Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-21 / 299. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. DEC. 21. „Kívánjon nekem könnyű halált!" Talált melódia FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Magas, vállas, a ke/.ei feltűnően finomak. Olykor heletűr rövidre nyírt hajába, darabos mozdulatokkal gesztikulál, tenyerét végigsimítja a kordnadrágon. Kapásból válaszolgat, nem totojázik. Szúrós szemű, határozott. Van benne egy csomó dac, kivagyiság. A teremtés fékezhetetlen koronája... Állítólag vannak nők, akik az ilyen típusokat szeretik. Antit a férfi mond, az ügy van. Antit csinál, az lehet, hogy nem jó, de el kell fogadni; Hiszen nem velejéig romlott, be is látja, hibázott. Csak hagyni kell neki időt. (íulácsi István két felesége elvesztette a „használati utasítást", mindkettő az életével fizetett. - Mi vár most Önre? - Nem mindegy? Kész vagyok. Életfogytiglan. Ha megérem, jó, ha hatvanévesen szabadulok. - Pedig még csak harmincnyolc. - És örültem, hogy tizenhárom és felet lehúztam. - Hogy telt eddig? - Nem panaszkodhatom. A három lépést mindenkivel megtartottam. A Csillagban is így lehet ép bőrrel megúszni. Ha csomag jött, én is kínáltam..., nem kötözködtem, rám se szállhatott senki..., se kávé, se cigi, se narkó... Alig voltam hatvan kilónál több, amikor bementem, most meg nyolcvanon fölül vagyok. Tornáztam, erősítettem magam. - Tekintélye van benn ? - Az. Kell is. Kaptam is, adtam is. Jöhetett nekem a legerősebb is, ütöttem, küzdöttem... A föllépés számít. Híre megy gyorsan, és ha elkönyvelték az embert, utána már könnyű. - A jegygyűrűt miért viseli? - Emlék. Rajtam lesz, míg élek. A fényképeket is visszaszerzem, megígérték. il .i wtuc iuuivui: - Hát persze! Tizennyolc éve ismerem..., vagyis ismertem. Ott volt ápolónő, ahol a húgom szakácsnő. De akkoriban én nem álltam meg egy nő mellett sem. Balhés gyerek voltam. Elengedtük magunkat nagyon. Aztán mintha megéreztem volna, börtön lesz a vége. Ki akartam szállni, mondom, akkor nősüljünk. Az esküvő előtt két héttel odamentem a lányékhoz. Apósom nem engedett bc, mert részeg voltam. Összeverekedtünk, följelentettek, egy év két hónap lett a vége. Az esküvő elmaradt. Szabadultam, folytattam tovább. - Mit? - Hát, amit abbahagytam. Dolgoztam is. Sebestény bácsinál, jó hírű mester, sok, gazdag szegedi vele építtette a házát. Akkor jött Erzsi. Mezőhegyesi. Védőnőnek készült. Elvettem. A Kék Csillagban tartottuk az esküvőt, apámék fizették. Nem voltam én utazó, a hozomány nem érdekelt. Beszéltük, elköltözünk az apjáékhoz, szerez nekem Mezőhegyesen gépkocsivezetői állást. Mentem is volna, Erzsi nem akart. Maradtunk Szegeden, albérlctcztünk. - Boldogok voltak ? - Kezdetben. Ahogy mindenki, igaz? Gyereket akartam, ő is, de kiderült, nem lehet neki. Annyiszor kaparták. Jó, gondoltam, a fene bánja, ha nem, nem. O ugrált. Hol elment, hol visszajött. Veszekedtünk, marakodtunk, ittunk is rendcsen. Az apósommal ugrottam össze megint. (Az anyósaimmal nem volt nekem semmi bajom.) Följelentett az a szemét, megint mehettem börtönbe. Pár hónap lett volna. Ami garázdaságért, magánlaksértésért jár. Erzsi meg könyörgött, ne vonuljak be, még a halasztást is ő írta. Jön a nyár, jól keresek a kőművesnél, majd ősszel letöltöm a büntetést. Jó, mondtam, de csak szívózott, hogy így, hogy úgy... - A pár hónapból tizennégy év lett. - Anyák napja volt, emlékszem. A Kátai közben mentünk, veszekedtünk, pofán vágott egy nagy kulcscsomóval. Na, mondom, elég. Földhöz vagdostam, csak ütöttem, ütöttem. Elborult az agyam. Láttak ott többen is, senki sem avatkozott közbe. -Féltek, nem gondolja? - Ugyan! Egy hatvankilós palitól? Nem volt nálam semmi. Nézze, én sosem azt féltettem, akit ütnek, hanem a másikat. Tapasztalatból. Mindegy. Ha akartak, lefoghattak volna, de csak tátotta mindenki a száját. Nem ott halt meg, másnap a kórházban... Ez van. Meg volt ez játszva. A tárgyaláson a vádiratból tudtam meg, már ncni is a feleségem, elválasztottak, hogy nem is tudtam róla. Hazudott, hitegetett. - Milyen élete volt a Csillagban ? - Sínen voltam. Úgy akartam kijönni, ahogy bebuktam. Mondtam már. És a szüleim se hagytak el. Levél, csomag, kapcsolat, ezeken múlik az élet odabenn. Nem voltam se önveszélyes. se támadós, se kéeszcs. -Az mit jelent? - Különösen szökő. A Csillagból..., a sok marha. Nyolcszáz kapu, magas kerítés, áram, szögesdrót. Levegőt se vesznek, már el is kapnák őket. ha ki is jutnának. De onnan soha. Nehéz fiúkat emlegetnek. Nehogy elhiggye már! A balhé nagy, amit megcsinálnak, maguk a csávók nyugisak. A gyerekekre háklisak. Ha kicsinálnak egy gyereket, arról rögtön tudnak benn is. Nem titok itt semmi! Alig várják, mikor varrják be. - Mit csinálnak az illetővel? - Na, mit gondol? Tőle kérdezze! Nem lehet dumálni összevissza! Diszkréten intézik a benti ügyeket, az őröket kihagyják a buliból. Ritter volt a kivétel, az csúnya munkát végzett. Na persze engem is fel akartak akasztatni. Ott ordibálták a tárgyaláson... - Úgy tudom, a második feleségével a börtönben kötött házasságot. Hogyan alakulgatott ez a kapcsolata? - December tizedikén volt egy éve... Nézze, az az igazság, inkább Ibolya vett el engem. 0 melegítette föl a régi ismeretséget. Véletlenül találkoztak anyámmal a piacon, érdeklődött felőlem, a bebukott barátaimtól üzent, írjak neki. Sínre ment éppen egy kapcsolata. írtam, járogatni kezdett be. Sokat adott magára, az osztályon megbecsülték. Ápolónő volt. Ne is haragudjon! Az nem semmi ám, amit ő csinált. Negyven kilósán emelgetni, forgatni a betegeket..., ellátni úgy, ahogy ő tudta! Évek óta! Az esküvő? Bejött az anyakönyvvezető, összeadott bennünket, két órás beszélő volt. Ennyi. Én megmondtam, amíg benn vagyok, nem érdekelnek a palijai. Egészséges nő volt. Hát ez sem sikerült. - Miért? Kin múlott? - Kikönyörgött a nyáron hat napra, családtervezés címén. Akkor volt fogamzóképes. Az utolsó napon kezdett cirkuszolni, ne menjek vissza..., ő nem bírja tovább... satöbbi, satöbbi. Ittam volna még egy üveg sört, azért is balhézott. Jól szájonvágtam. Ez volt a köszönet. Mégis megbocsátott, vagyis ő írt egy hét múlva. Miatta vállaltam az átnevelőt is. Szőregen zsákoltam gombaspórát. Újra a visszavonulás gondolatával játszadoztam. Felemelő volt. Nem parancsolgattak, alig akartam hinni a fülemnek. Tizenhárom év után! Gondolhatja! Tényleg szokni kell a civil világot. - Azt mesélik, borzalmas, szinte embertelen, mi volt az Ipoly sori lakásban. A feleségének elvágták a nyakát, percek alatt elvérzett. - Én nem tudom. Volt bennünk. Ibolya hozott bort, sört. Készülődtem vissza. Letelt a négy nap, december 2-án, hatra kellett a Csillagban lennem. O is válással fenyegetőzött. Jó, mondtam, váljunk cl. Nem messze a fejemtől, a falhoz vágta a borosüveget. Nézem, megbolondult ez? Közben citromot akartam fölvágni, tudja, nem szeretik benn a piaszagot. Nekem esett, karmolt, végigszántotta a nyakam a körmeivel. Megláttam a tükörben, hogy még vérzik is. Innentől kezdve olyan lettem, mint egy robot. Még hörgött, mocorgott, vergődött, mikor bevágtam az ajtót. Telefonáltam az átmenetibe. Kések, mondtam, családi okokra hivatkoztam. Aztán beballagtam a kapitányságra. Itt vagyok, lenullázva. - Milyenek látta a civil világot? - Tiszta Amerika. Aki ebben a világban nem él meg, az olyan is... - És benn? - Lehet már hosszú haj, szakáll, tévé, lassan minden. Ha van, aki pénzelje. De már a kapcsolattartás sem a régi. A legtöbb hozzátartozónak nincs pénze vonatra, drága cuccokra. Fa-szappan, Atlantic, ilyen krém, olyan balzsam, nagy a flanc ám! Egy-egy csomag többezer forint, lassan nem bírják megfizetni. Ügy hogy egyre többnek szakad meg a kapcsolata. - Mondja, mit kívánjak magának? - Ellenem fordult mindenki. Eszembe is jutott, le kellett volna küldeni magam, még ott, a hatodikról, vagy átlépni Jugoszláviába. Lövöldöznek összevissza, hátha eltalál egy golyó. Nem érdekes. Tudja, mit? Kívánjon nekem könnyű halált! MAG EDIT - Milyen szép darab! - mutatott a szekrény mélyén árválkodó szaxofonra. - Ugyan ntár, mit kezdenél vele, látod, másnak sem kellett. Hagyd a francba, menjünk innen! Elhordták már mindent! Kinek kell egy szaxofon? - Nekem! Az idősebb, aki már látott „ezt-azt" - ahogy a háború szörnyűségeit hallgatták el egymás között, ha már nem volt erejük a borzalmakat nevükön nevezni -, ráhagyta. - Na hozd, ha annyira akarod, de meglásd, ezért egy üveg pálinkát sem adnak majd! - Nem is azért... Akkoriban esténként egy zenekarban játszottam. Jó kis banda volt emelte ajkához a hangszert a Kölyök. - Meg ne fújd. te balfasz! Még felfigyelnek ránk! - Jó, majd este, ha már nem látnak, nektek is, nekik is játszom. - Úgy legyen! - rántotta magával karjánál fogva a terepszín ruhás, az Öreg, akinek a Kölyök feltétlen engedelmességgel tartozott. A többiek a fegyvereiket tisztogatták. Aznap ugyan nem kellett meghúzniuk a ravaszt, de egyrészt a megszokás, másrészt biztonságérzetük kívánta így. Csendben motoztak a gyertyafényben, kint zuhogott az cső. Az Öreg a sarokban hortyogott, már délután leitta magát. Ilyen időben nem számítottak támadásra. A Kölyök ölébe vette a szaxofont, és némán pögyögtette a hangszer billentyűit. Elgémberedett ujjai egyre biztosabban mozogtak. Talán fél órát ült így. majd mikor már senki nem figyelt rá, szótlanul felkelt, és kilépett az esőre. Mire a falu határának omladékaihoz ért, bőrig ázott. „Talált" hangszerét egy csodával határos módon épen maradt eresz alatt szólaltatta meg először. Előbb néhány szólamot fújt. Mire a jól ismert, messze hangzó melódia végéhez ért volna, becsapódott az első akna. Rezzenéstelenül folytatta a melódiát. Alig egy hónap alatt megtanulta, mennyi idő kell ahhoz, hogy belőjék. Mire visszatért a testszagú, szűk szállásra, már senkit nem talált a helyén. Az aknavetőtűz miatt még a rádiós is a borospincébe húzódott. Bár sejtette, mi vár lent rá, ajánlatosnak látta, ha követi a többieket. A pincében majdnem elverték, de az Öreg tekintélyének köszönhetően, végül mindannyian elcsendesedtek. A becsapódó lövedékeket számolták: 56, 57, 58... Hajnalra 126-ig jutottak. Az őrségváltáskor, társa sárgödrében - ami kis híján a sírgödrévé vált - nem merte bevallani, hogy ő volt az „az állat, aki miatt majdnem kinyiffantak" a tűzvonalban lévők. - Úgyis kiderül! - hajtogatta, s a ködbe meredt. Az ellenségnél is jobban félt a visszatéréstől. A veréstől az Öreg már nem menthette volna meg. Három órát remegett vizes gönceiben. -Te szemét! Megúsztad! - szitkozódott a szikár Dalmát. - Zágrábba visznek, de mondok valamint - folytatta nyugodtabban közénk ne gyere vissza soha! A parancsnok küldte Zágrábba. Gyorsfutárként egy, a Belügyminisztériumnak címzett, lezárt borítékot nyomott a kezébe, majd hozzátette: - Pokolian hülye ötlet volt a kis éji zene, de meg kell hagyni, jól csinálod. Száznál is több aknát pazaroltak cl rád, te Kölyök! Majd a vezérkar eldönti, hol van rád a leginkább szükségünk. A géppisztolyt tedd le, kapsz helyette egy szép magnumot. Csak a szaxit itt ne felejtsd! - Parancs, értettem! - A Kölyök sarkon fordult, bár valójában nem értette, mi a tervük vele. Egyelőre örült, hogy élve - és sebesülés nélül - megúszta a hivatalos felnőtté nyilvánítása óta eltelt hónapokat. Otthon a Belügyminisztérium titkára azonnali hatállyal a gárda tisztjévé léptette elő, majd kétheti szabadságra engedték azzal, hogy utána ismét jelentkezzen, mert különleges bevetésre küldik. Barátnői büszkén invitálták, kéz a kézben, kávéházról kávéházra jártak a terepszín ruhás, ifjú tiszttel, aki valós és kitalált fronttörténetekkel srórai-Q^tafto „ (j^Clfelere osszeseregletteket. A zenekarról nem esett szó. Mások - a katonákról, hazáról, hősiességről, és persze a kedveseiket hazaváró, szerelmes asszonyokról éneklők -, a rég elfeledett, ócska esztrádzenészek uralták a háborús toplistát Zágráb a világégés előtti utolsó óráit élte volna. A kávéházak soha nem látott forgalmat bonyolítottak. A férfiak rámenősebbé, a nők engedékenyebbé váltak a szerelemben, és esténként a kocsmai összeszólalkozásokra olykor pisztolydörrenés tett pontot. A két hét gyorsan eltelt, a Kölyök, akit zenészként Dzsoninak neveztek, senkinek nem említette a szaxofont. A szabadság utolsó napjait szüleivel töltötte. Aludt, évett és néha talált hangszerén gyakorolt. A Belügyminisztérium kapujában görcsösen megrándult a gyomra. Életében először gondolt a jövőre. Élni, kávéházakban ülni és zenélni akart. A Belügyminisztérium titkára ezúttal néhány magasabb rangú tiszttel fogadta. Cigarettával kínálták, s ettől az udvariaskodó gesztustól még rosszabbul érezte magát. „Mint kivégzés előtt - gondolta - tévedni?" Még egyszer megdicsérték bátorságáért, majd ismét a frontra küldték. - A hadnagyi rangot azért kapta, hogy a mi engedélyünkkel szabadabban mozoghasson. Ezentúl hetente jelentkezzen új parancsért! Mindig ott fog játszani az ellenségnek, ahol a hadi helyzet ezt megkívánja - ismertette a különleges feladatot a vezérkar magas rangú tisztje. * Miiét a belgrádi éjszakában ismertem meg. Ó volt az egyetlen a „Három kalaphoz" címzett vendéglőben, aki a frontviseltek közül nem akart a háborúról beszélni. Mivel a többiek nem találtak más témát, külön asztalhoz ült és egyedül ivott tovább. - Mi baja? - kérdeztem ismerőseitől. - Mile egy külön történet. A legvagányabb fickók egyike volt azelőtt. Leszerelték, mert az a másik odaveszett. Nem fúj és nem beszél. Túl kellene tennie magát rajta suttogta halkan a szintén Vukovárt járt Szávó. Egész este Miiéről kérdezősködtem. Nem szívesen beszéltek róla, de végül összeállt a történet. Éjféltájt átültem Mile asztalához. Nem hittem, hogy szóra bírom. Némán ittunk, néha találkozott tekintetünk. Már tudta, hogy tudom, vagy sejtem, miért nem ül a többiekkel. Zárórakor nem hagyta, hogy én rendezzem a számlát. - Majd holnap... - kezdte halkan. „Majd holnap megmutatom." Másnap ismét részegen láttam. A város határába, egy legelőre vitt. Több száz métert gyalogoltunk a nedves, barna fűben, mígnem egy friss sírhanthoz értünk. - Ide temettem magam. Mellé. Vukováron találtam meg a szaxofont, pedig ott soha nem játszott... És nem is fogunk, pedig jó kis duó voltunk. - A hangszereket temetted ide? - kéreztem. * Dzsoni hónapokig járta a frontokat Dálmáciától Szlavóniáig. Esténként szaxofonszólóival bosszantotta az ellenséget, amely rendre golyózáporral válaszolt. Idővel a másik oldalon is feltűnt egy hasonló bátorságot és makacsságot tanúsító trombitás. Még Vukovár eleste előtt, egy Pakrac-környéki falunál találkoztak először. Dzsoni kezdte, Mile válaszolt. Egészen hajnalig játszottak úgy, ahogy korábban a fronton soha. Az utolsó langyos, őszi éjszakán néhány órára elnémultak a fegyverek. Dzsoni szaxofonjának hangjait akkor hallották utoljára. VARGA IVÁN