Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1991. DEC. 24. Háromkirályok Joszif Brodszkij Betlehemi csillag Fagylepte tájon, mely hőséghez inkább, mint hideghez szokott hozzá, s inkább sima lapályhoz, mint hegyekhez, egy barlangban kisded születeti, hogy megváltsa a világot; míg künn, a téli sivatagban erős hófúvás volt. Minden nagynak tetszett neki: az anyamell, az ökrök orrlikán gomolygó sárga pára, a királyok - Gáspár, Boldizsár, Menyhért: az ajándékok, miket idehoztak. Ő még csak pont volt. És pont volt a csillag. Fürkészve, rezzenetlen, ritkás felhőkön keresztül a jászolban mocorgó gyermekre a mennyből, a messzeségből, mélyiből a legvégső határnak, nézett a barlangba a csillag. Tekintete az Atvának. 1987. december 25. Baka István fordítása GÁSPÁR csak állt, áilt a rekkenő nyárban. A játszótéren féllábszárig érő fűben téblábolt. Nem tudtam róla, hogy ez a játszani nagy, komolykodni kicsi fiú miért vonta magára figyelmem. Lassacskán kezdett derengeni valami, ahogy elnéztem folyvást résnyire szúkült szemeit, rőt, középtájt fölfele forduló makacs szemöldökszőreit, vértelennek látszó ajkait. A játszórétszerű játszótéren csak ketten voltak már gyerekek, nyári napközisek, harmadik a napközis tanító. Nem csináltak semmit, vagyis az ember mindig csinál valamit, így hát ők is. A tanító unottan törli kézfejével verejtékező homlokát, a kislány a tarka kartonruháját vissza-visszasimítva nyikorgatja a vasrudakon nyekegő hintát, a bodor kissrác nagyon les valamire a csatornarácson, de nem mozdul. A vöröshajú Gáspár csak áll és lassan mozduló tekintettel néz, hol ide, hol oda. A kép élénken él bennem. Valamit motyoghattam, mert egyszcrcsak odafordul. Egy nevet mormoltam, ahogy később ráeszméltem: Gáspár. Az ő nevét. Vagyis inkább az apjáét. Dehát ugyanaz. A tanító mondta, hogy kinek a fia, hogy ki ez a gyerek, amikor megneszelte, keményen töröm a fejem. Gyere csak ide fiam, szólt kis Gáspárnak. Mire az odajött, nyújtott tenyerét leszorítva a combjához, mint ősképeken baka-dédapáink. Hát mutatkozz be a bácsinak és mondd meg, mit csinál, hol dolgozik az apád. Gáspár mondta. Apja Gáspár, traktoros a tsz-ben. Lámcsak, mégis került valami tisztes szakma Gazsulának. A nyolcadikat odahagyva még semmire se készült. A Kishangos sori háztól nem nagyon akarózott elszakadni, tennivaló bőven került neki is a földön. Okos éppen, nagyeszű sose volt. Mondja a tanító, hogy Gáspár is olyan se ilyen-se olyan. Az esze nem löki le a fejéről a sapkát. De azért egyféle bölcs fajta. Hazugságon se kapta még soha. Közben a gyerek megunja a tanítóval való társalgásunkat és odébblépdel, igazgatni a vizeskannát, meg a napköziből hozott uzsonnáskosaral. Neki is kell visszavinni. Üdvözlöm Gazsu... Gáspárt, az idősebbet. Hogy átadta-c, nem tudom. Pedig kérdezhettem volna. Néhány napja újra a faluban jártam. A Kishangoson jön szembe apja Gáspár, ahogy időközben átkereszteltem. Szevasz, mondom. Visszaköszön, a biciklin csomagot billegetve a helyére. Lcfagytál-c már a traktorról ? Most éppen le. Hát Gáspár? Kérdem és tudja, ez a fiáról érdeklődés. Várja a Jézuskát, vagyis a Karácsonyt, mondja kicsit zavartan, hadarva. Mindig így beszélt. Ha megszólalt egyáltalán. MENYHÉRT ötül. Örül, mert itt van az ünnepek. Nem itt vannak, mert ez úgy egyszerre jön és egybefolyik, hiába van belőle több is decemberben. Apja, ahogy tudom gyárban művezető. Ledolgozzák a két ünnep közöttit előre és olyankor nem művezet. Ráér játszani, gyerekkártyázni a kisiskolás Menyussal, elmennek sétálni is, vásárolni ezt-azt hugikának. Közben megisznak egy pohárka gyümölcslét és Menyus jól érzi magát. Örül. Örül, hogy gazdagsága, a matchboxgyűjtemény nyilván a karácsonyfa tövében tovább terjeszkedik. Érdekes, több karácsony óta ismerem Menyhért-Menyust, de soha fenyőfának nem említette az ünnep díszét. Reá már ilyesmi kifejezés nem hatott. Igaza lehet, mert fenyőfa a karácsonyi erdőben is van. de karácsonyfa a fenyőerdőben nemigen akad. Készül ünnepestre kisbarátom. És éppenséggel nem csak az ajándékok miatt. Hanem azért is, hogy ilyentájt nagyobb a nyugalom, a békesség náluk. Nem veszekedős ugyan senki családjukban, de most, mikor apja a munkahelyi dolgoktól se ideges a kevés szülői szóváltás, ingerültebb beszéd is kiveszett. Szerencsére. Mert nem szíveli a veszekedést. Neki a békesség napi fontosságú és olyan kisbéke értékű. Ha Antal nem rugdossa alattomosan a suliban, ha Gyurka nem firkálja az iskolaköpenye hátát és mindezeket nem kell megtorolnia, mert nincs miért bosszút állni, az a béke. Persze ettől függetlenül nem barátja egyik se, szeretni sem szereti őket jobban. De nyilván az a béke, ha nem dúl harc, jóllehet a szeretet nem föltétlen velejárója ennek az állapotnak. Békesség úgy is lehet, hogy az egyik ország nem szereti a másikat maradéktalanul és mindenért. De létezik-e egyáltalán, hogy egy egész ország szereti vagy nem szereti a másikat? Hiszen az országok országnyi emberből állnak, milliókból. Menyhért királya ugyan saját gondolatainak, de ezeket nem érti tel jesen. Majd megkérdi apját. Annyit tudok, maga Menyhért békességpárti és nem haragtartó. Rám se sokáig orrolt, amikor egyszervolt délutánon leteremtettem. Bőrfocival agyusztálta panelházunk falát, lévén a végnél szőnyegporolóból alkalmas futballkapu. Ahány gól, annyi bumm a fülemben szunnyadozás közben. Ártatlan képpel mondta, hogy igen, van bekerített focipálya a ház túlsó oldalán. De kaput, azt nem raktak. BOLDIZSÁR csillagleső. Tán esztendős kora óta csak akkor tud jóízűen lágy álomba merülni, ha lefekvéskor az ablakon égremeredve legalább egy csillagot ragyogni lát. Ha csak hunyorog, abból három is kell. Jaj az anyának, apának borús-felhős éjszakákon. Kelhetnek tízszer is Boldizsárt pillangók, katicabogarak álomrétjére visszaringatni. Hiába. Boldi még csak óvodás. Mese kell neki és minden, minden amit kitalál. Szeretetből pedig töméntelen, s ezt kívánja minden kinek. Hosszú zokogásból kizökkenteni száz bohóc-nevettető se tudta volna, amikor a farkas-kismalac mese odáig jutott, a farkas a malackák házán kívül, a hidegben kényszerül maradni. Csak a meseferdítő ígéret ért hatást: a kamrába talán bejuthat a fázós ordas. Ott úgyse tud ártani. Azt hozzátenni vétek, hogy legalább elriasztja az egereket. Mert akkor kezdődhetne minden elölről. Boldi mindenkit, mindent szeret. A madarakat, a fákat, bogarakat, a csöndet és a hangokat, a csillagokat, a csiklandozó napsugarat, s a hópelyheket. Kicsit különös gyerek. Mint a neve, amely vezetéknévként még inkább előfordul. Csakúgy mint a Gáspár vagy Menyhért, ötlik fel bennem. Valami arra indít, hogy föltegyem csöndes meditálás, írás közben a lemezt, József Attila dallamosított énekelt versével. És hallom beszélni a mai kis Háromkirályokat is. Hallom ahogy Boldi mondja, a Mikulás a hosszú csövecskén át a nagyokat, anyukákat, apukákat figyeli, nem csak a gyerekeket. Az óvónénitől tudja. Szól a lemezről a zenéssé tett vers, hozzám beszél és velem Gáspár, Menyhért, Boldizsár, s nem tudom miért egy kedves, egyre öregedő költő régolvasott versének foszlányai visszhangoznak: „ a szélpillérek megostromlása - azért is fontos számomra "... De tovább nem jutok. Mintha nagy pelyhekben hullani kezdene a hó a késő éjszakában. BECSEI PÉTER - Szegedről jöttem - mondom bemutatkozásképpen. A kisfiú ijedt arcát látván, bánom is rögvest a szerencsétlen indítást. Orvosi-féle táskám és a városom neve félelmet ébreszt a gyerekben. - Meg ne ijedj! Nem orvos vagyok nyugtatom baktatva felfelé a falépcsőn, és amíg lekabátolok elmondom, miért is jöttem a tejsűrű ködben Pitvarosra ezüstvasárnap délelőttjén. A konyhában telepszünk le. A nagyfiú - igazán nagyfiúsan - megadja a módját. Üvcgkancsóba önti át a narancslevet, úgy kínál. Csaba, a kisebb, immáron megnyugodván, mint egy rutinos nyilatkozó kezdi mesélni az augusztus végén történteket. - Iskolakezdés előtt két nappal volt. Hagymát osztályoztunk a régi háznál a rokonsággal, ismerősökkel. Tetszik tudni, az egész falu a hagymából él. Anyu kissé elmaradt az ebéddel, és én ki akartam menni a kapuba, hogy megnézzem, jön-e már. A rövidebb utat választottam, csak hát a rövidebb úton ott volt a gép. A nagyfiú itt közbeszól, hogy elmagyarázza: - A hagymaosztályozó gépet a traktor működteti, mégpedig úgy, hogy közbeiktatnak egy kardántengclyes meghajtót. - ...és.ezt akartam átugrani - folytatja Csaba - de beakadt a nadrágom szára, és bekapta mindkét lábamat. Aztán úgy, ahogy berántott, ki is dobott. - Nagy fájdalmat éreztél? - vetem közbe, bár nem akartam félbeszakítani a kisfiút. - Nem éreztem semmit, csak az iszonyú ordítozástól ijedtem meg. A földre fektettek, zsákot tettek a fejem alá. Na, ez aztán kényelmetlen volt. A keresztapám szaladt a körzeti orvosért, meg a mentőért. A doktorunk injekciót adott. sínbe tette a lábaim, jött a mentő, vitt Makóra, a kórházba. A főorvos úr megnézett, s azt mondta, ezen csak Szegeden segíthetnek. Á mentőben valami édes gázt adtak. A tanár úr arcát láttam még, de homályosan. 4 * Sándor László tanár urat, a baleseti sebészeti osztály vezetőjét keresem - magyarázkodom a belgyógyászati klinikán a fiatal nővérnek, miután sorra nyitogattam a kórtermeket. - Az elkülönítőben fekszik - mutat az ajtóra, amin még nem kukkantottam be. Az elkülönítő hallatán megrémülök, és fordulnék is vissza, de a nővér már szélesre tárta az ajtót. - Jöjjön csak bátran! - néz fel a Schiller-kötetből a tanár úr. - Ide dugtak, hogy elzárjanak a világtól. Hirtelen felugrott a vérnyomásom 210-re, de most már jól vagyok. Na, de nem azért jött. hogy az én kórtörténctemet hallgassa. A pitvarosi kisfiú esete érdekli, tudom. - Ha nem fárasztom, mesélje onnan, amikor a mentő a klinikára megérkezett. -Nem tudok jobb kifejezést, mint hogy összecsócsálta a gép a kis Csabi Kelj fel és járj! alsó lábszárait. Lenyúzta a bőrt, elszakította az ereket, idegszálakat, izmokat. Szétroncsolta a lágy részéket éppen úgy, mint a csontok egy jelentős részét. Erősen szennyezett volt mindkét roncsolt láb. S hogy milyen a sors? Előtte levő napokban vettük meg azt a készüléket, amellyel a sebet tökéletesen tisztára moshattuk. Legalább 25 liter vizet használtunk cl. - Aztán kezdődött az operációk sora, a harc a kisfiú mindkét lábának megmentéséért. - Nyolc műtétbe került. A csontokból is vágnunk kellett, hogy a maradék izmok elegendőek legyenek a befedésükhöz. A bőrfelületből is nagy rész hiányzott, ezért a combról vettünk pótlást. Lévén mindkét lábán súlyos, nyílt törések, és rongyosra szaggatott lágy részek, ezért a lábszárcsontokba fúrt - a lábszár mellett kívülről rögzített - fémpálcákkal „szegettük" össze a lábat. Korábban ilyen sérülés esetén levágták a végtagot. * ...és levágták volna a 9 éves kisfiú lábait még ma is, ha nem egy jól felszerelt baleseti sebészetre, és nem az átlagosnál felkészültebb szakemberek kezébe kerül. Erről persze csak a folyosón suttognak, hiszen nyíltan nem szabad és nem szokás bevallani, hogy nincsenek egyforma esélyeink, nem mindegy, melyik kórházba, klinikára kerülünk. * - „Kelj fel és járj!" - mondta a tanár úr a második hónap vége felé, amikor FOTÓ: ENYEDI ZOLTÁN végiggurultam a folyosón a nagykerekű kocsival. A járókerettel a nővérpultig biceghettem, ki tudja, hányszor. Most már a keret sem kell. Hirtelen mozdulattal felteszi előbb a bal, majd a jobb lábát a padra, és felhúzza a nadrágja szárát. A látványt nehéz elviselni, még akkor is, ha tudom, a csontba fúrt rögzítőket hamarosan kiszedik, és még akkor is, ha tisztában vagyok a ténnyel, ez az örökmozgó kisfiú, aki az iskolában inkább szétdobálta a radírjait az osztályban, csakhogy felállhasson egy-egy pillanatra, újra járni tud. Értelmes kis tekintetéből látom, észrevette döbbenetemet, a laikus borzongását a vékonyka lábszárból kilógó csavarok látványától. Hogy gyorsan másra terelje a szót, a szobájába siet, és hozza az irgalmatlan vastag könyvet. -Karácsonyi előzetes. Ebben minden benne van, amit a lovakról, a lovaglásról tudni kell. Én ugyanis lovas szeretnék lenni. Mindig is ezt akartam. Tíz órát harangoznak. A mise, úgy látszik, hamarabb-véget ért. mert az utolsó kongatások hallanak, amikor belépnek a szülők. Nem örülnek nekem. Riadtak. Megnyugtatom őket. Nem az édesapa felelősségét firtatom. Ha hibáztak, bűnhődtek már érte, és elég csak a szemükbe nézni, hogy lássam, a lelkük csak akkor lesz végképp nyugodt, ha Csaba a lovaskönyvből tanultakat kipróbálhatja. Talán a jövő karácsony meghozza nekik ezt. KALOCSAI KATALIN