Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-21 / 299. szám

Elég egy városban körülnézni, hogy az ember többé ne rettenetes és drámai képeket lásson maga előtt, ha válságról, gazdasági összeomlásról meg társadalmi csődről hall. Nem - ez is. mint minden a maga fojtott útján halad, amíg egyszer ki nem tör. Addig: a dolgok iránya és célja ismeretlen. Az infernumot nem megjelenési formái különböztetik meg a világtól. Ami itt van, az nem testet, hanem színt és arcot ölt vagy veszt, ami ez esetben ugyanaz. Az ember kilép a reggeli utcára, köd van, az úttestről egy bozontos kutya bámulja, és kecegve elindul mögötte. Az újabb utcák újabb kutyákat hoznak, van amelyik hármat-négyet is, nemsokára egész csapat követi. Az ember szorongva hátra-hátra pillant, talán ez a baj. Végül egy kávéházba menekül be, majd egy másodikba; egy harmadikban már főznek kávét. VAN. Es ez a szó nagy jelentőséggel bír. Az utca szatyros emberei: a van vadászai. Ravasz tekintetű nénikék, álmos, megbántott férfiak. Van-nal telnek meg a koszlott szatyrok. A van - áru. A van alakkal, térfogattal, színnel, súllyal rendelkezik, csak magyarázat nincs rá. Sőt, a van él is, a van-nak törvényei vannak de ez így már megtévesztő, mert többes száma viszont nincs. A kávéházi polcok körül szalagok kunkorognak, a műanyag kanalacskákat zavaros vizű pohárból veszi ki az ember, ragad rá a cukor. Ismerik a karácsonyi szomorúságot? Diszkrét infernum Soha annyira nem rémültem meg, mint aznap este a szeméttárolónál. A hatalmas bádogkonténer a lakóházak között állt, három-négy tömbből hordták oda a szemetet - aztán havonta egyszer lapátokkal felszerelt, édeskés szagú emberekkel megérkezett egy emelődarus teherautó és új dobozt tett a szemétkör tiszta foltjára. Egy ilyen eset után történhetett, mert a konténer még nem volt tele. így estefelé, télen, óvatosan kellett eljárni, mert előfordult, hogy a sötétben izzó szemű macska ugrott fel, vagy felzavart kutyák törtek ki a szemét melegéből, s a körültekintő ember ilyenkor dobogva, zajosan közelített, esetleg nagyot kiáltott a vödör kiürítése előtt (az esti udvarban néha felharsant egy ilyen ordítás, de odabenn mindenki tudta már, mi történik). így tettem én is, s amikor a kiáltás elült és a kuka felől nem jött semmi zaj, csak akkor léptem melléje. Ám a megkönnyebbülés egy csapásra rémületté változott - a bádogdoboz belsejéből tárgyilagos, szinte kulturált emberi hang hallatszott, valaki, mintha csak az elkövetkező rövid együttműködésünket kívánná irányítani, valaki rámszólt. - Mért olyan ideges? Várjon egy percet! Hát vártam, s innentől már könnyen ment minden; ő helyet csinált, én meg elnézést kértem, és kiürítettem a vödröt. Aztán szépen elbúcsúztunk. A mérték Az életünknek mérték kell. különben nem mérhető. Az aktatáskás Coriolannal mindig a Györgyfalvi úton. a Májer kocsma közelében találkoztam, mivel mindkettőnknek pontos útvonalunk volt. A reggeli szürkületben egyetemi óráimra sietve már tudtam előre, hogy Coriolan nemsokára feltűnik szélesen csámpázó lépteivel, és az eszelőseknek azokkal a jellegzetes mozdulataival, amiket már mindenki ismert a városban, ha nem tőle, akkor mástól. Minden városnak vannak bolondjai, de ott és akkor (mert tünékeny dolog Éleik és halottak Ez a kereszt, amit a temesváriak állítottak az Opera-térre a két évvel ezelőtti tömeggyilkosság áldozatainak emlékére, egyszerű fából és nyomorú sarokvaskerettel, ez a kereszt a hősiesség egyik legkülönösebb emlékműve. Amiről szól, az nem is a hősiesség - a hiábavalóság fordítottja inkább. Itt a negatívhoz mérnek. Mert van először is a nincs. Ezen kívül az a van. ami nem nincs. Ennél biztosabb módját nem is ismerem annak, hogy az emberek a nem útján tömegével kerüljenek közel a nemléthez. A nincs-hez való viszony már-már bensőséges, lett sokkal bensőségesebb, mint az a kapcsolat, amely a temesvári harcok elszántságának elő példájához köti az embereket. Mert volnának helyek, ahol a legendák, mint a forradalmaké mindig is, a jelennek szólnának, átalakulva, kiigazítva és persze kihasználva az utolsó csepp emlékezetig. De itt nem: az áldozatokat itt két semmi év után máris nem a tettükért tisztelik. Hanem a halálukért. A temesvári Opera-téren a gyors halál emlékműve áll a lassú halál tercben. Az ember befordult szemmel néz a világra. Túlélőik Ekkor gondoltam először arra, hogy kell egy kis nyomor-íze legyen az életnek. A szabadság, ami árnyalni tanít, egyben meg is foszt saját átélésének örömétől. Nem tudok rá jobb szót: átélni - mert a szabadságot élni lehet, az átélés öröme a szabadulásé. Dél van, a forradalom évfordulójára rendezett román-magyar baráti találkozó szünete, ebéd a Timisoara szállóban. A meghívottak többsége nagykabátban, vagy ha nem így, akkor dideregve ül asztalhoz, sokuk ismerős, nagyot öregedetek amióta utoljára találkoztunk. Valaki azt feleli erre, hogy nincs mit tenni, aki itt él, annak vagy a didergést kell elfogadnia, vagy a nagykabátos ebédelést. Mindkettő öregít, bár nem annyira, mint a nagykabátos didergés. A lehet és a kell szavak egymással nem cserélhetők fel. Ez a kényszerűség-állapot nyelvtani szabálya. Ebéd közben, a halk zsibongásban Tőkés László föláll, kétszer-háromszor megcsöndít egy üvegpoharat. Ettől a hideghez, a savanyú gózű levesekhez, a nehéz télikabátos lélegzéshez sehogyan sem illő üveghangtól - ettől lesz csend a teremben. Aztán egyszerű hangon Isten áldását kéri az összegyültekrc és ismét köszönti őket. Az előbbi üvegcsengés még ezután sem foszlik szét. De nem is erről kellene beszélni. Hanem arról a bennsőségességről, amivel a püspököt emlegetik. Az emberközeliségnek ehhez a szintjéhez csak azok jutnak el, akik maguk közelítik meg az embereket. A költők adják ki ennyire magukat. Vagy még a költők sem - a halott költők inkább. Kolozsvári író barátomról hallottam egy történetet, és most honvágyat érzek iránta. - Hát túléltétek... - köszöntötte fel biztatóan magyarországi írótársa a rendszer bukása után. 0 pedig - látom, ahogy erre felkapja pezsgőjét, és ezt feleli: - Hát nem éltük túl! Ez az a hely, ahol élő és halott költők között el-eltünik a különbség. PANEK SÁNDOR Harc a túlélésért Van-vadászat Egy társaságban egyszer nekem szögezték a kérdést: mi Románia? Hogy pontosabb legyek, mi az a fátyol az emberek tekintetén, a figyelmük miért irányul annyira és ilyen sehol másutt nem tapasztalható módon önszemélyük felé - s egyáltalán: miért oly szürkék a városok. Mit felelhettem volna? Az ember megébred egy hideg reggelen, és nem tudja mi baja lehet. Valami történt vagy nem történt, csak még mindig van. így látom Romániát, ezt az esti reggelt. ez is) ó volt az elsó számú, a politikai. Aki vette a bátorságot, és követte, az tudta, hogy Coriolan, nap nap után ugyanazokat a szövegeket mondja el, útvonalának percre és méterre meghatározott szakaszain, szóról szóra ugyanazokat. Ez akkor olyan rendjénvalónak tűnt, mint az, ahogy a közeli Demeter kápolna mellett a pópa óránként megpengette a harangláb zsinegre függesztett vasát. Coriolan útja az idő korszerű mértéke lett. Mert, ha nagy ritkán eltűnt egy időre, (valamelyik járőr elvitte mosdatni és borotválni) a Májer kályhásai és bádogosai, nyugtalanul, rossz érzéssel súgtak össze: valami történni fog. De nem történi semmi, Coriolan mindig visszatért és megint hónapokig csámpázott a városban. Úgy végezte, ahogy a rossz órák szokták. Egy napon megállt, nem ment tovább. Aznap összes szónoklatait a Mayer előtt mondta el, majd újrakezdte és ez így ment délutánig. Elvitték.