelenség egy gömbvillámfajta lehetett, s abban a percben boldog voltam, hogy elém esett és nem az esernyőmre. Az esetben a jelenség formája tette rám a legmélyebb benyomást, mivel azok a fényszálak vergődő angolnákra hasonlítottak." (English Mechaninic, 90. évf., 1909.95.1.) 1940. november 10-én, Coventryben (Anglia), egy formájában hasonló megjelenés történt. „Kertem legtávolabbi végében dolgoztam. Az idő szép volt, nem esett, nem dörgött. Hirtelen úgy tűnt, hogy valami sötétség közepébe kerültem. Lenéztem és a lábam előtt egy két láb (66 cm) átmérőjű gömböt vettem észre. Bágyadt kék fényt árasztott és úgy tűnt, hogy egynegyed inch átmérűjű rángó fényszalagok tömege alkotja. Vagy 3 másodpercig állt így, majd felemelkedett, egy jegenye lombján átlebegve, megvilágította a házat, majd a Weaver Arms háta mögött szállt le, a Bell Green Roadon, mintegy negyed mérföldnyire. Ebből az irányból kisvártatva egy tompa robbanás zaja hallatszott és a hivatalban több kár keletkezett." (Weather, 19. évf., 1964. 228.1.) Különös, mondhatjuk, roppant különös. Az első esetben viharral, esővel társult a jelenség, másodszor derült ég esetén jelentkezett. Ez azt jelentené, hogy mégsem gömbvillámmal állunk szemben, és a jelenség független a légköri viszonyoktól. De ami a legfurcsább, azok a fényburokba zárt tekergő fényférgek. Talán valamiféle ismeretlen életjelenséggel állunk szemközt? Kozmikus jövevényekkel? Vagy az egész csak túlfűtött fantázia játéka, s a tanúk e tekergőző fénykígyók látványát beleképzelték az összevissza vibráló fényfoltokba? Bárhogy is legyen nincs válasz. Van két különös és rejtélyes esetünk. S semmi több. A repülő Bermuda-háromszög 1885. augusztus 27-én, reggel 8 óra 30 perckor Adelina Basset asszony, Bermuda szigetén egy különös. háromszögletű tárgyat látott déli irányból közeledni, a felhők között. Kihívta barátnőjét, L Lowellt, s együtt vizsgálták a különös jelenséget, mely mintha le akart volna szállni, majd hirtelen ismét felemelkedett, s nagy sebesen eltűnt a felhőkben. A bermudai Royal Gazette 1885. szeptember 5-i cikkét átvette a világsajtó (London Times szeptember 29.), s elkezdődött a világhír rövid életű izgalma. Lefroy tábornok újralátogatta a környéket, s egy VT. VT. H. Gosling nevű úr azt állította, hogy a tárgy valamiféle hálót húzott maga után. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg egy Franciaországban vagy Angliában felbocsátott s a szél által elsodort léggömb roncsairól lehet szó, melynek félig felfúvódott burka a gyönge fényben háromszögletűnek is látszhat. Charles Hording úr azt az ellenvetést tette, hogy ez esetben sok hajó kellett volna lássa a léggömböt az Atlanti-óceánon, de ilyen megfigyelést nem jegyeztek fel. (London Times, október 1.) A l'Aeronaute 1885. augusztusi száma szerint, mindössze két léggömb saabaduit el kötelékeitől, de ez jóval korábban, július 14-én történt. E kis ünnepségeken használt léggömbök nem maradhattak fent ennyi ideig a levegőben a szakemberek szerint (La Nature, 1885. 2-131.). Ami a másik lehetőséget illeti, az Egyesült Államokban egyetlen felszálló s elhagyott léggömböt jegyeztek fel. Ez 1885. július 29-én történt. Az aeronauták leszálláskor a hasítózsinórral felnyitották a léggömb oldalát (New York Times, 1885. augusztus 10.). Ezzel a kör bezárul, s a rejtély teljes. Csak annyit tudunk, hogy egy megközelítőleg háromszög formájú tárgy jött, alászállt, s majd gyorsan felemelkedve eltűnt a megfejthetetlen esetek raktárában. MANDICS GYÖRGY