Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-23 / 300. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. DEC. 23. Twin Peaks, avagy az Erdő Szelleme DARVASI LÁSZLÓ Végre egy sorozat, amely szíveket dobogtat, gondolatokat csihol, hangos munkáscsaládok otthonába csöndet varázsol, clitérlemiségit csal cl sürgős fordítástól, agg nénit ültet vibráló, fekete-fehér készüléke elé! Hát persze, hogy a csütörtöki Twin Peaksról van szó. Davitl Lynchesc\ kettő darab opusban találkozhattak eddig a kedves mozirajongók, előbb a Kék bársony, majd pedig a Veszeti a világ című filmekben. Lynch mélyen pszichologikus, ha tetszik, megveszekedett freudista rendező, aki úgy elegyíti a különöset, a hátborzongatót és az irónikusat, mint manapság senki a filmszakmában. Ráadásul ez a Twin Peaks olyan szövevényes, cselekménye oly sok emberi érdeket és akaratot ütköztet, hogy az egyébként rutinos krimi- és parlamcnttudósílás-néző is zavar tárgyává lészen. Egészen addig, mígnem Égy péntek este átkapcsol a kölni illetőségű RTL adójára, és meg nem tudja: ki a gyilkos. Mivel senki örömét, önfeledt szórakozását, hátának jóleső borzongását elrontani nem áll szándékomban, nem is árulom cl, hogy a nagyon gonosz gyilkos nem más, mint a csúful vicsorgó Erdő Szelleme. Ez pedig onnast tudható, hogy a világ eme fejlettebb szegletéről szertesugárzott filmsorozat néhány résszel előrébb jár, s ha jól vettem ki. ezzel, mármint az Erdő Szellemének leleplezésével egyelőre véget is ért. Mondom, ha jól vettem ki, meg aztán arról is hallottam már, hogy az amerikai népakarat - tetszésének és elragadtatásának jeleként - további epizódok elkészítésére kötelezte a rendezőt. Amikor megtudtam, hogy az Erdő Szelleme a gyilkos, bevallom, néhány pillanatra zavarba jöttem, aztán pedig illetlen dühroham fogott cl. Mert, kérem, tudják meg, ebben a jelentéktelennek tűnő clemczgctésbcn mégis csak a mi jövőnkről, mármint a magyar nép jövőjéről van szó. Mert hiszen az a helyzet, hogy néhány kilométerrel nyugatabbra ama bizonyos sorozat évszázadok óta előrébb jár, és ily módon, már akinek erre alkalma van, rendre megtudhatja, mi lesz a történet vége. A magyar nép például azt tudhatja meg, ha figyeli a nyugati sorozatot, hogy bár előfordulnak majd apróbb társadalmi problémák, lesznek kisebb-nagyobb feszültségek, jól fog élni, és nem fogja érdekelni a politizálás, és végre lesz annyi pénze, hogy speciel a Balatonon töltse cl a nyári szabadságát. Azért egy kissé lehangoló, hogy ennyire tudjuk a jövőt. Baj csak akkor van, ha némelyek olyannyira nézik a, mondom: jóval előrébb járó, nyugati sorozatot, hogy azt gondolják, egy-két epizód könnyedén a magyarból is kihagyható, s máris szinkronban vagyunk. Ez egy veszélyes kívánság. Nagyobb veszély azonban ennél, ha néhány különleges kormányügynök hamarabb akarja leleplezni a csúful vicsorgó Erdő Szellemét, a nagyon gonosz gyilkost, mintsem a bizonyítékok alapján ez törvényes, etikus, valóban szükséges, mitöbb megnyugtató lenne. További probléma, hogy sorozat főszerepője az a magyar nép, amelynek sajna mégsem teljes jogú tagja néhány magyar állampolgár. Nem is oly régen a mi Twin Peaksünk egy epizódjában látható volt egy, különben jó szándékú jelmondat, amely szerint mindahányan hivatottak vagyunk megélni a sorozat végét, vagyis hogy mindahányunknak ott a helye Európában. Mondom, mindahányunknak. Ehhez képest, persze, rögvest ellentmondásnak érzem, hogy az a néhány különleges kormányügynök - akik szintén szeretik az almás meg a mákos pitét és, akárcsak a halál, pontosan céloznak - a néhány csúful vicsorgó Erdő Szellemét akkor és oly módon akarják leleplezi, amikor az már nem időszerű. Ne tessék elfeledni, hogy az egy tavalyi rész, a Tavaszi nagytakarítás című epizódjába lett beígérve, s az is maradt, hogy úgy mondjam, egy nagy beígéret. Meg aztán nálunk az Erdő Szelleméből több is van, tetszik, nem tetszik, szériagyártmány, s ha korábban például felismerhető volt pufajkájáról, fakókék uniformisáról, vagy vérvörös bunkócskájáról, mára már úgy alkalmazkodott korához, mint kiskatona ruhája a tavaszi zöldhöz. Szóval, azt kellene itten észrevenni, hogy az Erdő Szelleme már nem olyan, mint régen, és ha mi azt gondoljuk, hogy mégis olyan, akkor ő ezt megköszöni, aztán csúful belevigyorog és bele is röhög a markába, és tovább szedi áldozatait, mert neki ez a dolga, ő már csak ilyen javíthatatlan. Nekem a leleplezésre receptem nincsen. Ámbátor szívesen fordulnék a lélektan ama megállapításához, hogy miniszterelnöktől az utolsó részeges csaragóig mindahányan alkalmasak vagyunk a csúful vicsorgó Erdő Szellemévé válni. Mert hogy ez nem poszt, de nem is kepzettség, hanem embertan, biológiai struktúra kérdése. így vagyunk kitalálva. Ezért aztán nem szabadna az embereket azzal áltatni, hogy ha egyszer áldozat, szenvedő fél, elnyomott alattvaló volt, már nem válhat a csúful vicsorgó Erdő Szellemévé. Bizony válhat, még ha nem is öröm ezt tudni. Ez a mi sorozatunk olyan, mint a nagy keleti vetésforgó. Hiába voltál különleges kormányügynök, előfordulhat, hogy holnap már téged üldöznek. S nem, mert gyereklányokat fojtogattál. Csak a szerepedet játszottad rosszul. S rajtad már az sem segít, hogy tudjuk a sorozat végét, ahol nyakig ülünk a Balatonban, boldogok vagyunk és gazdagok, és rermészetesen, egy újabb sorozatra vágyunk. Karácsonyi koncert Csongrádon A szegedi Canticum kamarakórus és a Salieri kamarazenekar vendégszereplése Lélekemelő karácsonyi hangverseny csodálatos élményével gazdagodtak mindazok, akik szombat délután, a csongrádi Nagyboldogavszony-templomban meghallgatták a szegedi Canticum kamarakórus és a Salieri kamarazenekar (művészeti vezető: Pál Tamás) igényes műsorát. Elhangzott l.otti: Dór miséje, több karácsonyi a capella kórusmű (késő reneszánsz kori és e századbeli, köztük Ave Maria kompozíció is); valamint Corelli Karácsonyi concerto grosso és Bach Magnificat című müve. Szólistaként közreműködött: Szél Bernadett, Jani Gabriella, Megvesi Schwartz l.úcia, Csányi László és Buda Tamás. Vezényelt: Gyüdi Sándor. A kiváló akusztikájú templomban könnyedén szárnyalt az ének, a zene békéltető üzenete eljutott lélektől lélekig. A zeneszerető közönség soraiban ült egy minden részletre odafigyelő spanyol úr, Jüan Martin-Montalvo, a MusioAmcrika madridi megbízottja. aki a Canticum december 30-án kezdődő spanyolországi turnéját menedzseli. Az ő szigorú mércéjű véleménye szerint is: a koncertet kiváló ízléssel állították össze. Corelli Concerto grossojában kiválóan előadott részletek voltak. Ebben a templomban jól hangzott Bach műve, a Magnificat, s megszólaltatásában a kórus magas színvonalú teljesítményt nyújtott. A szólisták kiválóak, s végül dicsérettel tudok szólni a karmester elmélyült munkájáról. A karácsonyi hangverseny házigazdája, Zsótér Antal kanonok bevezetőjében arról is beszélt: szükséges, hogy fogékonyak legyünk a szépre, a zene melege átjárjon bennünket. Ez a koncert ebben segít nekünk. Az adomány is jó célt szolgál, ha nemes ügyet segít. Fölsorolta a koncert támogatóit: Generál Budapest Biztosító Rt., Hungária Biztosító Rt., Kereskedelmi és Hitelbank Rt., OTP Bank megyei igazgatósága és az IBUSZ Rt. (Szeged). Majd rátért arra, ami távolabbi cél, de az alapozást most megkezdik. Ez a bokrosi templomépítés. Aki adományt ad, az segít templomot építeni. A koncertet követő fogadáson Gulyás Ferenc, a Bokrosi Baráti Kör vezetősége nevében mondott köszönetei a támogatásért. A polgármcsterasszony, Losonczi Zoltánné pedig a közreműködőknek és szervezőknek, szponzoroknak fejezete ki háláját. BÁLINT GYULA GYÖRGY Egy népművelő halálára Elhunyt Halmai Béláné Szőkén, mindig derűsen találkoztunk vele. Sokan ismertük és szerettük őt Szegeden, s nem érdemtelenül. Évtizedeken át szolgálta a szegedi közművelődés ügyét, ezért dolgozott mindaddig, amíg elismeréssel nyugdíjba nem vonult a hetvenes évek közepén. Előbb 1950-ig a város szabad művelődésének munkása volt, majd egy sokra törekvő szervezet, a szegedi művelődési otthonok széles és hasznos hálózatának kiépítésén fáradozott. Neve e tekintetben országosan is ismert volt. Elkötelezetten, máig ható eredményességgel tette, amit meggyőződése szerint magára vállalt. Sok rendezvény, számos irodalmi est és más találkozó szervezése, neves művészek, tudósok meghívása, szegedi szerepeltetése, máig élő mozgalmak, intézmények működése fűződik nevéhez. Támogatásával. segítségével kezdte tevékenységét a népszerű szegedi bábszínház is. A szétszórt városi művelődési otthonokat egységbe fogta, közreműködött korszerűsítésükben. Úgy hitte, hogy azok tevékenysége a köznép hasznát, művelődését szolgálja. FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Az idő maszkjai Ünnepi balettest a Kis színházban MESTERSORS. A Szegedi Balett ötéves jubileumán bemutatott ünnepi előadás három egyfelvonásosa közül Juronics Tamás koreográfiája nyitja az estet. A címe A képzelet órája, s valóban, körülbelül 60 perces a táncmű; egyetlen másodperc üresjárat sincs benne, végig lebilincseli nézőit, ami önmagában nagy szó. Az első (szó) mégis legyen a köszönet a Mesternek, Imre Zoltánnak. Az a helyzet ugyanis, hogy az öt esztendeje működő együttesnek nem „egyszerűen" a léte és a sikere múlott rajta; azon, hogy olyan személyiség, amilyen: nem adta fel a harcot, van vezetői, művészi karizmája, alkotói ereje. Az is rajta múlott, hogy öt év sem telt bele, együttese - megváltozott. Mit jelent ez? Imre Zoltán egyéniségét az egészséges művészi önzés és ambíció mellett az önzetlenség, a segítőkészség, a tolerancia, az empátia jellemzi. Csakis így történhetett meg, hogy mellette, a tudatos színházcsináló, az egyéni, sajátos táncnyelvű koreográfus mellett volt tér a társaknak is. Megnyilvánulhatott és fölléphetett mellé egy másik markáns arcélű táncalkotó, Juronics Tamás. Más lett, megújult ettől a „pedig még fiatal" együttes is. Ne tessék azt hinni, hogy mi sem természetesebb ennél. Ezer a példa, hogy nagy formátumú művészegyéniségek miként formálják saját képükre és hasonlatosságukra a közegüket, embereket és műveket, akikkel és amelyekkel dolgoznak; hogy aztán „úgy hagyják"; ha kell, erőszakkal rögzítsék a maszkokat, a megsokszorozott énképeket, s tetszelegjenek. változhatatlannak híreljék megmerevült tükörképeiket. Ezt a gyakori művészi-emberi csapdát Imre Zoltán elkerülte. VÍZIÓ, FEKETE-FEHÉRBEN. Meglepő képpel kezdődik a Juronics-balett: egy teljesen dísztelen termel látunk, amelynek valamennyi fala lengő- és forgóajtó, meg egy óriás ventillátor. Süvöltő szirénahang tör elő - pedig csak szellőztetnek. Falanszter? Űrobjektum? Számítógépterem? Mindenesetre a természet valamennyi eleme ki van zárva innen, minden mesterséges, kiszámított, szigorúan funkcionális. Különös lények türemkednek be a lengőajtókon, gépezetekkel összenőtt figurák, nők, félig szoknyában, félig nadrágban, férfiak, félig zakóban, félig felöltőben, tupírozott hajjal; feketében és fehérben. Tökegyformák, megszámlálható mennyiségű gépies mozdulatra képesek, eszelős tempóban mozognak, teszik célszerűen - nem tudni, miféle dolgukat. Nevethetnékünk támadna, mégis erősebb valami didergető érzés. Ismerjük, hogyne ismernénk ezt az uniformizáltságot, meg ezt az ambivalens érzést: tudván tudjuk, embertelen ez a világ, legszívesebben fölényesen kikacagnánk, mint görbe tükörben a képmásunkat, ám épp ez az, ránk fagy a mosoly - a mi világunk ez ott, a tükörben. A darab főalakja menekül belőle - álomba; de sajna, az álomképeink hasonlítanak a valóságunkra. A képzelet órájának álomfigurái másként gépiesek, mint a fekete-fehér világ egyforma lényei, de azok. A másság eleinte megtéveszti a menekülni vágyót. Egyre közelebb kerül víziója szereplőihez: egy elképesztő, titokzatos, kiszámíthatatlan, háromtörzsű lényhez, s még inkább az első pillanatban egészen emberszabású fiúhoz. Ám miközben az álmodó lány levcdli fekete ruháját, s tűzvörösben élne immár valódi életet, ráébred; nincs menekvés, való és álom között nincs különbség. Péntek Kata táncolja a „rebellis" lányt, élményszerűen. Álom-pas de deux-jc Pataki Andrással (A fiú) álomszerűen szép, maga a mozdulattal, ritmussal, térszervezéssel képpé formált boldogság. A darab egyik csúcspontja; a másik Péntek Kata és Juronics kettőse. A vízió bővelkedik eredeti ötletekben, mozgáskombinációi lenyűgözőek. Az UFO-lény (Juronics, Zarnóczai Gizella, Prepeliczay Annamária) különleges látvány, frenetikus hatást kelt, kitapintható a nézőtéren a tetszés. Kalmár Attila (A férfi), Bodor Johanna, Fekete Hedvig nem csak most, hanem előadásról előadásra egyenletesen magabiztos teljesítménnyel terelik magukra a figyelmet; első osztályú táncosok egy első osztályú együttesben. ÉVSZAKOK? A 24 percben című Lőrinc Katalin-műnek (ami 24 perces) ez is lehetne a címe. Évszakok: vagy a hasontartalmú Körforgás: vagy olyasmi, hogy És a világ így megyen... Egyszer, egy beszélgetésünkkor azt mondta a koreográfus; van egy gondolat, ami izgat, elkezdek dolgozni, aztán a darab valahogy önállósul; olyasforma folyamat ez. mint ahogy egy gyerek felnő, kicsúszik a szülő keze alól, önálló életet él. Nos, volt egy igen izgalmas gondolat, nevezetesen. hogy semmi sem olyan, mint a közhelyeink ígérik, amilyennek lennie kellene, ahogyan a nagykönyvben meg vagyon írva. Minden olyan más. Esetleges. Olyan, ahogyan én, te, ő, mi megéljük. A 24 perces nem más, mint egy nagyon emberszabású bizonytalanságérzet táncszínházi megfogalmazása - modern zenére. Szokásos élctkellékeinkkel. játékainkkal, bútordarabjainkkal népes a színpad, mindegyiknek ideiglenes a helye, s ebben az összefüggésben szinte természetes, hogy némelyik nem a földön, hanem a levegőben lóg... A tavaszias, lebegő boldogságot - biztosra vehetjük - megmegszakítja, vagy inkább forgószélszerűen elsöpri egy fekete alak. A nyáriasan felhőtlen gyermekjáték hirtelen megnevezhetetlen fenyegetésbe vált; az otthon ősziesen csendes derűje a börtön idegesítő monotóniájába, a pár egymáshoz csiszolt érettsége szikár, dörzspapíros magányba. 24 percben - az életünk, harmóniák és diszharmóniák láncolata. SZÚR REÁLIÁK. A Vivaldizenére komponált Imre Zoltándarab az eredeti címen szerepel, „csak" egy évszám került melléje, imígyen: A négy évszak 1939. Az idítás: frenetikus hatású szürrealista „tavaszi" tabló, menyaszszonyruhás férfiak és vőlegényruhás nők a szereplői, elképesztő dolgokat művelnek, a a színpadra helyezett MagWr/e-képelemek keretezik ezeket a „műveleteket", dúl a dekadencia - Vivaldi muzsikájára. Körülbelül ugyanaz „történik" Imre Zoltán balettszínpadán, mint egy szürrealista festő vásznán: meghatározott számú konkrét dolog (szereplő és az ő egymáshoz való, táncnyelven kifejezett viszonyuk) kerül egymás mellé, s az egész együtt valami sehogy máshogy nem közvetíthető érzetet kelt. Ezúttal előérzetet, valami fenyegető abszurdnak, kikerülhetetlen rossznak az előérzetét. Rohanunk a veszedelembe - sugallják a képzőművészeti és irodalmi reminiszcenciákat keltő, egyszersmind ízig-vérig balettszínpadi képek. A rossz előérzet fokozásának mestermutatványa a második tétel, Halál Velencébcn-„képidézetekkel", Hitler-bajuszos bábfigurákkal, gépemberekkel (akiknek szaggatott gesztusaiból a jellegzetes karlendítés-köszöntés formálódik napi használatossá), „a romlás virágaival". Rohanunk a háborúba - hörögnek a farkaskutyák, s lőn, jönnek a pusztítás-pusztulás szimbólumai, az embertelenség jelképei, a fájdalom és a veszteség képei, az őrjöngő halál. Csík György ismét ennek a totális színháznak a tervezője; képei, ruhái meghatározó elemek az egészben. Szirénahang keretezi Az idő maszkjai című estet, amely, biztos vagyok benne, siker lenne Európa akármelyik színpadán. SULYOK ERZSÉBET