Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

6 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. DEC. 5. Felelőtlenség A fiatal társaság féktelenül jókedvű volt. „Hülyültek." Azt is piszkálták, aki a kocsit vezette. Míg az árokba nem fordultak. Törés, zúzódás, vér, riadalom. A többieket az apja Ladájával a diszkóba fuvarozó fiú sérült legsúlyosabban: amputálni kellett a jobb lábát. 0 soha töhbet nem fog már rokizni a hét végi táncmulatságokon. Útitársai a sebek gyógyultával, az ijedtség elmúltával új kocsival és új sofőrrel ismét járják: péntektől vasárnapig más-más faluban. S újra „ hülyülnek"... Mert az a „menő". A valamire való fiatal hét végén körbetáncolja a közeli falvak diszkóit - s valóságos autósrodeók résztvevője. Másokkal versenyezve száguld az utakon, csikorgó fékekkel blokkol­ja érkezéskor a járgányt, majd túráztatja még pár percig a motort, hogy biztosan észrevegyék érkezését. A távozás ugyancsak figyelem­felkeltő: felbőgő gcppcl, sivító kerekekkel startol az éjszaka kellős közepén. Hogy a közeli házakban lakók emiatt idegsokkot kapnak hét végi pihenés helyett - nem érdekli. Az se. ha rászól a rendőr ( ha éppen ott van); visszaszól. Ha megbírságolják, szemtelenül vigyorog­va fizet a helyszínen, s azt tudakolja közben a rend őrétől, annak vajon telne-c erre a fizetéséből. Az ó szüleiéből ugyanis telik ( meg). Sok tizenéves viheti az autót, a pénzt, mondván, hadd szórakozzon. Hogy hol, hogyan, kikkel, azt sajnos nemigen kérdezik meg tőlük otthon. Legfeljebb azok a szülők, akik maguk is olyan utcában laknak valamelyik faluban, ahol hét vé­gén diszkó címén autós, motoros parádézás van, amitől vitustáncot járnak az idegeik. Vagy azok, kiknek csemetéjét baleset éri, autójuk, motorjuk összetörik. Akkor van némi szigor - átmenetileg. Aztán megint mehet a gyerek, s folytathatja ott, ahol abbahagyta. Szórakoz­hat, lehet „menő". Lenézheti, ugrathatja a dizsibe busszal járókat, a papa pénzével, kocsijával felvághat (ilyenkor, sáros időkben, kátyúsra, mély kcréknyomcsíkosra utcai virágágyásokat is). Nincs ellenőrzés, nincs észfék. Csak akkor kapkodnak a vészt jelző fogantyúja után, ha bekövetkezik a baleset. Akkor is csak a vesztesek háza táján. S még ott sem úgy, hogy igazán számba vennék, ember­formálásban mennyi kárt okoz a fiatalok körében a „menők" viselkedése. Pedig azt is fel kellene mérni - s a felelősségbiztosítást arra is meg kellene kötniük a szülőknek! SZABÓ MAGDOLNA A pusztaszeri reverendus Remélem, nem haragszik meg rám Borsos Ferenc, Pusztaszer plébánosa, ha egyházi ember létére „civil" papnak titulálom. Senki se értse félre, hiszen mindössze arra utalok ezzel a jelzővel: élete egy­szerű polgári sors, hétköznapi fog­lalatosságok egész sorával kitelje­sedett pálya. Sohasem szégyellte és ma sem restelli, hogy a lelkek istápolásán kívül más módon is törődött az emberekkel, hívei javát nem csak az oltár előtt szolgálta. Hogy a falusi pap megélhetési gondjai, plébániájának terhei is késztették arra, hogy a parókia ajtaját becsukva, jószerével napon­ta „műszkaba" induljon - persze, ez is a tények közé tartozik. Sofőrt keresett a téesz? Hívták a plébánost, hiszen tudták róla, nagyon ért az autókhoz, nálánál jobb, megbízhatóbb gépkocsive­zetőt a környékben aligha talál­hatnak. És Borsos Ferenc nem tartotta méltatlannak, hogy piacra fuvarozza a szeri termést. Egymás után töltötte ki a menetleveleket, előfordult hogy a Pusztaszer­Budapest közötti utat naponta oda­vissza kétszer megtette. Almosság ellen gombostűt használt, azzal szurkálta magát, míg haza nem ért. Dolgozott a szövetkezetnek becsü­lettel, de vele nem mindig bántak becsületesen. Komisz emberek mindenhol akadnak, őt is össze­hozta a sors eggyel... - Tisztelendő úr, mióta él Puszta­szeren? - Harminc éve vagyok a falu plé­bánosa. - A polgármester említette, lako­dalmi zenészként is gyakran meg­fordult a szeri famíliáknál. FOTÓ: GYENES KÁLMÁN - Muzsikálni mindig nagyon sze­rettem. Ha hívtak, hát fogtam a tangóharmonikámat, és besegítet­tem a cigányoknak. Diákkoromban tanultam meg szaxofonon, basszus­dudán játszani. Makón, egy fúvós­zenekarban kezdtem el zenélni. Itt jártam iskolába, és megmondom őszintén, kocsmákban muzsikáltam össze a tandíjamat. Nagyon szegé­nyek voltak a szüleim. Nemrégiben kerestem valamit a régi dolgaim között, és igencsak megdöbbentem, amikor kezembe akadt egy réges­régi okmány, a hatósági szegény­ségi bizonyítványom. Eszembe ju­tottak a nyaraim, végigdolgoztam a szünidőt. Napi egy pengőért annyit hajtottam a lovat, hogy bizony. nem maradt bőr a combomon. Volt „szerencsém" sokféle dologhoz. - Úgy hallottam, az ATI oktató­jaként is dolgozott. - Sokan jártak hozzám autóveze­tést tanulni. A hetvenes években kihelyezett iskolában készítettem fel a jelentkezőket a vizsgára. Tíz község tartozott hozzám, nem szá­moltam meg soha, de talán ezernél is több embernek segítettem abban, hogy a jogosítványát megszerezze. - Váltsunk témát, hiszen ön első­sorban mégiscsak pap, a falu hit­pásztora. Vallásosak a puszta­szeriek? - Nem akarok senkit megbán­tani, de sokan csak a szájukkal vallásosak. Kevesen járnak a mi­sékre. Talán túlságosan elkényez­tettem az embereket. Amikor az adományokat gyűjtöm, az egyházi adót szedem, bizony előfordul, hogy rámuszítják a kutyát. Mintha végrehajtó lennék... És ezt a durva­ságot sohasem a szegények, inkább a tehetősebb emberek portáján tapasztalom. A legtöbb helyen azonban szívesen látnak, szeretettel fogadnak. Nekünk nincs templo­munk, csak egy kápolnánk. A hit­oktatást ebben az évben már nem az iskolában, hanem a parókia melleti épületben tartjuk. A termet külföldi adományokból, a püs­pökség segítségével alakítottuk ki. A kántorral együtt itt foglalkozunk a gyerekekkel.És tudja mit vettem észre? Ebben a szobában sokkal rendesebben viselkednek a tanulók, mint az osztályteremben.Itt semmi baj velük, míg az iskolában állan­dóan fegyelmezni kellet őket. - Plébános úr, sokat beszélget a diákokkal, a szülőket is jól ismeri. Annyi szó esik manapság a gyerek­szülő kapcsolat sivárságáról, mit gondol, miért lazul ez a kötelék? - A szülőkkel van baj. Képesek mindent megfizetni, a pénzt nem sajnálják semmire, csak ne nekik kelljen bajlódniuk a saját gyerekük­kel. Borzasztó dolog, hogy nem ismerik fel, a legértékesebb kin­csükről van szó. Új házat építenek? Az otthonukban a legapróbb dolgot is megbecsülik, féltve őrzik. Csak a szeretetnek, a törődésnek, az egymásra mosolygásnak, az együtt töltött perceknek nincs rangja, nincs értéke. GOMBOS ERZSÉBET Helyet az emberségnek ­avagy balástyai ború Nagyon szűkszavú a telefonáló: - Kérem, jöjjön ki Balástyára, úgy várják itt magát az idősek, mint a gyerekek a Mikulást. - Hová menjek, és miért? - A művelődési ház ifjúsági klubjába. Hallgassa végig ezeket az embereket, és írja meg, mi fáj ne­kik. Többet nem mondhatok... Nos, ha ennyire várnak, mennem kell. Meghívóim közé telepszem, akik azonnal a lényegre térnek. Egy vékony asszony szólal meg először. - Októberben a községháza mel­letti nyugdíjasklubot bezárták. Az utcára tették az öregeket. Persze, kapják ők ezután is az ebédet, gon­dozónők elviszik nekik, de tudja, ide nem elsősorban az ebéd miatt jártak az idősek. - Nem ám! - veszi át a szót Jójárt János, aki öt éve rendszeresen ott töltötte a napjait. - Itt jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk. Be­jöttek olyanok is, akik ugyan az ebédet nem kértek, de mert rossz volt nekik magányosan otthon, ve­lünk társaságra leltek. - Úgy tudom, már tavasszal meg­szüntette az önkormányzat a gon­dozási központot. Ezek'szerint, ok­tóber végéig mégis maradhattak az öregek napközi otthonában? A terem túlsó sarkából érkezik a válasz: - Úgy maradhattunk, hogy vál­laltuk, ellátjuk magunkat. Takarí­tunk, rendet teszünk, elmosogatjuk az edényeket. Nem járt gondozónő hozzánk, de megoldottunk mi min­dent egyedül. Törődtünk egymás­sal, azonnal feltűnt, ha valaki elma­radozott, mindjárt mentünk meg­nézni, mi van vele.Tulajdonképpcn klub lett az öno-ból. Tavasztól őszig nem is volt semmi baj, csak amikor már fűteni kellett volna, akkor adták ki az utunkat. Azt mondták, a fűtést nem birja fizetni az önkormányzat. Majd tavasszal ismét visszajöhetünk. - Tudják-e, mennyibe került volna a terem fűtése? - Hogyne tudnánk. 58 ezer fo­rintba. És ennyi pénzt nem képesek ránk áldozni! Sőt azt is tudjuk, akadtak a faluban olyanok, akik előteremtették számunkra ezt az összeget. Hallottuk, a benzinkutas olajat ajánlott fel, mások pénzzel járultak hozzá, hogy fűthessünk. Azl suttogják azonban, valami sza­bálytalanság miatt nem kaphatjuk meg a pénzt. A gyámügyi előadót, aki segíteni akart és akinek mi csak hálásak lehetünk, a hivatal elbo­csátotta. Mindehhez még az is hozzátartozik, mi magunk 12 ezer forintot adtunk volna össze, csak hogy maradhassunk. Vagyis egy fillérjébe se kerültünk volna az ön­kormányzatnak, mégis bezárták az ajtót. Itt a hosszú tél, mindenki behúzódik, magára marad. - Pedig Györe doktor úr is meg­mondta - jegyzi meg a mellettem ülő Bitó Józsefné, a falu híres, ékes szavú asszonya -, az idős embernek nagy szüksége van társaságra. Nem elég hogy vacsorája, meleg szobája legyen, az legalább annyira fontos, hogy szólni tudjon valakihez. Ettől fosztották meg az embereket: Nem az eltartásról van itt szó, ahogyan ezt sokan gondolják, mert higgye el a legtöbb família tiszteségesen gondoskodik a nyugdíjas hozzátar­tozóiról. De hát a fiataloknak sem könnyű manapság. Féltik az állásu­kat, éjjel-nappal hajtanak a megél­hetésért. Ugyan, mikor beszélget­nének velünk, amikor kimerülten hazaérnek? • És ez a klub, ahol most be­szélgetünk, nem pótolhatja azt a másikat? - Ez nem ugynaz. Ide csak he­tente egyszer jövünk. De ha eladják a termet , márpedig ezt híresztelik, innen is mehetünk. Talán egy szo­bácskát kapunk helyette, ám ez csupán az itteni ve íóindulatán múlik. A dolgok folytatása pedig a hi­vatalban levők jóindulatán, mert ha még egyszer átgondolják, hogy mennyit érnek számunkra az elöre­gedő település idős emberei, hátha más következtetésre jutnak. Netán a köztársasági megbízott véleke­désére. GOMBOS ERZSÉBET A szatymazi őszibarack atyja Kamenszky Béla emlékezete Kamenszky Béla, a szatymazi őszibarack-termesztés atyja születésének századik évfordulója alkalmából rendeztek emlékülést múlt szombaton a szatymazi művelődési házban. A Klebelsberg Kunó megálmodta gazdasági iskolahálózat helyi megvalósítója a Szatmár megyei Szinérváralján született, s az első világháború, a hadifogság és magyarországi vándorlás után került Szatymazra, ahol a helyi gazdasági iskola igazgatója lett. Szinte lehetetlen változatos életpályáját néhány sorban elemezni - idézzünk föl inkább néhány gondo­latot az cmlékgyűlésen elhangzottakból. Szűcs László polgármester többek között azt érzé­keltette, milyen szerepe volt az elmúlt rendszerben az őszibaracknak az emberek szabadságában („amíg valakinek barackosa volt, addig kevésbé függött"); emellett a gazdakörök jelentőségére hívta föl a figyel­met („kapaszkodó keresése a múltban"). „Még maradt a parázs a hamu alatt a lángból, amit Kamenszky Béla gyújtott" - fogalmazott. Dr. Somogyi György, a helyi gazdakör elnöke az ünnepelt életének és főleg szatymazi működésének áttekintése mellett felidézte a hazai tömeges ősziba­rack-termesztés hőskorát, amikor a monarchiában „kü­lönvonat vitte az udvarba a szatymazi barackot", a hetvenes évek virágkorát, amikor még repülőgép­leszálló pálya építésének terve is fölmerült, s amikor a frankfurti vásáron így szólt a reklámszöveg: a mézé­des magyar szatymazi őszibarack. De aztán eljött a hanyatlás időszaka, amikor nagyon lecsökkent az állomány, és jellemző módon, csak azon a területen maradt barackos, ahol Széli János, Kamenszky egy­kori tanítványa volt a téeszelnök. Tóth Sándor, a Földművelésügyi Minisztérium osz­tályvezetője sok egyéb mellett a gyümölcskivitel lehetőségeit elemezte - innen lehetne ellátni Kelet­Európa sűrűn lakott vidékeit, feltéve persze a térség gazdasági helyzetének rendeződését -, illetve kiemelte a belföldi piac jelentőségét, Budapest világvárosi jellegét hangsúlyozva. Dr. Timon Béla egyetemi tanár szakmailag magas szintű, világos nyelven megtartott előadásának leglát­ványosabb része a diavetítés volt: a firenzei kertészeti világkongresszuson kiállított gyönyörű Maria Carlá­kat, Maria Aurél iákat, Maria Laurákat, vagy a mélybí­bor színű Top Ladyket elnézve érthetővé vált, miért is beszélt az előadó oly sokat a világtermelés 20 százalé­kát adó olaszokról. Dr. Timon Béla is kiemelte a belföldi piac fontosságát, és szintén fölvázolt egy exportútvonalat: Kelet-Európa mellett Bécs, Német­országban pedig Drezda és Berlin lehetne a magyar őszibarack piaca (München már nem) - persze, ahhoz nagyon nagy változásokra lenne szükség. Gazdasági iskolákra már gyerekeknek, mint például Ausztriában; olyan nagy összegű, de csak egyszeri és megtérülő beruházásokra, mint a jégvédő hálóra, a piachoz igazodó fajtaváltásra; kutatóhelyekre - Olasz­országban ötven kilométerenként vannak ilyen állomások -, és az eddiginél sűrűbb állományfris­sítésre. Amíg ugyanis külföldön 10-15 év után váltanak, addig nálunk nem ritka a 20 éves fa sem. Legutoljára Csurka István, az MDF országgyűlési képviselője szólalt föl: beszédéből kiemelhető a gaz­daköri mozgalom fontosságáról, a magyar társada­lomban betöltött szerepéről ejtett néhány szó, illetve a gyümölcsoltó ember szép példázata: „A gyümölcsoltó késsel kertjében járó ember rá van kényszerítve, hogy precíz, pontos munkát végezzen, s hogy szeretettel bánjon azzal az anyaggal, a természettel, amiből él." pl

Next

/
Thumbnails
Contents