Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-30 / 304. szám

HÉTFŐ, 1991. DEC. 30. "XJGI GYERMEKEKNEK 5 M

inden lapot köt egy szigorú terjedelem - sajnos, a Kincskereső sincs gumiból, hogy tágíthassuk. Mi azonban most mégis alkalmat találtunk az ajándékozásra, és a Délmagyarország mai egyik, évbúcsúztató számában kóstolót adunk mindabból, amit a Kincskereső humoros rovataiban meg akarunk jelentetni 1992-ben. BSEM® szerkesztősége CSÍKI LÁSZLÓ Mókás Dániel Ősz barátom, Dániel, annyit összebeszélt - két kazalra valót, melyben egyetlen tűt kell megkeresni - és én is annyit róla, hogy illő bemutatni őt magát: kicsoda-micsoda azonkívül, hogy koszlott bőrsapkája alatt fején fehér a maradék sörte, és fura kérdéseket szokott feltenni, aztán nem válaszol rájuk, csak egy-egy történetet mesél helyettük. Belém is ütölt a sebes gyanú, hogy ilyesféle a mestersége: író vagy még rosszabb. Sok ilyen ragyogó kopaszság világítja be a tankönyvek oldalait; ráadásul Dániel olyan tájakról beszélt, amilyeneket csupán elképzelni lehet. Azzal kezdődött, rossz jegyet kaptam - kemény fiú létemre már tornából is -, és nem akarózott hazamenni kicsi fiúnak. Városkám határában több szőlős- meg zöldségeskert volt elkerítve, gondoltam, sárgarépán és gyümölcsön kihúzom ott, amíg otthon a vihar elcsitul és újra helyükre kerülnek a tányérok. Be is másztam egy zöldre festett kerti ház hátsó ablakán, sodortam magammal a vetómagos papírtasakokat a párkányról. Aztán, mi tagadás, elaludtam: olyan puha volt az ágy és olyan bánatos én. Elnyűtt a szomorúság, és jólesett a hűvösség. - Szereted te, öcsém, a forró teát? Erre ébredtem. És ott állt fölöttem Dániel, őszen, bőrsapkásan satöbbi. Egy köpcös emberke, hasán megfeszülő, csíkos, kötött ingben, melyen kifordultak a gombok. Narancsszín fogú, rőt állatot tartott a kezében, később kiderült: nutria. Nutriákat tenyésztett a városszéli kerti ház mögött, és azt mondta magáról, hogy nyugdíjas tengerész. Mutatott is egy rumosüvegbe épített miniatűr vitorláshajót. Nekem leginkább a csengettyűgyűjteménye tetszett, abból is egy indián wigwamra szerelhető csengettyűsor, melyet képzeletemben máris megrázott a préri szele, és mindenik csengő más hangon szólott, rezes ragyogásuk titokzatos holdudvart vetített Dániel köré. aki látszólag éppen olyan szerényen viselte ezt a glóriát, akár a munkaköpenyét. Úgy születtek fejében a mesék, mint idegen fészekben a kakukkfiókák. Másokkal történtek meg a kalandok, de ő kotlotta ki őket a sapkája alatt. Egyiket-másikat önmagánál is nagyobbra nevelte, épp mint a pacsirta a kis kakukkot. Köpcös gyalogpacsirta volt ez a Dániel. Az első, a tengerészmeséje így kezdődött: - Olyan viharba kerültünk egyszer, szurokkal kellett asztalra ragasztani a bádogkannákat, nehogy lecsússzanak. Azt már nem mondta, hogyan ittak így a megfeneklett edényekből. No, de halljuk tovább. - Sápadtan jön föl a szállásmester a fedélzetre, azt dadogja, akkora léket kaptunk, azon át egy hímcápa úszott be, s éppen az én kajütömbe, ott eszi a húskonzerveket. Dobozostól. A családi fényképhez is közel úszik néha, azt nézi ez a cápa. Rohanok le, nézem. Nem volt túl nagy, csak olyan másfél méteres a ragadozó állat, és éppen a faliszekrényben az ünneplő zubbonyomról ette le a kitüntetéseket. Én bizony nyomban rácsuktam a szekrényajtót. No, eicsitítjuk a vihart, megfoldozzuk, egyenesbe hozzuk a dereglyét, újra kékre meszeljük az eget, mint mifelénk néhol a házak falát, forró teát töltünk a bádogkannákba, amitől felolvad aljukon a szurok, s iszunk, hogy megmelegedjünk. Ugye, az előbb azt kérdezted magadban, hogy ihattunk a leragasztott kannából? Na, így! Egyszóval: minden elcsitul, kirázom az asztalfiókból a bennrekedt apróbb halakat, s éppen a ruháimat teregetném ki száradni, mikor eszembe jut... Hűha! Ősz barátom, Dániel, hátratolt sapkája alatt megvakarta maradék haját és sóhajtozott. Gyanítom, azon tanakodott, mihez kezdjen ezután a mesebeli cápával a szekrényben. - Volt nekem a hajón egy komám - folytatta kis idő múltán Dániel -, valami szingapúri legény, aki igen nagyra tartotta az eszét, gondoltam, megtréfálom. Mondom neki: nem mennél le a szállásomra, hoznád fel száradni az ünneplő zubbonyomat? Le ő, szívesen. Nagysokára jön föl, de mintha mi sem történt volna. A zubbonyodat, azt mondja, biztosan kisodorta a víz az ablakon, nincs a helyén. Hát egyebet nem láttál? Nem ő, azt mondja. Hanem leküldte a hajószakácsot, kérte a nevemben, hozza fel nekem az órámat. S az jön is, de sem ijedtség nem látszik rajta, sem egyéb, amire számítottam, egyszerűen csak kezembe nyomja az órát. Viszont leküldte egyik fűtőt a pipámért, s az fel is hozza. Ő sem szól. Nekem ugyan nem, de igen a társának, aki aztán a sapkámat hozza. Egymást küldték a nevemben, s visszajövet mindenik kezembe nyomta valami holmimat. Ott álltam a végén állig felmálházva és értetlenül. Csak nem szökhetett meg a kulcslyukon át egy akkora állat. Hát nem is. Hanem tizenkét cápa volt a szekrényemben, amikor a heccet elunva, megnéztem én magam. Vállfákon lógtak, szépen odaakasztva, mint a vasalt öltönyök. És fentről, a fedélzetről máris odahallottam, hogy kórusban kacag a legénység. Rajtam! Nagyon vakartam én ott a fejemet... Most is azt tette ősz barátom, Dániel, csak már kevesebb haj meredezett a sapkája alatt az ijedtségtől. - Na, végül visszamentem a fedélzetre, fogtam a szerszámot, dolgoztam tovább nyugodtan. A társaim meg szemük sarkából kémleltek, találgatták, ugyan miért nem szörnyülködöm a hozzám belopott cápáik miatt, mert úgy látszik, a viharban hozzájuk is beúszott egy-egy, de senki nem merte mondani, nehogy kikacagják. Lassacskán azért sorra leosontak a szállásukra, megnézni, most nem követtem-e el én valami csínyt a rovásukra. Hát azt én nem is, tengerészbecsület-szavamra. De aztán az első kikötőben, ahol horgonyt vetettünk, még inkább elcsodálkoztak, amikor megkértem őket, segítsenek partra hordani a ruhatáramat, mert áruba szeretném bocsátani. Meguntam a szabását. Akkor bosszakodtak igazán. Mert abban az időben, a háború után, jó pénzt lehetett kapni a cápamájért, vitaminos szert vontak ki belőle. Mifelénk úgy hívták: csukamájolaj. De csak nagyobb tételt vettek át cápából. Nekem meg volt bőven, részint mókás ajándékba. Még a cápauszonyokért is fizetett egy vendéglős; azokból ízletes levest főztek annak, aki meg bírta enni. Úgyhogy, kisfiam - fejezte be váratlan fordulattal ősz barátom, Dániel -, fogd a motyód és sipirc, vidd haza a cápáidat, ha léket kaptál, fordítsd jóra a rossz csínyedet. És tanulj, mert ha nem, csak szárazföldi patkány lesz belőled is, mint én vagyok. De aztán akkor ne is gyere ide bújni többé, mint cápa a szekrénybe. És nincs több mese. Úgy tettem, ahogy ősz barátom, Dániel tanácsolta. így melegedtem össze vele, s hallgattam később - már pajtásaimmal - furcsa meséit és azok egyszerű, de váratlan tanulságait. PÁSKÁNDI GÉZA Vers Szemere szomorú szamaráról Szatmáron élt Szemere meg a szürke szamara. Nem eteti Szemere, szomorú a szamara. A szamara szomorú, üti-veri Szemere. Kehesedik szamara, s Szemere nem szomorú. Mit is bánja Szemere, hogy szomorúi szamara. Ám szomorúit Szemere, megdöglött a szamara. Későn lettél szomorú, bizony későn, Szemere! Ha Szemere szamara nem lett volna szomorú, vidám volna Szemere, ma is élne szamara. FECSKE CSABA Kihalt tintaevők A paca tintaevő állat Pennával kezükben a pici pacákok pacákra vadásznak, vagyis pecáznak De jaj! Mára tán kihaltak, nem is élnek már pacák az irka lapjain Azok a buzgó pecások, hm, maradnak pacátlan pacákok Jutalmuk? Hogy alliterálnak, s e vers végén a rím: „Nem terem pacát a papír, ha minden kis pacák golyóstollal ír!" SZERGEJ MlHALKOV VERSEI A pillangó és a hernyó Egy karcsú zsenge száron a szép virág felé kúszott egy rusnya féreg, kit hernyónak neveznek. Seregnyi szőrös lába bár megfeszült belé, Csak lassan ért a célhoz, mely im lebegni kezdett. Mert ott a szép virágon egy pillangó pihent, S most megriadva rebbent szivárványtarka szárnya Majd bosszankodva nézett a hernyóra, ki lent A kettős égi szépet alázattal csodálta: - Ennyire undorító féreg hogy is lehetsz? Szólt a hernyóhoz ott a pillangó fintorogva: - Ahogy mászol, vonaglasz! Szörnyű! Nem értem ezt! Jaj! Látni sem bírom már! - s elszállt felháborodva. A hernyó egyre mászott, amíg egy szép napon Pillangó lett belőle, ahogy mindig reméltük. A hernyók így tanulják, és büszkék rá nagyon. A pillangók felejtik. Mi tán már meg sem értjük. Féligazság - Hol a papa? Mikor jön vissza? Kérdezgeti a kis giliszta. Rá is szól a mamája: - csend! (Lásd, mint a címben odafent!) -A papa ma horgászni ment... (Rigó Béla fordításai) A szerelmes giliszta (Biológiai tandal) Egyszer egy szegény giliszta legény harminchárom szelvényében kigyúlt a remény: - Tili-tulipány! csak az a talány, visszanéz-e az a karcsú fess giliszta lány! Míg a szívét így gyötörte, egy szál virág körül körbe lankadatlan, mint egy kába, kergette a leány karikábakába-kába-kába-kába! AzJán a szegény giliszta legény kérlelte a leánykát, hogy ne legyen kemény. Hullt a repeső langy meleg eső, az se tudta elzokogni, mily szerelmes ő: - Karcsú tested míg követtem, jaj, de sok földet megettem! Bárcsak lennék gyűrűs férged. Tízszer annyit is megennék érted! Érted! Érted! Érted! Érted! Végül a szegény giliszta legény bánatától visszhangzott az egész televény - Ó jaj, szüntelen rág a szerelem! Jaj, egész becsavarodtam! Jaj, mi lesz velem? Am a lányka meg se fordul, hanem zordul hátramordul: - Hagyjon békét nekem végre! Én vagyok a maga másik vége! Vége! Vége! Vége! Kérdéseink: 1. Hány jellegzetes giliszta tulajdonságot fedeztél fel a szövegben? 2. Ki a tandal írója, zeneszerzője? UTASSY JÓZSEF Balambér Három túzokot cserélt el tizenkilenc galambér. Hogy kicsoda? Balambér. Sütkérezett az asztalon arany csöndben a tallér. Ki csapott rá? Balambér. Kissé koszlott már a nadrág, fesledezett a gallér. Kijárt benne? Balambér. Olyan piros az ég alja, akárcsak a galambvér. Ki pirosabb? Balambér. Én a Napot zsebrevágom, hencegett egy gavallér. Ki lehetett? • Balambér.