Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

14 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. DEC. 24. L. : VARGA KRISZTINA CZILCZER OLGA VERSEI Percpergető ágam Karomra mutatókat szíjazok. Egy karácsonyi ág tüleveleit. Érintsen bár egy ujjal is a: Angyal szava, leveleim egyik a másikát döntik le a sorban. Vissza.' Nos, lássuk a tavalyi Estét. A félig sült halat visszateszem a sütőbe. Várjatok - mondom - még kicsit! De innen-onnan verbuvált családom szerteszéled, nekem hagyva a szoba negyedik sarkát. Ajándékozzon meg úgymond - a félhomály csillagszóró szikráival. S a többi három ágam ködbe-dérbe burkolódzik. Én meg a rám mért időn innen megfeledkezem a halról. Odaég hát a félig-sült. Fél óra múlva asztalt terítek. Kiporciózom a füst, a korom ünnepi étkeit. Szólítgatom a családom. Szobám távolabbi sarkaiban a többi ágam. Ott ülnek mind. Ott ragyognak. Fiam, lányom, férjem angyalhaj fátylaik mögött. A helybenfutó Kalandot kalandra halmozott az ég. Ebből vihar lesz És a sötétség mélyült, ha ez még lehetséges volt egyáltalán, a város fölött, aznapi kóborlásaim utcái fölött. De lépteim mindegyike egy kapualj, hol meghúzhattam magam. Jöjj! Most bizony eljöhetnél, antennák hangvilláin szólamokat bogozgató! - sóhajtottam, mert sejtettem, tulajdon bőröm mentésén túl semmit sem tehetek. Jöjj, Útfésülő, lobogónak használt pántlikáimat terelgető, Kritikus! Türelmesem, igazán elhalaszthatnád most egyéb dolgaid, vagy Pengeszem, te ne vennéd észre, hogy a város száznyolcvanhat háza többször annyi falával kártyapakli lett a legzordabb idő kezében? És fokozva a tempót, lépteim lépteimre halmozódtak. Lábaim ma már fáradhatatlanok. Tovább! - biztatja egyik a másikát. D * T.T; MAR,V I A !F!Ó I RVR\ 11 I MU I LRTJUÜ Nyűv Ost faragják he a fát! Új fa, mienké, hívjuk máshogy, ne fenyőnek! Nyőfe, vagy mi, legalább! Fejsze, csákány, kalapács, reves vasbot! Sarló! Ősi kardunk! Hol itt szűk. hol ott bő! S hull forgács, hej, az édes, ragadós! Mind gyantás akar lenni! S gyantásubh, leggyantásabb! A: a jó, zsíros szolgálati gyanta! Fénylik az arcokon, mint az ájtat! Naná, hogy mindenki fája! Naná! De csak van, kié jobban?! Mélyebben?.' Nemdenem? S puff egyet a mondókájára! Miheztartásnak! S esik tülekvés, hogy ki honnan és hova! Na de ne má\ hogy mindenki hozzá akarjon férni?! Nem mész! Ha meg nem fér hozzá, meg ne mondja már, milyen legyen! Nemá' konstruktív! Kinek lett a kezébe adva? Nahát! S ki adta? Hát! Izzadnak, fáradnak, lobog a szemük! Kicsapódik a bőrön a jóakarat, a szeretet, aztán a levegőn frusztra lesz belőle! Hogy ne mondva, gyűlölet! S oda-odasóznak a vasökkel! Hova épp kell! Mindenki én vagyunk! Fújtat a legjobb szándék, és szítja, ,v;itj<;.' Nem akar a fa! Szabotál a tavalyi lombok! Tisztogatni, rázni, van dolog! De nanámár! Ez a fa nem az a fa! Aki ilyesmit kártál, hát az toló! A; nem ér föl! Dörenc! Azzal érvényesíteni kell a többséget! Népakaratom! A tükör! Hát annak ferde az orra! Megértve.'? S már térdig tűlevélben! Megannyi áskál. gáncs, és tőrvetés! Te, legyünk zártkörű, majd gyertyagyújtáskor bejöhetnek! Ne kirekesszél már! Legyenek csak itt! Egy-egy gyantát nyújt a kicsinyeknek! Hát övüké is! Végre befaragják.' Vagyhát este lesz! Mit stabil? Ha erősen tartjuk, stabil! Hát mire lebzselünk itt annyian, cinberek! ? Most tessék részt venni! Vállt vállhoz! Még mit hogy srég? Mit, hogy jobbra ? Ac neki a szöge! S nem csupasz, hanem tiszta! Kit neveztünk ki Jézuskának ? Lojál? Na, hadd jöjjön! Hé! Mi az, hogy eldűl, mi az, hogy leég a fejünk fölött? S ha úgy is van, hát az ilyen beszédekért van! S különben is, mindannyian csináltuk, nem ? S tényleg. Isten hárfája Mi egy város? Rabbi Akiba szerint ahol negyven naplopó meg tud élni, már város. Jakab már száz évvel korábban ilyeneken merengett, mikor estelente az Omladék déli csücskében, a vackán álomra várt. Jakab tanult embernek tekintette magát, s minél inkább tftigődött, annál mélyebben megvetette az egészet. Lelkemből utálom az életemet, mint Jób. Mostan ezért enmagamért ontja ki magát lelkem: a nyomorúság napjai fogtak meg. Az éjszaka meglyuggatja a csontjaimat, és nem nyugosznak az én inaim. Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jőve. Most pedig nevetnek rajtam, akik fiatalabbak, akiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna. A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. És most ezeknek lettem gúnydalává. Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt... Az éjszakák még melegek voltak, de idefent mindig érezhető volt a völgy huzata. Fejére húzta a valaha tisztesen szürke gyolcsdarabot s a falnak fordult, háttal a városnak s mint más az esti imát, csak gondolta tovább a magáét. És most tekints az előtted kinyíló csendes égboltra és számláld meg, ha tudod, a csillagokat. Egy. Kettő. Három. Négy... Hajnalban nagy krákogással. köhécseléssel felbandukoltak az aljból ketten, itatni. Ez ébresztette őt is. Ilyenkor még jobban utálta a fekhelyét, recsegő ízületeit, melyek egyre nehezebben tértek magukhoz és fogadták el, hogy kicsit még járni kell, az istállószagot, mely a szomszédos szűk barlangban kérődző állatok felől áradt s betöltötte az egész környéket. Ez a hely olyan, mint valami óriás sajt, tele egymásba vezető, kürtökké szélesedő és csövekké szúkülő üregekkel, melyeket az évszázadok, ha nem évezredek esői mosnak maguknak a kőhalomba, ahol már rég megkülönböztethetetlenné tapadt össze a lekopó hegyhát a reá épített egykori erődítmény romjaival. A kőfal építői ólálkodó ellenség ellen védik magukat. De ha a kőfal túléli őket, íme milyen nyomorúságra jut az is. Rosszabbra mint akik az élet rendje szerint tisztesen kihaltat; yam> fslsdíát ü ícíTiciíyt, "nogy védeni lehessen az afféle helyeket... A halaknak kapuját pedig építették, valaha Hasszéna fiai, ők állították be annak kapcsait és závárait. És mellettük javítgatott Sallum és az ő léányai. A szemét-kaput rakta Malakija, Réháb fia, a forrásnak kapuját Kol-Hozé fia Mispa. Utána Ézer javítgatott az ő házuk ellenében, továbbá Uzai fiai a szegletnek és a felső toronynak ellenében, a tömlöc udvaráig. A léviták szolgái pedig laknak vala az óvárosban a vizek kapujának ellenében. A lovak kapuján felül javítgatának a papok, ki-ki az ő házának ellenében. Utánuk javítgata Sádók, Immér fia, majd Sekániás fia, a napkeleti kapu őrizője; a szegellett hágója és a juhok kapuja között pedig az ötvösök és a kereskedők... Ha nem a megmérhetetlen időkkel bíbelődött, Jakab terveket szőtt, melyek rendszerint egyetlen napra, a holnapra vonatkoztak, elmés fogásokat, furfangos ötleteket melengetett, mindig csak egyet, melyek révén a lehető legkisebb erőfeszítéssel eleséghez jusson. Számolt, jósolt, üzenetet vitt és adott át árusok, tevehajcsárok és pletykás nőszemélyek szolgálatában, de lehetőleg egy korsó víz, vagy hasáb fa elcipelését, egy kosár füge megemelését se irányozta elő. Természetesen semminek az elemelését sem. Jakab becsületes volt és kétségbeesett. Utált éhezni, de utált beletörődni és elpusztulni, mert annyit de annyit ismert a világ sorából, aminek alapján utált megkockáztatni bármilyen ismeretlen túlvilági kalandot. Ezért ment nehezen az elalvás: törékeny ihletű munkához nem elég, ha saját megtalált kis megoldásai elhozták a harmóniát, körül a komák, a világnak is rendben kell lennie. Márpedig Jakab érezte, hogyan romlik egyre minden, kopik, lazul hatalmasan és rendkívül felgyorsulva deklasszálódik. Ezért érezte aztán kevésnek a fizetségül kicsikart pessedésnek indult datolyafűzért, a fél lepényt vagy a köcsög alján megaludt kecsketejet. Mert tudva-tudta, hogy mások, akiknek összehasonlíthatatlanul több jut, azok se boldogok, akik nem maradtak rokonok nélkül, gyámoltalan egymagukra utalva, azok is elpusztulnak. Ezért vált olyan mindenre gyanakvóvá. Hány ilyet temetett odacsapódva a sokasághoz vagy párfőnyi gyászoló közönséghez és ilyenkor elgondolta, hogy őt ugyan már az sem érinti, hogy Ádám és Éva megsértették Jehova törvényét és azóta el kell viselni ezt a rendet. Azt pedig végleg kétellyel fogadta, hogy mégis a szeretet volna az, mely az Ur cselekedetét irányította, mikor elsőként éppen Ádámot ítélte lassú halálra, kitaszÉva a Paradicsomból. Az utolsó gondolat, amit ebben a tárgykörben mástól, egy farizeustól meghallgatott és megjegyzett, ez volt; gondolnunk ke!! arra, hogy Jahve mindent idejében tesz meg és így is fog történni az idők végezetéig! Az idők végezetéig...igen, igen, de közben, de most vajon tényleg csak ez, éppen ez történhet? feleselt a tétellel, valahányszor csak felmerült az eszméletében szüntelenül áradó zavaros szöveg felszínén. Jakab filozófus volt. * Még akik keserűfüvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök, azok is utálnak engem és nem átallnak pökdösni előttem!... Minél jobban elsatnyultak életkörülményei s velük a teste, annál könnyebben ötlött fel benne a szó, és önmegnyugtató érzése szerint: egyre jobban hasonlított mindazon bölcselkedéshez, melyet elméje valaha is, a tanulás szándéka nélkül befogadott és elraktározott. Félelmetes emlékezete többezer sornyi textust őrzött még, melyekből, hogyha sikerült a déli hőségben a piac valamelyik sarkában az éppen nem szundikálók közül egy kis közönségrevalót toborozni, csinos kis előadásokat rögtönzött. Ilyenkor egy hárfára vágyott leginkább. Jakab költő volt. * Amióta a rómaiak urai lettek a levert Palesztinának, először történt, hogy maguk bolydították fel lakóit, szánszándékkal idézve fel a forradalomhoz hasonlatos általános megmozdulást. Augustus Cézár, aki akkor császár volt ott messze, rendeletet bocsátott ki, hogy az adók kivetéséhez számlálják meg a népet. Ehhez mindenkinek származási helyére kellett húzódni. Most már kicsit sok a naplopó ebben a városban, jóval több mint negyven, vicsorgott Jakab, ahelyett, hogy örült volna a fejlődésnek; ugyanis egy este, hazatéréskor betolakodót talált a vackán. A sötétben előbb észre se vette az alig szuszogó rongycsomót, ám ahogy meggyőződött, hogy nála is erőtlenebb a nyomorult, hiába rimánkodott, nyögve kivonszolta és rövid birkózás után legurította a lejtőn. A közelben vékony forrás pityegett, de egy kőmedencében, ahonnan az állatokat is itatták pirkadatkor, összegyűlt jócskán a víz, mielőtt átbukott a .köveken, hogy elkezdjen lefelé rohanni, egyesülni a többi, erre fakadó vizekkel. Onnan hallotta a loccsanást s másnap reggel abból tudta meg, hogy a hívatlan vendég ép csontokkal megúszta, hogy bosszúból belerondított az itatóba. Egyik napon őrjöngő ricsajban, lökdösődve tört utat magának a kapu irányába a csődületben, melyet szinte mind az idegyűll idegenek tettek ki, amikor fiatal párra lett figyelmes. Az asszonyka szamáron kuporgott, de már az állat inai is remegtek a kimerültségtől. Nincs és nincs és nincs! hajtogatta a férfi és szemmel láthatóan bátorítón akart mosolyogni, ám ez nem nagyon sikerült. Sehol nem találtam hajlékot. Mikor ez megütötte a fülét, Jakab előbb üzletet sejtett a dologban, de abban a pillanatban cl is szégyellte magát. Ugyanbizony miért fizetne a •szállásért valaki is azoknak, akik félelmetes völgyekben laknak, a sziklák hasadékában. Ha nem hívom el ingyen, ma is takarodhatok magányban lefeküdni én, aki atyjok fiává lettem a sakáloknak és társukká a struccmadaraknak! Nekem van olyan hajlékom, mely befogadhat egy-két éjszakára, érintette meg az idegen köpenyét. Ha még van jártányi erőtök, gyertek. Hová? Oda - mutatott fel a hegyre. A tömeg a szűk utcákba szorította, alig tudták kiverekedni magukat az útra, pedig az a szegény teremtés, ráadásul áldott állapotban, már nagyon el volt csigázva. A nap pedig, mivel tovább világítani nem az ő dolga volt, ugyancsak elment aludni a hegyek mögé. A világra pedig menetrendszerint leszállt az éj, mintegy jelképezve, hogy az egész milyen sötétségben fekszik s mennyire ostoba, aki reggelenként az ellenkező látszattól felbuzdulva némi erőre kap és tovább éli a maga egyhangú sorsát. Honnan jösztök? Galileából. Közel egy hete indultunk. De eleddig mindig sikerült fedél alá jutni. Ács vaevok, ám rvSyiH l^/.ünopí uöi szármázom, ez parancsol most ide. No lám, a szerencse forgandósága eléggé egyirányon vezet, többnyire valahová lefele, gondolta Jakab, de fennhangon ezt mondta: háború lesz, és magát is meglepte, hogy efféle meggondolatlan fecsegéssel fordult az idegenhez, minthacsak zavarba ejthette volna még, hogy ilyen titokzatos szállóvendégeket hozott haza a hegyre. Mindig háború volt, hagyta rá a szomorú szemű jövevény és még egy takarót terített az álmában nyöszörgő kicsi asszonyra. A földi színtér íme készen van. * Az az éjszaka egyébként is szokatlan lett. Az égen üstökös mutatkozott, s lenn a felbolydult városban mindenki az utcán tolongott csodát látni. A tömeg zsivaja felhallatszott az Omladékig. No, ezt a napot még sokan megemlegetik! A káldeusok értettek valamit a csillagokhoz, ők előre megmondhatták volna az effélét. De hol vannak már azok az idők! mormogta Jakab, mikor visszament a vackára. „És nagy félelemmel megfélemlének" - hajtogatta, amíg bele nem aludt a fényességbe, mely az ő fekete árnyékát is, ahogy ott feküdt, mintha örökre bele akarta volna fotografálni a sziklafalba. Történt ahogy történt, a vendégek reggelre hárman voltak: családdá egészültek egy újszülött kisfiúval. Mikor néhány nap múlva felkerekedtek, két pásztor s egy bölcs integetett a lefele poroszkáló szamár után. Jakab a maga születésére gondolt és elérzékenyült. Vajon mi ksz belőle? adószedő, halász, netán király, mint távoli őse, vagy ácsmester, mint az apja? és Róma ellensége vagy barátja? csak naplopó költő vagy büdös zsoldos ne legyen, hogy haló porában is zokognia és szégyenkeznie kelljen érte szegény anyjának... Nemsokára a szomszédok hozták a hírt, hogy poroszlók jöttek Heródes udvarából és keresnek valakit. Házró házra járnak. A városban össze-vissza beszélnek, hogy rablók voltak, kik a Jordánon túlról menekítették a kincset. Álruhás száműzöttek voltak, szökött rabszolgák, járvány behurcolói, itt laktak, ott laktak, ide meg oda menekültek s tán elpusztultak a sivatagban. Jakab meghallgatta és összegyűjtötte elméjében ezeket a híreszteléseket és a fejét csóválva kárhoztatta a világ nyelvét meg fülét, melyek egymásnak mindent elhisznek. Azokban a napokban Jakab elhajított kincset talált egy szemétdombon, a sokadalomban. Egy ütött-kopott hárfát. Mikor felért vele a vackára, szokása szerint hátat fordítva a balga városnak, ahol rendre kihunytak, eltünedeztek a fények, a falnak fordulva kipróbálta. Valaha, közel száz esztendeje játszott efféle hagszereken. Különös volt az első tíz-tizenkét halk pendülés abban az éjféli csendben. A szomszéd barlangban már újra csak azok a barmok heverésztek. A hold sehol, az a különös csillag is napok óta egyre rövidebb időre mutatta magát a hegyélek mögött, korábban ment le, mint esős évszakban a nap. Helyreállni látszott a régi rend, egyszerű helyi nagyidő elé villámlott egyet-egyet. Jakab didergett és játszott. Öreg ujjai hamar elfáradtak, elpuhultak, elkoptak, már csak a pislákoló eszmélettörcdékek vezették a hangszert és csak ő hallotta, ahogy a dallam is töredezetten, de alája simul a szövegnek, mely dadogva elmondana valamit. Egy várandós nőről, a kétségbeesett férfiről, aki hiába kopogtat szállásért azon a rendellenes, titokzatos, közönyös éjszakán, mikor mint rendszerint, mégis hamar elaludt a város, mint aki jól végezte dolgát, jóllehet egyesek fedél nélkül maradtak, egy kisded születéséről, akinek mihelyt a világra nyitotta, máris olyan okos tekintete volt és nem sírt fel mindegyre hajnalig, mint más csecsemők. Jakab ilyenkor sírt. Jakab boldog volt. Estéről estére ezért a sírásért idézte fel, csiszolta tovább a világ első evangéliumát, melyet csak a helyszín kőfalai hallgattak s nyeltek el mindörökre, miután Jakab egy reggelen nem kelt fel többé lebandukolni a fügepiacra. Az Omladék egyik repedésében a füvek alatt, melyek azóta hetvenhetediziglen ugyancsak tulajdon törékeny és porlékony csontjaikra száradtak, szikkadtak a hús huzatban, valahol ott kell lennie még a hárfának, ennek az első és utolsó tárgyi bizonyítéknak, a legszegényebb ereklyének, elfeketedve. A többi száll és világít és megfoghatatlan, mint csillagfényben a por. LÁSZLÓFFY ALADÁR