Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-20 / 16. szám

HÉTFŐ, 1992. JAN. 20. HETEDHÉT HATÁRON 5 Közelkép Sándorfalvárói A Pallavicini Sándor őrgróf Macskási szőlőknek nevezett birtokán 1879-ben létesített település - ahol 1882 júliusában már 381 házban 2362 lakos élt - az utóbbi években a legelső esztendőkéhez hasonló kedvvel építtetik. Lakóinak - kik az 1990-es összeírások szerint 6933an voltak - életfeltételeit, Sándorfalva közigazgatási besorolásának megfelelve nagyközségi szinten biztosítja. Képviselő-testülete nem pártok szerinti, hanem lakossági érdekű vitákkal, döntésekkel „kormányoz" (mint az üléseik többségén részt vevő állítom ezt): tavaly 82 határozatot hozott, 16 rendeletet alkotott, illetve módosított. /2(S millió forinttal gazdálkodtak felelősen, alapvető feladatuknak a közszolgálati intézmények működtetését tekintve. Jutott persze fejlesztésekre is; 17 millió forint. Amiből - és a sándorfalviak kétkezi társadalmi munkájából az elmúlt évben 3640 méter járdára, 3170 méter szilárdburkolatú útra, 250 négyzetméteres egyházi hozzájárulással, pénzzel segített parkolóra futotta többek között. Kilencszáz méternyi esővízelvezető csatorna is készült, megcsináltak az egészségház korszerűsítésével egy új orvosi rendelőt, s hozzáfogtak - 2,9 milliót költve rá tavaly - 72 új telek kialakításához, közművesítéséhez. Ez utóbbi, a leendő házhelyek vezetékes vízzel, gázzal, villannyal történő ellátása, lesz az idei év legnagyobb lélegzetű ( mintegy 4 milliós ) beruházása - mint azt a napokban a polgármesterrel, Kónya Józseffel folytatott beszélgetés során megtudtam. Emellett a tavalyihoz hasonló nagyságrendben és módon kívánják folytatni az útépítéseket ( amikhez előrelátóan már 1991-ben megvettek 2,5 millió forintért kohósalakot). Az egészségügyi ellátás további fejlesztése, színvonalasabbá tétele érdekében pályáztak céltámogatásra, s ha megkapják a pénzt számítógépes adatnyilvántartást tudnak megteremteni a rendelőben. Céljuk, törekvésük természetesen a többi közszolgálati intézmény megfelelő működtetése is, a lakosság érdekei szerint. Mégpedig a népességre újabb terheket rakó helyi adók kirovása nélkül. A képviselőtestület és a polgármesteri hivatal dolgozóinak véleménye szerint ugyanis inkább segíteni, nem adókkal „sanyargatni" kell a Sándorfalván élőket. Amennyit csak tudtak tavaly is odaadtak a nagyközség lakóinak: 10,5 millió forintot osztottak ki segélyekre, 1,4 milliót adtak az első lakást szerzőknek, mintegy félmillióért megvásárolták az iskolásoknak a tankönyveket, ugyancsak félmilliós ráfordítással hozzájárultak a gyerekek étkeztetési díjaihoz, csökkentve, átvállalva azokat, az idős emberek közül ötvennek kiegészítették a nyugdíját, a rászorulóknak karácsonyra élelmiszercsomagokat készíttettek. Hogy idén mennyi jut majd, s abból mire futja szociális támogatásként, azt még csak saccolni lehet (nem ismeretes ugyanis az állami támogatások mértéke, az adókból ittmaradó pénzek összege ), de az biztos, hogy az utolsó fillérig odaadják, azoknak, akik rászorulnak. Annál is inkább, mert egyre többen kérik. Gyarapodik ezen a településen is a munkanélkü liek száma. Tudják persze, hogy az igazi megoldás segítésükre a munkahelyteremtés lenne (például mezőgazdasági termékfeldolgozó létesítése a faluban), ehhez azonban egyelőre nincsenek meg a feltételek. A községben élő vállalkozók sem sok embernek tudnak munkát adni. Igazi, új nagyvállakozások nem települtek még Sándorfalvára sajnos: a próbálkozóknak nem is tudnának belterületen telephelyet adni, s nem lenne számukra telefon sem. A távközlés fejlesztését ugyan szorgalmazza a helyi elöljáróság, de lényegesen javulni a helyzet majd csak akkor fog (valószínűleg 1993-ban), ha elkészül a szegedi új távközlési központ. Nem tudnak egyedül megbirkózni a sándorfalviak a szennyvízcsatornázással sem, pedig esős időszakokban már-már a közegészséget veszélyeztető a helyzet. A csatornázásra megpályázott központi pénznek még híre sincs. És nehezen „birkóznak" az új szeméttelep kialakításának feladatával is, hiszen a falut szorosan körbevevő, környezetvédett területekből egyenlőre nem akarnak átengedni nekik. Idén a község kifelé terjeszkedési lehetősége egyelőre úgy tűnik - mindösze annyi, hogy a Szegedre vivő út mentén elkészülhet az új vásártér (4 milliót tavaly már tartalékoltak rá), akkor végre kikerül a központból a felvásárlótelep is, a helyét és a környező területet pedig megfelelően fel tudják tölteni. - Hogy a tűzoltószertárat mikor tudják „feltölteni", mikor lesz végre megfelelő szerkocsi benne a község és a környék biztonsága érdekébén, azt még nem tudják pedig az önkormányzat jelentős összeget áldozna erre. Annak ellenére, hogy a képviselő-testület nem a „tűzoltómunka" híve... Húrpengető Nem túlzás azt állítani, hogy Sándorfalva nevét a Budai Sándor-citerazenekar tette országosan ismertté. Az 1988-as Ki mit tud? sztárja, a népzenei találkozók sikeregyü ttese körül napjainkra elég nagy lett a csend. No, nem azért, mert a zenekar nyolc tagja végleg eltépte volna a citerák húrjait; ők hetente összegyűlnek még próbálni, közösen muzsikálni a művelődési házban. Ám mint vezetőjük Szabados Tamás fejtegette beszélgetésü nkkor - újabban kisebb valahogy az igény, az érdeklődés a népzene iránt, „leszálló ágba" került a népi kultúra az egész országban. S hát a zenekar tagjai felett is elszálltak az évek (bár még csak harminc esztendő körüliek ), az idestova két évtized alatt kicsit megunták a sok minősítő versenyt, az állandó bizonyítást, a sok kötelező szereplést. Mostmár kevesebbet vállalnak, de azt szívvellélekkel (tavaly például Mórahalmon játszottak nagy sikerrel a szüreti mulatságon). A gyerekek, a fiatalok közül viszont a faluban nemigen vállalják, hogy nyomdokaikba lépjenek (az iskola közel kilencszáz diákja közül az elmúlt évben ugyan akadt hat, aki citerázni akart, de sajnos hamar abbahagyták, nem volt elég kitartásuk). A Budai Sándor citerazenekar még kitart, s él híre is, hívják őket szerepelni itthonra is, külföldre is. A Maros Táncegyüttessel például idén Görögországba vinnék a magyar népi kultúrát, és alakulóban van egy német kapcsolatuk is, cserefellépéseket terveznek. Kérdéses azonban, hogy a tervek megvalósításához - s vele együtt ahhoz, hogy a citerások messze vigyék Sándorfalva hírét - lesz-e elég pénz. A helyi áfész és a sportkör, a Transmetal eddig dicséretesen támogatta őket. A forrásokból azonban jelenleg már nem futja utazásokra, önköltséges fellépésekre. Nem panaszolják - sőt, köszönik amit eddig kaptak - de tudom, a nekik juttatott pénz mára jó ha citerahúrokra elég. Reménykednek, talán a Sándorfalváért Alapítványból jut majd nekik is - hogy tovább zenélhessenek, Sándorfalváért. Szülőfalujukért, azért a nagyközségért, ahol az országban a legtöbb a vállalkozók száma. S ahol ennek ellenére ebből a körből nincs a citerásoknak szponzoruk. Nehezen hiszem, hogy ne tellene a legjobban menőknek arra, hogy néhány ezer forinttal támogassák azt az együttest, amelyik vállalkozott és keményen megdolgozott azért, hogy hírt, s nevet szerezzen Sándorfalvának. Szívesen megírnám, példaként állítanám a segítőket... Virágos-e a vállalkozás? A mondást, miszerint, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, ki kellene egészíteni. Azzal, hogy aki a virágot termeli nagyobb, évente úgy százezerszálas mennyiségben, az csak szorgalmas, kitartó, tehetséges, kockáztató ember lehet. Mondhatnánk úgy is: vállalkozó. Mint Nemes Nagy János, aki hét fóliasátrában egyszerre 2500 négyzetméteren nevel szegfűt a sándorfalvi futbalpálya mellett. S azt mondja beszélgetésünk elején, hogy a jellemző jelzőkhöz odakívánkozik a szerencsés is. - Legalábbis én úgy érzem, szerencsés ember is vagyok, velem van az Úristen. Különösen az elején volt ez fontos. Az első úton az embernek ösztönöznie kell magát, hinni abban, hogy sikerül, van hozzá tehetsége, szorgalma. - Volt erre példája? - Igen. Csanyteleken húsboltvezetőként találkoztam szorgalmas és jómódú kertészekkel. Máig nagy kalapot emelek nekik, mert tőlük tanultam nagyon sokat, mondhatnám minden gazdaságos tevékenységet. Az ő példájuk ösztönzött, kedvet adott. - Mikor és hogyan lett a csanyteleki húsboltos vállalkozó, virágkertész? - Nem lettem azonnal az 1974-ben önállósítottuk magunkat a feleségemmel egy örökölt öreg szegedi házzal. Évekig kerestük a pénzt a fóliavázakra nyáron dinnyézéssel, ősszel két-háromezer koszorú megkötésével. A fóliában aztán három évig paprikát, uborkát, zöldséget termeltünk. 1980-ban váltottunk át a szegfűre, akkor vettük meg Sándorfalván a Molnár tanyát, ahol 86-ig sikeres, szép éveink voltak a kedvező talajú termőhelyen. - Aztán beköltözött a fóliaházsor a faluba... - És nemsokára kiderült, hogy rosszul választottuk meg a területet, a szegfű ezt a talajt nem szereti. Az élet feladta a leckét: máshol nem volt termőhely, ott a futbalpálya mellett kellett megtelepedni. Tőzeggel és fakéreggel próbáltam javítani a talajt. A minőség romlását úgy is igyekeztünk ellensúlyozni, hogy többet termeltünk, hogy legalább közepesen fennmaradjunk. Az ötezer négyzetméteres fóliának egyik fele minden évben pihen, javítjuk a talaját. Újabb szegfűfajtákkal is próbálkozunk. - Honnan mindehhez a szakértelem? - Amióta belevágtunk folyamatosan szakirodalmazok, tanulok. Tudom, hogy nagy a kockázat. A szegfű lefertőzheti a területet, betegségek pusztíthatják, elviheti a fagy, a viharos szelek eltéphetik, összedönthetik a fóliát. Nagyon sok munka van benne és ha ez elkezdi vinni a pénzt rengeteget visz. Az ember egész vagyonával benne van a vállalkozásban. - És az egész családjával? - Igen. Erzsike, a feleségem kitartó társként végig mellettem van, az összes kockázatot, munkát vállalja velem. A fiaink szakmát tanultak, ez kell szerintem a több lábon álláshoz. Az egyik a gépiparit végezte el, a másik karosszérialakatos, 19 és 20 évesek, az idősebb most katona, de egyébként mindketten a virággal dolgoznak. - Sokat? - Naponta körülbelül 14 órát. Mi négy óra alvás után éjfélkor kelünk és akármilyen idő vagy út van, visszük a virágot kocsival Pestre. A budaőrsi piacon magunk adjuk el, megvan rá a vevőkörünk. Mostanában a közepes minőséget igénylik inkább, nem az extrákat. - Kevesebb az emberek pénze virágra. - Pedig olcsóbb. Az elmúlt évben a nagy névnapokra, ünnepekre import virággal, holland, román, lengyel, kolumbiai szegfűvel és más vágott virággal árasztották el a piacot, és nagyon alámentek az áraknak, 10-15 forintra leverték szálát a szegfűnek. A tavalyelőttihez képest 8-10 forintos az átlagos áresés. A termelési gazdaságosság kezd bajba kerülni, most már nagyon számolni kell. Az utolsó három év jóformán csak a szinten tartásra volt elég. - Drágul az energia. Növekednek a költségeik? - Nézze, korábban 100 ezer forintért hoztak nekem egy kocsi olajat, aztán 140 ezer lett, legutóbb pedig 318 ezer 600 forintot fizettem érte. A benzin is drágult, vele a szállítás. Egy tekercs fólia ára 5 ezerről 16 ezerre emelkedett. A szegfűdugvány, ami 1985-86-ban még 5 forint 80 fillér volt szálanként most 14 forint. - Akkor most alaposan feladatik a lecke. Hogyan tovább? - A nehéz leckétől 44 évesen még nem fél az olyan ember, akiben mindig is ott volt hajtóerőként a nulláról feljövés érzése. Mi nehéz munkával haladtunk fel idáig a családommal, hála a jó istennek, hogy bírtunk ennyit dolgozni. A sikerek is, a kudarcok is ösztönöznek. Ezután is így lesz. Vállalkozunk a sok munkára, újba is kezdünk, kockáztatunk is. Hogy mivel, arról most még ne essék szó, ez a vállalkozó üzleti titka. Én kívánom, a sors kockája továbbra is a nagyobb számokat forogja ki Nemeséknek. Megérdemlik. S nemcsak azért, mert aki a virágot szereti, az... „Csak hát" Monológ a piactérről: - A nevemet ne írja ki, elég az, hogy őslakos vagyok itt. És bizony, nem nézem jó szemmel azt, hogy a betelepülők egy része dologtalan, mégis a falu pénztárcáját ürítgeti a segélykérelmeivel. Különösen azokra haragszom, akik még arra is lusták, hogy a saját kertjüket megműveljék és még krumplira, zöldségre is a közpénzből várnak. Na, meg az iszogatókat nem szívelem, sajnos, egyre többen vannak. Meg azok is, akik be-beportyáznak a községbe, és lopnak, randalíroznak, handabandáznak. Rendőrünk sincs elég, hogy megfékeznék őket. Nem ilyen népek éltek ebben a faluban régebben. A dolgost, a szorgalmast, a becsületest mind zavarja, idegesíti ami mostanában kezdi felütni a fejét. Csak hát, mondja meg, mit tehetünk ellene? Lesz-e tájház? A népélet tárgyi emlékeit összegyűjtve tájházat szeretnének berendezni a Kolozsvári út 14. számú épületben. A parasztházban Kiss Gyula festő és a felesége, Ibolya már megkezdték az emlékmentést - mint azt képünk is bizonyítja. Kérik, akinek jellegzetes sándorfalvi bútorai, használati tárgyai, eszközei vannak ajánlja fel a tájház berendezéséhez, egy falumúzeum létesítéséhez. AZ OLDALT ÍRTA: SZABÓ MAGDOLNA A FOTÓKAT KÉSZÍTF.TTF.: GYENES KÁLMÁN