Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

4 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JAN. 2. Optimizmusunk... Kevés mosolygó embert láttunk az elmúlt évben... Tudunk-e még egyáltalán mosolyogni, szívből, őszintén örülni, nevetni?... Csodára vártunk, illúziókra...? De hisze a csoda - a vértelen forradalom megtörtént. Ha viszont az elmúlt évek rossz gazdaságpolitikáját tekintjük át - illúziókat nem táplálhattunk. Kétségtelen, naponta kell megküzdenünk gondjainkkal. De tudnunk kell azt is, hogy népjóléti miniszterünk egy átfogó szociális koncepciót terjeszt majd az év első felében a Parlament elé. Tudnunk kell azt is. hogy az igazán türelmetlenek, a leghangosabban panaszkodók nem azok soraiból kerülnek ki, akikre majd ez a törvény vonatkozik. Feltétlenül segítenünk kell azoknak, akik önmagukon már nem tudnak segíteni! ...de nem igazán tudom sajnálni azt. aki elvesztve régi egzisztenciáját, nem tudja azt az átlagon felüli életszínvonalat megvalósítani, melyet az elmúlt 40 évben megszokott. Nem igazán tudom sajnálni azt a munkanélkülit, aki miközben felveszi a munkanélküli segélyt - megcsinálja „kis buliját" is. Segítsünk a sokgycrckcs családokon! ...mindenkinél jobban sajnálom azokat a gyerekeket, ahol a „kedves szülők" a torkukon engedik le a családi pótlékot. Azért találkoztam boldog emberekkel is. Nem a leggazdagabbak közt. Olyan sokgyermekes családban, ahol a gyerekek már december elején készítették kis ajándékaikat. És miközben arra gondoltak: milyen jó lesz adni, nem is jutott eszükbe a nekik szánt ajándék forint értéke. Azután találkoztam olyan nyugdíjassal, aki - miután meghallgatta a közgazdasági előadás, realitásokra épülő, nem éppen rózsás jövőt jósoló adatait - azt mondta, építsük bele jövőképünkbe a magyar ember szorgalmát, élniakarását, azt, hogy sokan vannak köztünk, akik kezükbe tudják venni életüket - és mindjárt nem leszünk olyan pesszimisták! 0 mindenesetre optimista! - Neki van igaza! Neki... és még sokunknak, akiknek hite van, nemcsak önmagunkban, de a történelmünket irányító Gondviselésben is. Ezért van reményünk is, és ahol Hit és Remény van, ott megszületik a „bógyümölcsű Szeretet"... Ilyenkor, új év napján azt szokták kívánni: Adjon az Isten az új esztendőre: bort, búzát, békességet! (Bort és búzát Uram, adtál az elmúlt évben bőven - ránk bízva, hogy a vevőket mi találjuk meg hozzá.) Most a Békességnek vagyunk híjával! Adj békességet határainkon túl, hogy visszatérhessenek az otthontalanok otthonukba. Adj békességes csendet szívünknek, hogy oda tudjunk figyelni az egyetemes értékekre is, az anyagiakért folytatott küzdelmünk során. Adj békességet - de ez ne a mindenbe belenyugvás, a passzivitás, a közöny „békéje" legyen! Legyen ez az a béke, amelyet a tiszta lelkiismerettel, jól végzett munka után. a meghareolt jó harc után érez az ember, amikor is a tőlünk telhetőt, jövőnkért, másokért, magunkért megtettük... ...így lesz okunk az optimizmusra..., így lesz boldog új évünk! DR. LADÁNYI JÁNOSNÉ A KERESZTÉNYDEMOKRATA NÉPPÁRT SZEGEDI SZERVEZETÉNEK ELNÖKE Nyugati autó Gyönyörű kocsik suhannak Szeged utcáin. Elnézve őket éppen azon tűnődtem, vajon kinek telik és miből ilyen guruló csodákra, amikor egy csillogó kocsi-költemény éppen mellettem fékezett le nesztelen eleganciával. Tüstént választ kaptam rá, kinek futja ilyen luxusra, mert a pompás járműből egy régi ismerősöm pattant ki ruganyos mozdulattal és a kocsihoz illő magabiztossággal. Proletárgőg, kisebbségi érzés volt-e, nem tudom már, de nem szólítottam meg. Különben sem emlékezhetett rám. Csak egyszer találkoztunk a hetvenes évek táján Csongrád megye egy távoli községében. Antiklerikális, ateista előadásával érkezett a falusi tantestülethez, ahol az iskolavezetés és a helyi potentátok kellő respektussal fogadták. A tisztelet nemcsak a szép, vadonatúj szolgálati kocsinak szólt, amellyel a vendég érkezett, nem is a kocsiban unatkozó sofőrnek. Inkább annak, hogy mindenki tudta: a nagy ember politikai vonalon fejti ki áldásos tevékenységét, ennélfogva „mindenható". Ezért aztán körülzsongták, gazsuláltak, lesték szemének minden rezdülését. Igaz, nem mindenki. Bátrabb emberek, akik nem kívántak fürdőzni a nagy ember fényében, önérzetesen meghúzódtak a hátsó padokban, és mélységes hallgatásba burkolóztak. Az előadás kitűnően sikerült. Az elvtárs mestere volt a szavaknak. Sokmindenre megtanította közönségét. Többek között arra. hogyan kell megkülönböztetni a megtévedt másképpgondolkozókat a valódi ellenségtől. Közben, amikor úgy érezte, hogy valami fontosat mond, jelentőségteljesen a magasba emelte jobb kezének mutatóujját. Egy kishitű hozzászóló megkérdezte: - Mi legyen, ha a szülők hittanbeíráskor összebeszélnek, és egymást bátorítva egyszerre rohanják le a beírást végző nevelőt? - Ja, elvtársak! - s itt magasra emelte mutatujját. - Más iskoláknál ennek is megtalálták már az ellenszerét. Olyan apró betűkkel írták ki a beírás időpontját, és olyan eldugott helyre, hogy azt még egy Sherlock Holmes se tudta volna megtalálni. Véget ért a gyűlés. A vezetők félrevonultak az irodába. Megpálinkáztatták az előadót. Már hazafelé készülődtek, amikor véletlenül összeakadtam vele az udvaron: - Van hely a kocsimban. Szívesen hazaviszem az elvtársat. Elfogadtam ajánlatát. A sofőr ajtót nyitott, a kocsi fényesen ragyogott. - Nyugati kocsi? - buggyant ki belőlem a csodálkozás hiszen azelőtt én csak Wartburgot meg Moszkvicsot láttam. - Nem elvtárs! - mondta ujját felemelve. Ezt a Szovjetunióban gyártják, de felveszi a versenyt a nyugati kocsikkal. Bizonyíték arra, hogy rövidesen túlszárnyaljuk a tőkés ipart. Úgy hívják, hogy Zsiguli. Hazáig elbeszélgetett velem kedves, leereszkedő stílusban, majd megkérdezte: - Hol tegyük ki? - Mindegy, nekem itt is jó lenne, de itt tábla tiltja a megállást. - Tiltja? Tiltja? - s itt fölemelve mutatóujját végighordozta tekintetét a pártbizottsági autóban. - Tiltja, de nekünk szabad! És leállíttatta autóját a tilosban. Fülemben még órákig visszacsengett a két szó: „Nekünk szabad"... „Nekünk szabad". Ezen a napon sokat tanultam. Nem csak az lett világos számomra, hogy a Zsiguli nem nyugati kocsi. KÖVÉR KÁROLY Harsog a busz!? Úgy érzem hogy a Volánnak a gazdasági és társadalmi nehézségek ellenére: az egész országban, ilyen elavult buszokkal kell már több évtizede szállítani az utazóközönséget. 1991. december 7-én én vittem a járatot Zalaegerszegre. Indulás előtt a busz műszaki átvizsgáláson ment keresztül. Mórahalmon az áramszolgáltató főkapcsoló meghibásodott, amit szerettem volna kijavítani, mivel nem sikerült, így visszafordultam Szegedre, a Volán telephelyre, a javító műhelybe.' Ott tíz perc leforgása alatt annyira megjavították a hibát, hogy oda és vissza tudtam a járatot elvégezni. Ez a „rossz busz" még most is az utazóközönséget szolgálja. Ez a műszaki hiba bármelyik buszon előfordulhat. Elnézést kérek, hogy az utazása folyamán a zene zavarta, mert amikor szólt, a Danubius rádió műsora ment - ami szerintem nem volt hangos, mivel Önön kívül senki nem szólt. Tekintettel arra, hogy nemcsak Ön volt az egyedüli utas a buszon, így a többi utas kérését is figyelembe vettem! Úgy gondolom, hogy a világ bármely részén (lehet az a Balkán is) élnek olyan emberek, akik igyekeznek hozzám hasonlóan kellemessé tenni a hosszú utazást. Eddigi tapasztalatom szerint a kedves utasok még kérték is, hogy ha lehet, egy kis zenét is adjak. VARGA FERENC Jugoszláv írókról - más szemszögből Mindenki tudja, kiről van szó: az írás középpontjában Milorad Pavic (Milorád Pávity) „a modern irodalom klasszikusa", (Róbert Irvin) „a XX. század Seherezadeja" van (Publishers Weekly, USA). Egyetértek Losoncz Alpárral abban, hogy Pavic művei a posztmodem szellemiség legjobb vonulatait idézik, de nem értek egyet azzal, hogy a Kazár szótár, A vasfüggöny, Szent Márk lovai és más kiváló művek írójának az interjúi elszomorítóak. A véres polgárháború okozta lelki satnyulás, a gyengeség ezer jelei között Pavic nem vétkezett ama kijelentéseivel, hogy szerb íróként az 1000 éve fennálló szerb irodalomhoz tartozik, a szerb szellemiségen keresztül a bizánci kultúra lendületét képviseli méltóan. Vajon Pavic oly nagyot hibázik, amikor figyelemmel kíséri a szerb nép tragikus sorsát, a mások által róla alkotott igazságtalanságot - és a/után tiltakozik, a cinikus és gyakran gátlástalan hazugságok ellen emel szót? Vajon a magyar irodalmi életben nem fordulnak elő írók. akik a nemzetük sorsa iránt érzett aggodalmat emelik ki műveikben avagy interjúikban? Csoóri Sándor, Cseres Tibor, Sütő András vagy Fejér Gyula szót emelnek a magyarság ügyében, érdekében? „Vannak a politikában tisztességes eszközök egyáltalán?... Vajon a kultúra, a szabadság védelmének hangoztatásakor nem indulatainkat és kielégülésre törő vágyainkat takargatjuk mi is, s legfeljebb jobb a modorunk: a stílusunk?"... Vészi János gondolatait kérdésként teszem fel Losoncz Alpárnak, aki a Délmagyarország december 14-i számában a jugoszláv írók „gyengeségeiről", köztük M. P. a balkáni-jugó világ világhírű írójának jelleméről ír támadólag. Vajon Pavicnak a szerb nép ügyében tilos ezt megtenni? Úgy érzem, hogy a posztmodem irodalom fáklyavivője valójában képes és tud készenlétet tanúsítani a befogadás iránt, meghallani mások igazát - erről tanúskodnak a Nacionalizmus Európában című műben írt gondolatai: „Azt kell mondanom, mint író nagyon szeretem és értékelem Európa és a világ sokszínűségét, a különféle nyelvek, különféle civilizációk s ezek kultúráinak gazdagságát. Végtelenül unatkoznék abban a világban, amely nélkülözné Bábel tornyát. Ugyanakkor azt hiszem, túlságosan sok figyelmet szenteltünk európai létünk gazdasági, pénzügyi és katonai viszonyainak, miközben megfeledkeztünk annak szellemi gazdagságáról. A jugoszláv írók nehéz helyzetben vannak, hiszen ha az igazságot helyezik előtérbe és agyonfűtött nemzeti eszme gyakorlásával vádolják őket. Pedig a párbeszéd és nyitottság hívei, a politika okozta csatározások, a véres polgárháború „összevisszaságában" igyekeznek a tolerancia példáját felmutatni. Viszont, ha azt a nemzetük sorsa iránti aggodalommal mutatják ki, már rosszul teszik dolgukat. Pedig valójában kötelességüket teszik, megküzdenek a nemzetüket ért nehézségekkel, megpróbáltatásokkal és kiszolgáltatottsággal. És ezek az erőfeszítések áldozattal járnak... M(ándity) P(redrág) Megdöbbentettek ezek a sorok. Úgy tűnik, mintha valakit megbántottam volna. De ilyen olvasat után lehet, hogy én is így reagálnék. A vitairat szerzője olyan környezetben él, amely, tapasztalom, nem mérlegel kellőképpen, s a délebbre lévő tragikus helyzetet sokszor fekete-fehér logikával követi. Ez a tény pedig súlyosan érinthet valakiket. Számomra ez az igazi tanulság. A vitairat szerzője úgy gondolja, hogy én támadólag lépek fel pedig ehhez sem kedvem, sem erőm, ilyen élannal nem rendelkezem. Én nem bűnbakokat.hanem kényszerpályákat látok, amelyektől egyre kevesebben tudnak elmenekülni. Erről szól az írásom, s nem egy meghatározott náció írójáról, amit a vitairat szerzője kihallni vélt. Én a tipikus jugoszláv íróról szóltam, mindez pedig a keleti és nyugati részen fekvő térségek íróit is magában foglalja. Én kelet-európai toposzokról beszélek, kelet-európai kényszerpályákról: itt mindenki az igazságot domborítja ki, az igazság pedig... Ebből a szemszögből átvilágítható az a kérdés is, amelyet a cikkíró felvetett (noha, ebben a környezetben erre semmi szükség nem volt), jelesül, a magyar írók viszonyulása az irodalom túlfeszített funkcióihoz. De ezt a cikkírónak kell tárggyá tenni, ő él itt, feltételezem, hogy a felvetett kérdés vonatkozásait jobban ismeri nálam. Én arról szóltam, amiről, úgy hiszem, tapasztalataim vannak és amit - például nem csak magya rul írván - úgymond belülről ismerek. • Elszomorítottak a fenti sorok: a kommunikációs zavar és a sajná latos félreértés példáját látom. De lehet, hogy most ez szükségszerű. Köszönetek A Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége köszönetet mond mindazon intézményeknek, vállalatoknak, kft.-knek, a Püspöki Hivatalnak, amelyek működésünket segítették. Támogatásukat a jövőben is szeretettel várjuk a nyugdíjas bajtársaink megsegítése érdekében, akik továbbra is számíthatnak a még elmaradt nyugdíjuk ügyintézésére.. Köszönet a sajtónak, a színháznak. Boldog új esztendőt kíván a vezetőség nevében: Soós Sándor ^ elnök A mai nehéz világban, ahol az ember erején felül neveli gyermekeit, főleg ha négy van, ahol az előbbrejutás leköti minden energiáját, igazán megdöbbentett minket a szegedi önkormányzat és a szőregi részönkormányzat karácsonyi csomagja, amely élelmiszert tartalmazott és a gyermekekre gondolva, édességet is. Köszönjük e megható gondoskodást. Tisztelettel: ' a Fodor család • ^ " " 1 'Szőreg A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének Szeged Városi Szervezete őszinte köszönetét fejezi ki az Iposz (Pálvölgyi Zoltán), a Kisosz (dr. Martonos István) megyei szervezeteinek azért a segítségért, melynek eredményeként a „PDSZ-gyerckek" is örülhettek a Mikulás-csomagnak. Hasonlóan Szeged több száz pedagógusa nevében megköszönjük a Csongrád Megyei Füszért Vállalatnak (Pecze Gyula és Varga László), hogy immár második alkalommal a PDSZ-Füszért akció keretében a Standard áruházban kedvezménnyel vásárolhattunk. A PDSZ Szeged Városi Szervezetének ügyvivői, Harmati Ida és Hitler József Számomra nem mindennapi eset az, ami december 12-én, háromnegyed 9-kor történt velem: a Béketelepről induló BHJ-567-es rendszámú Volán-busz vezetője rendkívüli emberségről tett tanúbizonyságot. A megállóban vettem észre, hogy otthon felejtettem irataimat és a pénztárcámat. A visszafordulás nagy időveszteséget jelentett volna, nem beszélve kisfiámról, akinek nem mindegy, mennyi időt tölt kinn a hidegben, ezért attól félre, hogy nem érek vissza a buszindulásig, megkértem a sofőrt, várjon néhány percet, míg hazaszaladok (50 méterre lakunk a megállótól). Készségesen megvárt, sőt még vissza is tolatott, hogy ne kelljen a kicsivel annyit szaladnom. A mai világ nem kényezteti el az átlagembert hasonló esetekkel. Lám néhány perc és maradandó élmény részesévé válhatunk. A gépkocsivezetőnek, akinek a nevét nem tudom, ezúton kívánok jó egészséget és további sikereket a munkájában. László Károlyné Tapolcsányi u. 3. * Gyalog a temető felé című cikkünk november elsején jelent meg, melyre december 17-i keltezéssel a következő köszönő sorokat kaptuk: „A Városgondnokság vezetőinek köszönjük a gyors intézkedésüket, hogy a karácsonyi ünnepekre elkészült a temetőhöz vezető út." 15 aláírás Változások korát éljük Manapság, amikor az ember fia és lánya nehezen talál kapaszkodót az állandóan változó, alakuló világban, érthető egy első osztályos kisdiák mamájának elkeseredése, amikor arról értesül, hogy gyermeke új módszerrel fogja tanulni az olvasás, betűvetés mesterségét. Úristen! Már megint egy új módszer! Aztán észreveszi a gyermek első napok utáni riadalma múltával, hogy milyen örömmel, kedvvei jár a gyerek, milyen szívesen, játszva gyakorol. Emlékezetéből előkotorja nagyobbik gyereke első iskolás hónapjainak gyötrelmeit, a nehezen formálódó, unos-untalan ismételt olvasási gyakorlatok képeit. Vajon mi változott? Talán mégis az új módszerben - a Tolnainé-módszerben - keresendő a kedvező irányú változás oka? Hisz a gyerek változatlanul szívesen jár, játszva, könnyen tanul, nap mint nap büszkén, sikerektől duzzadón lépdel. Szeretettel emlegeti a Móricz Zsigmond Altalános Iskolát, Erika nénit, akitől oly sokat és sokfélét tanul, sosem erőlködve, s aki hagy neki elég időt a lazításra, kikapcsolódásra. Soha ennél rosszabb változást egy aggódó anyukának! GÁBORNÉ DR. SZABÓ CSILLA