Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-15 / 12. szám

SZERDA, 1992. JAN. 15. INTERJÚ 7 Még béklyóban az egyházi megújulás? Dr. Máté-Tóth Andrással beszélget Balogh Tamás Máté-Tóth András az elmúlt rendszerben az egyházi - értsd ezen írás során: a római katolikus egyházi - ellenzéki mozgalomnak a belügyi hatóságok megkülönböztető figyelmét is kiérdemelt alakja volt. Apropó: rendszer, és e szó ma már elkerülhetetlen folytatása: váltás. Amikor arról meditálok, volt-e ilyen - úgymint: rendszerváltás valójában, akkor az is eszembe jut: ha két évvel ezelőtt valaki azt mondja, Máté-Tóth András a szegedi tanárképző főiskola marxista tanszékén fog oktatni, harsány nevetés közben háthaveregetéssel díjaztam volna az illetőt, fantáziáját elismerendő. De láss csodát: a főiskola azóta társadalomelmélet névre keresztelt tanszékének egyik adjunktusát úgy hívják: dr. Máté-Tóth András. Ma Magyarországon teológiából tudományos fokozatot a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián lehet szerezni, amely kizárólag egvhá/i intézmény. Bécsben az állami egyetem egyik kara a hittudományi, s így ott megszokottabb és általánosabb, hogv civilek is szereznek tudományos minősítést. Itthon - az előbbiek miatt is kevés civil embernek van teológiai doktorátusa. Néhány nap óta ezek közé tartozik Máté-Tóth András. Ez alkalomból beszélgettünk. Hogy miről? Az imént szó volt a rendszerváltásról. A civil szférában a múlt rendszer ellenzéke immár a Parlamentben ül. De vajon volt-e rendszerváltás az egyházban is? Hol van most a hajdani egyházi ellenzék? - Teológiai doktorátussal itthon szinte csak papok rendelkeznek. Nem sok hiányzott ahhoz', hogy Máté-Tóth András is pap legyen. - Valóban, 1975-ben. a piarista gimnázium elvégzése után a szegedi Hittudományi Főiskolára kerültem, szülővárosom plébánosának ajánlásával. Szeptember elején vettek fel. s rövid másfél hónap után elvittek katonának, két évre. - A tanulmányaid megkezdése után jött a behívó? - Akkor az úgy volt szokás, hogy az ország „papmentesítése" érdekében, bármikor bevihettek bennünket. Csodálatos két évem volt Nagyatádon, börtönviseltek és politikailag „megbízhatatlanok" között. A leszerelés után Budapesten töltöttem egy évet, kisközösségekben ténykedtem, s a Gellért Szállóban voltam kidobólegény. - Miért nem tértél vissza a papneveldébe, Szegedre? - Kértem egy év egészségügyi szabadságot. Ennek egyik oka az volt, hogy elbizonytalanodtam: valóban pap akarokre lenni. A másik pedig, hogy tisztázzam magamban: ha pap leszek, milyen forrásból táplálkozó. Fölerősödtek bennem a kisközösségi élmények, s úgy gondoltam, egy évig elmerülök ebben a szeretettengerben. - Honnan volt kapcsolatod kisközösségekkel? - Már 1972-ben megismerkedtem egy pappal, aki kisközösségekkel tartott kapcsolatot. Aztán a Belügyminisztérium illetékeseinek élénk érdeklődésétől kísérve kezdtük el kergetni azt a vágyunkat. hogy magunk is egyházépítők legyünk. - Mikor kezdted el végül a tanulmányaidat? - 1978-ban. Haladtam a tanulásban. és a szemináriumban is nagyon jól éreztem magam. Megjegyzem, nem tettem lakatot a számra, és sok pap tanácsa ellenére nem viselkedtem „politikusán", tehát nem tettem úgy, mintha nem lennék kisközösségi ember, mintha nekem nem lenne visszatetsző az államapparátus és az egyházi vezetés közti kiváló viszony. - Egy elsőéves szeminaristának honnan lehetett képe erről a „kiváló viszonyról"? - Például egy alaphangulatból lehetett leszűrni következtetéseket. Hogy erről a témáról nem hallottunk tiszta beszédet. Ez tabunak számított. Persze a közösségben, s a felsőbb évesektől hallottakból volt elképzelésünk arról, milyen módszereket alkalmaz az Állami Egyházügyi Hivatal - amit akkor csak Állami Egyházüldözési Hivatalnak hívtunk - az egyház pórázon tartására. Az a modell, miszerint az egyháznak ki kell szolgálni egy olyan erót. amely visszaél a hatalmával, engem undorral töltött el, s ezt nem is titkoltam. Pedig odabenn - ha érintőlegesen szóba is került ilyesmi inkább arra próbáltak nevelni bennünket, hogyan legyünk lojálisak a rendszerrel szemben, hogy megkaphassuk az akkor még szükséges állami jóváhagyást a működésünkhöz. - Hogyan sikerült az államnak teljes mértékben rákényszeríteni akaratát az egyházra? - Tudom, halottakról jót vagy semmit, de az egyháztörténetnek igen fontos fejezete az. amelyben Lékai bíboros teljesen a Miklós Imre szája íze szerinti egyházpolitikát folytatott, sőt helyenként túlteljesítette az elvárásokat. Emiatt volt egy Lékai-ellcnes és Mindszenty melletti hangulat az egyházban, aminek a hullámai Szegedre is eljutottak. De nem csaptak magasra az itt lévő tanárok és Udvardi püspök kiegyensúlyozott, higgadt magatartása miatt. Emiatt sem volt olyan jellegű politikai tisztogatás Szegeden, mint az ország más szemináriumaiban. - Mi volt a politikai háttere a későbbi problémáidnak ? - 1979-ben indult el a katolikus szolgálatmegtagadók sora, s ezzel összefüggésben a Bulányi-kérdés forró pontja lett az egyházpolitikának. A szemináriumokból pedig ki kellett takarítani azokat, akik a Bulányi-mozgalommal kapcsolatban voltak. - Mióta, s honnan ismerted Bulányi atyát? - Még gimnazista koromban elkerültem egy lelkigyakorlatra, amit Bulányi Gyurka bácsi tartolt. Máig sem tudom elfelejteni azt az érzést, ami ott hatalmába kerített: többekkel együtt ügy éreztük, hogy igazán komolyan beszélnek velünk. És az csak a kisebb dolog, hogy meglett, öreg, becsületes börtönviselt papok emberszámba vesznek, de az volt a legmeglepőbb, hogy közvetíteni tudták azt a meggyőződésüket: az semmi, hogy ők komolyan vesznek, a lényeg, hogy az Isten komolyan vesz bennünket. Hogy Jézus nem helyettünk, hanem miattunk tette, amit tett. S hogy itt valamit folytatni kell, valamit építeni kell. amiben mostmár miénk a feladat. Számomra ez óriási felvilágosodás volt. Mert mi más kell egy fiatalnak, minthogy fölébreszszék benne a vágyat, hogy valami nagyot csináljon? És Gyurka bácsi, a piarista szerzetes kiválóan tudta közvetíteni rendjének hagyományát: fiatal fiúkban fölbuzogtatni a tettrekészséget. - Hogyan alakult a kapcsolatod Bulányi atyával? - Bár többször is tartoztam olyan közösségbe, amelynek vezetője vagy egyik tagja Gyurka bácsi volt, dc sosem tartoztam azok közé, akik abban látták az életszentség útját, hogy Bulányinak megfeleljenek, Lényegében tehát a kapcsolódásom a Bulányi-féle mozgalomhoz - aminek a tisztességes neve Bokor-mozgalom - nem is az ó személye körüli forgolódásban merült ki. hanem ennek az eszmeiségnek a megismerésében és a Bokor szegedi meggyökereztetésében. - Hogyan derült ki rólad a szemináriumban, hogy bulányista vagy? - Ez a kispapok egy részénél úgy volt. hogy nem kellett bemutatkoznunk - eleve be voltunk mutatva. - Úgy értsem, már mielőtt a szemináriumba'kerültél, tudtak rólad a „titkos elvtársak"? - Azt gondolom. - Ismered valamennyire e történések hátterét, mozgatóit? - Nem nagyon. Erről ugyanis nemigen beszélnek ma sem az érintettek. És egy kicsit én is indiszkréciónak érezném, hogy megkérdezzem egykori tanáraimat, hogyan folyt az adatgyűjtés. A kulcsfigura pedig, az akkori rektor már halott, így tőle csak imádságban kérdezősködhetek. - A „tisztogatásnak" valójában mi volt az előszele? - 1980-ban nagy botrány volt a központi szemináriumban. Pesten. Mégpedig amiatt, hogy egy Kocsi György nevű barátomat nem akarták fölszentelni. A jelenlegi bíboros - akkor veszprémi püspök ugyanis azt követelte tőle, hogy szakítsa meg a kapcsolatát Bulányival. A barátom azonban ezt nem volt hajlandó megtenni, s ekkor tizenöt kispaptársa aláírt egy levelet, amelyben azt írták Paskai püspöknek: Kocsi György tudását, elkötelezettségét, életszentségét részint példaképnek látják, részint olyannak, aki nagyon is alkalmas papnak. Ebből lett a rettentő botrány, aminek nyomán az aláírók nagy részét kicsapták, más részüknek ez soha ki nem hevert csalódást okozott, s maguktól szüntették be papi tevékenységüket. Ebbe belejátszott, hogy a pécsi egyházmegyéhez tartozókat püspökük, Cserháti püspök is biztatta e levél megírására. de aztán cserbenhagyta őket. - Hogy ért el hozzád ennek az ügynek a hulláma? - Megboldogult Kemény Lajos rektor megkérdezett arról, bulányista vagyok-e. Mivel a családomnak jó barátja volt. atyai hangot ütött meg velem. Ebből érezhettem, mennyire szeret, de azt is, hogy csak az aggodalmakat vállalja értem. - Igent válaszoltál a kérdésre? - Természetesen. De ez számára sem volt talány, hogy én mit fogok válaszolni. Annál is inkább igent válaszolhattam, mert közben Budapesten felkereste az édesapámat két belügyi tiszt, s azt mondták neki: ha nem tud rávenni engem arra, hogy szakítsak a mozgalommal, akkor - mondták -: higgye el, van hatalmuk megakadályozni azt, hogy Magyarországon pap lehessek. - Gondölom, erről nem kellett győzködni édesapádat: elhitte. - így van. Megkérdezte tőlem: muszájból vagyok tagja a Bokornak, vagy meggyőződésből. Mondtam: az utóbbi. Akkor pedig folytatnod kell - mondta. Ám 1981 nyarán, harmadév végén hívattak, s a rektor közölte, ki vagyok rúgva. Egy levelet is kaptam, amelyben nagyon gyenge érvek szerepeltek a kicsapásom okaként. Hogy haladó teológiát olvasok, hogy a szemináriumban kisközösséget szervezek, hogy ingyen tartok németórákat egyetemistáknak. -Az miért bűn? - Ezekre a kérdésekre nincs logikus felelet. - Mit tettél ezek után? - Elmentem Ijjas érsekhez, aki szintén családi jó ismerős volt, hisz egykor a nagyapám intézte a kalocsai érsekség összes jogi ügyletét. Az érsek pedig visszaküldött a szemináriumba, mert neki joga volt felülbírálni a tanári kar döntését. Kaptam egy próba félévet. Isten bizony nem változtam meg e félév alatt: se jobb. se rosszabb nem lettem, ám a félévi záró konferencián a tanári kar mégis agyondicsért. Ráadásul ugyanazon dolgokat hozták föl dicséretemre, amelyek előtte az eltanácsolásom indokai voltak. „Naprakész teológiai információi vannak, diáktársait nagy elkötelezettséggel segíti a tanulásban és a lelki elmélyülésben, szolgálatkészen idegen nyelvet oktat..." -Am mégis... - Elkezdődött Pesten egy, az állam által kikényszerített, s Lékai bíboros által levezényelt teológiai vizsgálat Bulányi Gyurka bácsi ellen, ami 1982 elején érte el a csúcspontját, Gál professzor, Vanyó professzor, Rózsa Huba részvételével, a bíboros elnökletével egy minősíthetetlenül teológiamentes „teológiai vizsgálatot" végeztek. Szégyenfoltja, de legalábbis gyötrő epizódja a magyar egyháztörténetnek, teológiatörténetnek ez az eset. Az én számomra ott csapódtak le ezen pesti események, hogy 1982. március 15-én hívatott a rektor. Kemény Lajos és az akkori prefektus. Ábrahám István - ma a dóm plébánosa -, s közölték velem, hogy a kalocsai érsek kicsapott. - Az említetteken kívül mi lehetett a kiváltónk? - Az történt, hogy az ÁEH-nak sikerült az egyházra teljes mértékben rákényszeríteni az akaratát. Ezután nem a belügy molesztálta a kisközösségeket, hanem az irodaigazgatók és a püspökök. S ebben, sajnos. Lékai bíboros volt a frontember. Megjegyzem, amikor neveket említek, nem tetemrehívásról van szó. De úgy gondolom, a személyiségi jogok maximális tiszteletben tartása mellett nem szabad túlságosan hamar fátylat borítani a múltra, mert az egyház fölébredésének kulcskérdése az: mennyire tudjuk szeretettel, irgalommal, de nagyon elszánt tényismerettel föltárni, kibeszélni a múltat -. anélkül, hogy elmerülnénk benne. Én egy icipici pont voltam ebben a rendszerben, de az ilyen és ehhez hasonló dolgok sorozata köti béklyóba ma is az egyházi megújulás ügyét Magyarországon. - Másodszor is kicsaptak tehát a szemináriumból. - Elmentem Ijjas érsekhez, aki, mint mondtam, fél évvel korábban felülbírálta a szeminárium döntését, s megkérdeztem: Atya, mi változott meg? Akkor szegény érsek - akivel irodaigazgatójának, értsd: felügyelőjének jelenlétében beszélhettem - annyit mondott csak: „Te vonsz engem ítélet alá, amikor nemsokára az örök bíró előtt kell számot adnom?" S ebből érezhettem: nincs hatalma, lehetősége bármit is tenni értem. - Mi volt a szerepe akkor az irodaigazgatóknak ? - Az állam mindig duplán biztosította magát egyházi ügyekben. Nem elég. hogy kontraszelektív módon választotta az egyházi kulcspozíciókba az embereket, nem elég, hogy a Vatikánban is érvényesíteni tudta az akaratát, még a saját embereit is ellenőriztette másokkal, s kialakított az egyházon belül is egy informátori hálózatot. Ijjas érsek, aki rendkívül nagy formátumú politikus, nagyon dörzsölt ember volt, még megroppant, idős ember létére is félelmet keltett az állam embereiben, s még őmellé is kellett valaki, aki együttműködik az állami hatóságokkal. Az irodaigazgató és a helynök ilyen ember volt Kalocsán. De úgy gondolom, ez általános modellje volt az egyház élete bénításának. - Lemondtál-e a történtek után arról, hogy pap legyél? - Akkor rögtön még nem. Hoszszú kálvária közepette volt egy nagyon pozitív momentuma az életemnek, ami miatt ma is kimondhatatlan hálát érzek akkori filozófiatanárom, a főiskola mai rektora, Turay Alfréd iránt. Nem értett egyet a tanári kar akkori döntésével, s vállalta azt a rizikót, hogy levizsgáztat. Volt ugyanis a szabályzatban egy passzus, hogy ha a tanárkollégák hátráltatva vannak, akkor helyettesíthetik egymást bármely tárgyból. így valamennyi hátralévő vizsgámat nála tettem le, később pedig, amikor rektor lett, a diplomámat is megkaphattam. Ez idő tájt még sok püspökhöz elmentem azzal, hogy szeretnék pap lenni, még az NDK-ba is kimentem, hátha ott fölszentelnek, de a korábbi ígéretekre később mindenhol csak részben emlékeztek, s azt kellett éreznem, hogy a fal áthatolhatatlan. Közben azonban, ahogy civilként éltem, arra is rá kellett jönnöm, hogy a papi hivatásom lényege - a lehető leghatékonyabban tenni azért, hogy Jézus gondolatai elterjedjenek - civilként is teljesíthető. Fölértékelődött hát bennem a civileknek az egyházi küldetése. Egy februári délutánon az erfurti szeminárium kápolnájában hosszú-hosszú magányos töprengés után úgy döntöttem, fölhagyok azzal, hogy pap legyek. Ismét Szegedre költöztem. Először az orvosegyetem könyvtárában dolgoztam, de nemsokára távoznom kellett. - Miért? - Azt hiszem, rámászott a belügy az igazgatómra. Ugyan ezt sohasem mondta, de nem tudom mással magyarázni, hogy kiváló munka- és emberi kapcsolat közepette egyik napról a másikra elküld. valamint azt is közli, hogy a kollégák közül senkivel nem találkozhatok, az épületből pedig ki vagyok tiltva. - Ezek szerint továbbra is számon tartottak. - Igen, bár ezt elegánsan csinálták. mert sohasem találkoztam velük. Közvetlen kapcsolatom is csupán útlevélügyeim miatt volt a hivatallal. Tíz évig majdnem minden évben kértem útlevelet - szerettem volna meglátogatni azokat a barátaimat, akik engem rendszeresen látogattak.-, de sohasem kaptam. Egyre keményebb leveleket írtam az elutasításokra válaszképp, az utolsóban azt: ha nem magyarázzák meg nekem, miért nem mehetek külföldre, akkor ez a rendszer sem különbözik sokban az előzőtől. Akkoriban ez elég durva beszéd volt, s egyszercsak behívattak, és elmagyarázták, hogy én miért akarok kimenni külföldre. - És miért akartál kimenni? - Ahogy tőlük megtudtam - ók jobban tudták, mint én azért akartam kimenni, mert a katonai szolgálatmegtagadók számára akartam külföldi támogatókat szerezni, s ez súlyosan sértette az állam érdekeit. - További pályafutásod? - Sok helyen dolgoztam, mert azt hiszem, minden munkahelyemen megkeresték a főnökömet, bár erről utólag sem szívesen beszélnek, érthető módon. A Bokornak ekkor az volt a jelszava, hogy olyan állásba kell menni, amit más nem vállalna. Mert onnan nem rúgnak ki. Megdöbbentő, hogy még 1988-ban is, amikor pedig a Kádár-rendszer halottas ágya mellett már égett a gyertya, azzal foglalkozott a BM. hogy a lépcsőházban, ahol laktunk, elterjesztette: kábítószer-kereskedelemmel foglalkozom, s jelezzék, ha gyanúsat észlelnek. Ezt később többen is elmesélték a lakók közül. - Még korábbi pályádra visszatérve: gondolom, egy fiatalembernek, aki papnak készült, de mára családapa lett, igen kemény kérdés a cölibátus, a papi nőtlenség, illetve annak feladása. Hogy rendezted magadban ezt a kérdési az eltanácsolásodat követően? - Mivel továbbra is pap akartam lenni, tudtam, hogy a cölibátusra ezután is készülni kell, ami a szemináriumon kívül nehezebb. Meg kellett küzdenem azzal, hogy nekem tetsző lányokkal ne kezdjek el járni. De amikor elhatároztam, hogy nem akarok többé pap lenni, akkor döbbentem rá, milyen rettentő nehéz közel tíz év papságra készülés után párkapcsolatot kialakítani. Még több mint egy év eltelt, amíg az első párkapcsolatra szert tettem - amiből aztán boldog házasság lett -, s - egyelőre - három gyermek született. Hallottam olyan véleményt, hogy azért nem lettem pap, sót már a szemináriumból is azért rúgtak ki, mert a cölibátussal volt problémám. Nem szégyellném egyébként, ha így lett volna, mert a nősülés az nem valami bűnös, egyházidegen dolog, de a tények fontosak. (folytatás a 8. oldalon)