Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-07 / 287. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. DEC. 7. Összeomlás után Kéri László és a politikai jelen MMMNNMNMMMNMMMMMMMM Megint egy könyv, amit el kell olvasni. Kéri László Összeomlás után című munkája az elmúlt másfél év politikai változásait elemzi szélsebes tempóban, néhány éve még elképzelhetetlen frissességgel. Vizsgálja a választásokat, a parlamentarizmus visszatérését, a kritikák kereszttüzében álló kormányt, a pártokat, az új elitet, és a nagy kérdést: „Mi lesz itt?". A sajtóbemutató után beszélgettünk. - Nagyon jó, hogy van mit kutatni és van mit felmutatni. De a jelenségek, amelyeket elemeznie kell, nem feltétlenül szlvderitőek. Nem zavarja ez a kissé skizofrén állapot? - A kutatónak pontosan tudnia kell, hogy bármilyen alapos munkát végez, nem fog tudni olyan eredményt produkálni, ami kielégíti a szélesebb közvéleményt, vagy akár egy szűkebb véleményformáló réteget. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy nem tudja megmutatni a kivezető utat. És akkor szemben találja magát más törekvésekkel, azokkal, akiknek érdeke azt mondani, hogy itt egy-két éven belül minden rendbe jön, megváltozik. - Tulajdonképpen kinek írta ezt a könyvet? A közvéleménynek vagy a politikusoknak? - Őszintén szólva legkevésbé a politikusok véleménye érdekel. Tulajdonképpen természetesnek tartom különböző elfoglaltságaikat, azt, hogy figyelembe kell venniük a pártjuk nézőpontját, a kor mány álláspontját. Ezt a típusú elemzést én inkább egy politizáló értelmiségi rétegnek szánom. Abból indulok ki, hogy a társadalmi munkamegosztásban nekem több időm van olvasni és gondolkodni arról, hogy milyen a kormány és miért olyan, amilyen, hogy milyenek a pártok és milyen a Parlament. Abban bízom, hogy ha ezt nekem sikerül megérteni és megírni, akkor másokat is hozzásegíthetek ahhoz, hogy előbb megértsék, ami történik, és csak azután ítélkezzenek. - Mikor kezdett el ezen a könyvön dolgozni? - A választások másnapján, s azóta nem hagytam ki egyetlen hetet sem. Nyilván, nem sokakat érdekel, mennyi háttérmunkát jelent egy ilyen elemzés, de azért hadd mondjam cl. hogy rengeteget. Rengeteg olvasást, a Magyar Fórumtól a Beszélőig, és rengeteg jegyzetelést, írást. Szerencsére, nekem volt módom arra, hogy formában tartsam magam. A külföldi magyarok számára készülő Új Magyar Hírek című magazinnak havonta kellett politikai elemzést készítenem. Az olvasót persze most mindez nem érdekli, csak az eredmény. Kéri Lászlótól azzal búcsúzunk, hogy az Összeomlás után című kötet megjelenését nem tekinti a munka befejezésének. Folytatja mindennapos anyaggyűjtő munkáját politikai jelenünkről. Ez a kötet mindenesetre izgalmas gondolatokat tartalmaz. A legizgalmasabbak kétségkívül a „Mi lesz itt?" című fejezetben fogalmazódnak meg. Kéri imponáló eleganciával fejti ki, milyen univerzális fogalommá vált a rendszerváltás, holott rendkívül bonyolult jelenségek és folyamatok rejlenek mögötte. Nem kevésbé elgondolkodtató megállapítás, hogy egy rendszer bukása nem foglalja magában az új rendszer automatikus kifejlődését. Hogy ez megtörténik-e. azon múlik, milyen választ ad a politika, az állam és a társadalom a naponta felvetődő új kérdésekre. Egyszerűbben: Európa és Ázsia, múlt és jövő közt naponta többször kell választani. KASZÁS JENÓ A nyugalmazott (23.) PODMANICZKY SZILÁRD Ha van nálam, vagy valahol a szemembe akad a kulcs, tán még rá is zárom a viskóját. A sötétség a megmondhatója, nem gondolkoztam sokat, s eszerint tervem sem volt a továbbiakra nézve, csak álltam a viskó előtt, mélyeket lélegeztem a koromfekete levegőből. megmondom, tetszett ez az egész, úgy tetszett, végre visszakaptam minden dolgok magyarázatát, mintha egy nagy dossziéban bennem lenne, csak hát nem lapozok bele, megvan, és ez biztosabb a lapozgatásnál. Hagynom kellett, így gondoltam, hagynom kellett a magyarázatokat, megőrizve, szóval visszaadta. Bemásztam a saláták közé, sorra végighúztam ujjamat a nedves leveleken. Lehasaltam a földre, széttártam a kezeimet meg a lábaimat a saláták sorai között, végre tényleg pihentnek, egészségesnek és kevésbé kiábrándultnak éreztem magam, a levegő se hűlt le túlságosan, nem annyira, hogy belém fagyassza, amit hirtelen csak úgy mondani akartam: „ Az égnél lejjebb a földnél fójjcbb egy délután vagy este már puha és könnyű maradt a távol a sosem volt nagy óriás hogy halljam ezt így mind a terekre néző falak a falakra néző terek mögött ebben a kis fényben mától túlélni nem az én dolgom nekem ez már semmi csak egy pillantás a föld mentén az ég felé a bennem hasonlító hófehér haja helyettem is pára lesz parányi gömb az elmondás biztonsága már nincs mit kibírni csak eddig kellett a most most lesz míg a hajnal a kert növényein káprázik mintha fűbe öntött hajnal ragyogása mert eljön és belém lehel egy gondolattal sem lesz több tovább kinyílni mind lassan ahogy a szabadulás órája a testben körbe jár és végre meghallgattam magam hozzám jöttem ahogy az idő is ismétli önmagát feltölti a mindig üres helyeket és csodálattal visszajár a fában a növények száratói a levélbe a csöppnyi harmaton egy zuhatag gondolja magát a napot ahol elbújt és saját fényében fürdik a mozdulatlanság és meglesz mostmár meg ez az este vagy délután már ami ekkor lesz nyugtom magamtól mint egy puha súlytalan hegy mely nem várakozik csupán van." Megmarkoltam egy saláta tövét, és lassan, egyre nagyobb erővel húztam ki a földből, a gyökerek pontról pontra pattanva szakadtak, aztán hogy az éhség föl ne zabáljon, teletömtem a számat salátával, és rágtam, jó kis saláta, meg kell hagyni, még egy kis ecet meg némi cukor kellett volna, csakhogy azt nem termesztett az én alvó asszonyom. Igen, ezt gondoltam, az enyém. A saláta levelei recsegtek néha a fogaim alatt, biztosan egy-két bogarat is bekebeleztem minden szánalom nélkül. De jobb így, hogy én ettem meg őket, mintha a fene. Miután jól bckajáltam. föltápászkodtam, és kimentem a kertkapun. Olyan volt ez, mint valami diadalív, különösebb ív nélkül. Szerettem ezeket a kapukat, főleg fölállítani meg átmászni rajtuk. Az. a jó kapu, amelyiken úgy lehet átmászni, hogy közben nem lengedezik az ember alatt. Az én kapumon nem lehetett. Egyszer próbáltam, csak úgy, hogy megtudjam, mit él át az az ember, aki arra vetemedik, hogy bemáss/on a kapumon. Mikor felértem a tetejére, az egész úgy ahogy volt, velem együ tt kifordult a földből, és mint egy vízszintes lovas az elfekvő kerítés tetején kiterítve feküdtem. Aztán nem nyúltam hozzá hónapokig, olyan szépen lapult a fűben a kerítés, és tudtam, ha valaki óvatlanul a portámra téved, előbb-utóbb fölbukik a kidöntött kerítésben, és majd az. ablakból gyönyörködhetek benne, amint a gömbök és háromszögek közé szorult lábával vergődik, káromkodik, s majd hosszú évek múlva is utálattal gondol vissza erre a helyre, ahol csapdába esett, s engem is, bár ismeretlenül, dc gyűlölni fog, ezzel kellő okot adva arra. hogy ha kedvem támad egy szép napon, leszámoljak a betolakodóval, fölfeszítsem a száját és egy marék rajzsz.öget hajítsak belé, s ő még hálás is lesz, hogy megismerhette a szenvedésnek ezt a ravasz formáját, s akkor boldogan, kibővített tudással lehet oda. 11 Vonzások és változások" Beszélgetés Pataki András balettművésszel Többféle táncos életformát is kipróbált eddigi pályáján Pataki András, a Szegedi Nemzeti Színház, magántáncosa. Most azt mondja, ebben a szakmában (közbevetőleg: megfigyelték már, hogy valamely művészeti ág legjobbjai szívesen nevezik inkább szakmának, mint művészetnek a terepüket?) természetesen exhibicionista emberek működnek; de ez nem azt jelenti, hogy egyszersmind egoisták is. Ezért érezhetik jól magukat olyan típusú együttesben, mint a Szegedi Balett. - Technikailag és színészileg is nagy kihívás volt az Orfeusz-szerep, valóban. Aztán szerencsérc sorra jött a többi, tetszett nekem, hogy Imre Zoltán jóval nagyobb szabadságot ad a táncosoknak, mint ahogy én azt addig tapasztaltam. Számít a balettjeiben a táncos szuverén egyéniségére, igényli a gondolatait, az ötleteit, az intuícióit. Az is nagyon jó, hogy időnként a szakma más kiválóságaival, vendégkoreográfusokkal is dolgozhatunk, felfrissülünk, új feladatok elé állítódunk. - Akkor most révben van? - Hirtelen nem is tudom, mit mondjak erre... Egy balettegyüttes léte azon is múlik. érik-e új és új, friss hatások. Azt hiszem, mi megvívtunk egy csatát a szegedi közönségért, a szakemberek szerint igen jó színvonalú, modern tácszínházat teremtettünk. Most már menni kéne, megmutatkozni máshol is, az országban és a világban. Szegeden sokan tudják, hogy így is a város hírét-nevét öregbítenénk, valahogy mégsem jön össze a dolog... Számomra ez külön is fájdalmas, hiszen nem érek rá olyan nagyon, 28 éves vagyok, s egy táncos életében ez már a delelő, még jóindulattal is. - Tervezte már a tánc utáni jövőt? - Természetesen gondolkodtam rajta, mit csinálok, ha már nem táncolok, de egyelőre elképzelni is nehéz. - Működik a stúdió, koreografáltak itt már tehetséges táncosok; nincs kedve? - Hogyne lenne, évek óta, de ez nem annyira kedv kérdése... Páran gondolkozunk mostanában egy kísérleti előadáson, színészekkel együtt amolyan összművészeti produktumot, totális színházat képzelünk el, s Lorca a kiszemeltünk. De még csak gondolkodunk, tervezgetünk, a dolog körülbelül olyan stádiumban van. mint az én kávéházzal „egybekötött" leendő galériám, otthon, Füreden. Mert azt gondoltam még el. ha nem sikerül a szakmában maradnom, jöjjön a képzőművészet. Meg az üzlet - mivel cnélkül semmi sem megy. A balett sem. Ezért kellene egy jó menedzser. Na nem nekem, az együttesnek. - Sose voltak sztárambíciói? - Attól függ, mit értünk ezen, kinek mit jelent a szó... Mindig törekedtem arra. hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtsam a színpadon, és természetesen arra is, hogy minél többet szerepelhessek, minél több alkalmam legyen megmutatkozni. De az én alkatomnak az felel meg, ha a közös munkára építő együttesben dolgozhatom. Ha másmilyen lennék, másféle csapatot választottam volna - mondom most, s ezen akár mosolyogni is lehet, hiszen Magyarországon nincs olyan rettentő nagy választék táncszínházakból sem. -Kíváncsi lennék, hogyan került egyszeresük a próbaterembe, a rúd mellé az a fiatalember, akit minden jel szerint az anyag szerkezete érdekelt? - Nem is tudom már, hogy valóban az érdekelt-e. inkább humán érdeklődésű voltam világéletemben, az irodalom, a képzőművészet vonzott, de való igaz, hogy egy kísérleti osztályba jártam, Marx György dolgozta ki a tananyagot. Ez megfelelt a családi hagyománynak, mérnök az apám, a bátyám atomenergikus. Érdekes módon, mégis a bátyám révén kerültem kapcsolatba először a tánccal. Otthon, Füreden minden nyáron néptánctáborokat szerveztek egyetemista korában és egyszer valahogy ottragadtam közöttük. - Elég ok volt ez arra, hogy a másodikos gimnazista otthagyjon csapot-papot és elrohanjon fölvételizni a Balettintézetbe? - A néptánctagozat hirdetését találtam meg egy újságban, elmentem, fölvettek. Az életkorom szerint késében voltam, 16 évesen álltam először a rúd mellé. Akkor még azt hittem, a tánchoz elsősorban megfelelő fizikumra van szükség, s miután hét évig versenyszerűen vitorláztam, úgy gondoltam, megfelelek. Csak jóval később derült ki számomra, hogy életformát választottam. - Az első állomás az iskolaévek után a Honvéd együttes volt. Nóvák Ferenc, alias Tata csapata, majd a Győri Balett következett, Markó Iván együttese. Mindkettő sajátos közösség. Miért hagyta ott őket? - Két teljesen különböző együttesről és az én kétféle elhatározásomról van szó. Tatánál - egyébként akkor még nem Honvéd volt, hanem néphadsereg művészegyüttes - jól éreztem magam, többen, majdnem az egész évfolyamunk oda került akkor, kicsit hasonlóan a Markóféle csapathoz. Több közös munkánk adódott a győriekkel, Szegeden például a Szarvassá változott fiakat csináltuk a szabadtérin, dc benne voltunk a Jézus, az ember fia című produkcióba is. Markó Iván eközben figyelhetett föl rám. meghívott, majdnem két szezont töltöttem Győrben... - El kellett jönni? - Igen, de az az igazság, hogy nem szívesen beszélek az okokról, legyen elég annyi, hogy a győri egész más típusú és stílusú közösség volt. mint például az itteni. Nem bírtam tovább, nehezen tűrtem a despotizmust. Szakmailag persze rengeteget tanultam és sokat kínlódtam. El lehet képzelni, mit jelentett beállni a győri repertoárba az én néptáncos praxisommal. Két hónap alatt kilenc kilót fogytam, állandóan gyakoroltam, naponta megharcoltam magammal, a testemmellclkcmmcl, míg sikerült megállni a helyemet a sorban. Kapóra jött nekem, hogy a Szegedi Balett berobbant a szakmai köztudatba a 87-88-as évadban. - Az első nagy megmérettetése itt alighanem az Alvilági játékokban volt, mindjárt szólószerep... FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ SULYOK ERZSÉBET