Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-20 / 298. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1991. DEC. 20. Lesz egyetem? Vagy elsorvad? SULYOK ERZSÉBET Élesen rög/.üll a kép: állunk a Dóm előtt, a színpadon, a Nagy Magyar Művész, meg én, a vidéki slapaj. Mutatok neked valamjt mennydörgött a sztentori hang (mindenkit egyből tegezett, csak úgy, szokásból), bizalmasan a vállamra helyezte súlyos karját, a másik kezével körbemutatott a téren: „Ennyi ez a város, látod? Ami az egyetemi épületeken kívül van, az nulla, laposság, szellemtclcnség, tudatlanság, por..." Hát így nem lett semmi életem első interjújából a Nagy Magyar Művésszel; hogy is írhattam volna meg azt a dühös szitoközönt. amivel elárasztotta ezt a várost, amit pedig - hiszik, vagy nem szeretett. Azóta is ez a kép ugrik be, meg kísérője, egy furcsa kettósségérzet, amikor arról van szó: város és egyetem. Ezt választotta témának a Liberális Alapítvány a legutóbbi klubprogramjához, meghívták az egyetemek vezetőit, meg a polgármestert. A vendégeket túlnyomórészt az egyetemi emberek hallgatták. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer tágabb körben, a városi polgárok részvételével tisztázódhatnának némely fontos dolgok e tárgyban. (Egyebek mellett azon gyakorlatias megfontolásból is, hogy a legközelebbi diákmegmozdulások idején ne lehessen szembeállítani egymással a városi és az egyetemi polgárt, mondván, az utóbbi „törpe minoritás" a létminimum alatt tengődök rovására követel magának ezt, meg azt...) Ha például most, kedden este ott lettek volna, akik legutóbb értetlenül nézték, miért visznek koporsót (jelkép!) a diákok a városon át, talán értenék máris. És talán segítenének - lobbyzni. Merthogy lobbyzni kell, nincs mese, derült ki az egyetemi vezetők és dr. Lippai Pál beszélgetéséből. Tegyük hozzá: számukra ez már rég nyilvánvaló, csak... Az az ember érzése, a szándékokhoz még a technikák hiányoznak. Most éppen miért kéne lobbyzni? Hagyjuk az e pillanatban vitatott költségvetést, az. már minden valószínűség szerint úgy rossz, ahogy van - a lerobbant egyetemek nézőpontjából is. S úgy megy át, rosszán, ahogy van. Dc Róna-Tas András, a JATE rektora új információkkal szolgált a beszélgetésen, olyanokkal, amelyek reményt csillantanak szegedi egyetemi fejlesztésekre - ha ügyesek leszünk. Elmesélte a professzor, hogy a nevezetes napon. Luca napján, december 13-án voll a rektoroknak szerencséjük tárgyalni a pénzügyminiszterrel. Kupa úr nem kisebb dologra bólintott rá. mint a magyar felsőoktatás teljes rekonstrukciójára. Arra, hogy 1993-ban mindenképpen meg kell kezdeni ezt a nagyberuházást. Vegyes bizottság lesz, miniszteriális és egyetemi emberekből, akik legelőször megkísérlik fölvázolni legalább tíz évre előre, hogy milyennek kell lenni a hazai felsőoktatásnak. „Sarokpontokat" jelölnek meg, úgymint: a felsőoktatás részesedése a nemzeti jövedelemből, az oktatásra fordítandó összeg a költségvetésből - különös tekintettel az európai normákra (amelyektől úgy el vagyunk maradva, mint kóbor csikó a mamájától), az elhatározott rekonstrukcióra, azon belül is az épület- és műszerigényekre, és (igen, itt is!) a struktúraváltásra. Hogy a fejlesztések első ötéves szakaszában mi és mennyi jut Szegednek, azon is múlik, sikcrül-c lobbyzni. A polgármester persze benne van a dologban, hogyne lenne, amikor bizonyosan tudja: Szeged nem város az egyetemek nélkül. Márpedig az itt a kérdés, hogy - miként a. rektor fogalma/ott - lesz-e egyetem vagy szép csöndben elsorvad... El is határozták azon melegében, hogy januárban a város és a szegedi felsőoktatás valamennyi érdekeltje összeül: pontosan meghatározzák, kinek mit kell tenni - például azért, hogy ne a vízfej táguljon tovább ez alkalommal is. Összefogva a vidéki egyetemi városokkal, elsősorban Péccsel, Debrecennel, „erőteljes nyomás" szükséges: ide (is) a pénzt, ne csak Pestre! Itt vannak aztán (vagy hol is vannak?) a képviselő urak! Legfőbb ideje - hangoztatták a keddi fórumon -, hogy a Parlamentben is kiderüljön, hol választották meg őket; a rendelkezésükre álló eszközöket használják a helyi érdekek érvényesítésérc. Tessék ízlelgetni, hogyan hangik: „vidéki egyetemi lobby". A magam részéről nem bánnám, ha mihamarabb közhasználatú kifejezés lenne. És a városban „megnőne" az egyetem, az Universitas. A mostaninál jóval többen lennének a polgárai, akik a mostaninál számosabb épületben, megfelelő közegben (infrastruktúra) tölthetnének boldog tanulóéveket. Jönnének, mennének, maradnának, visszatérnének; és közben kitalálnának és megcsinálnának mindenféle új dolgokat. Itt mindig minden mozogna. És senki se mutogathatna többé holmi porral fedett laposokra... A gyermek- és ifjúsági alapítvány támogatottjai A Dél-magyarországi Gyermekés Ifjúsági Alapítvány eljuttatta szerkesztőségünkbe az 1991 utolsó negyedévére cső pályázati kérelmek eredményeit. A kuratórium a következő intézmények és személyek számára adományozott pénzösszegeket: Szegedi ifjúsági ház, Kossuth Zs. Gimnázium, SZEDIPESZ, Bűte Zsolt, Bozsogi Péter, Nagy József, JGYTF Vegycskara, „Borica" Kulturális Egy.. Sándorfalvi Alt. Isk„ Sportrendezvényekért alapítvány, HEX Kft., Juhász Kornélia, Padár Beáta, Guiro Együttes, Kézilabda és Szabadidős SE, Hopping Mad táncegyüttes. Csonka J. Szakközépiskola, Miháczi János, Tömörkény I. Gimn. Alapítvány, Mindszenti Ált. Isk., Csongrád Megyei Pedagógiai Intézet, Németh László Könyvtár, Katolikus Egyetemisták és Főisk. Egyesülete, Somogyikönyvtár, Révész Szilvia, Alba Klub, Ham János cserkészcsapat (Mindszent), Hangos Könyvtár, Vakok Klubja, Katolikus Ifj. Iroda, Csongrád Megyei Könyvtárosok Egyesülete, Barát János, Csanádi II. Sz. Óvoda, Hccskó Gabriella, Lajkó Levente (Üllés), Hóvirág Kult. Egy., Szentesi Református Egyház, Kiszombori Óvoda, „Bánát" Szerb Kult. Egy. (Deszk), Széchenyi Ált. Isk. (Makó), Kereskedelmi Vendéglátó SZKI (Szeged), Tisza Volán SC, Arany János Ált. Isk., Tini-telefon Lelkisegélyszolgálat, Kistisza utcai Óvoda, Táborosi István, Boros Ágnes, Diabctescs Gyermekeket Támogató Egyesület, JATE Kulturális Titkárság, JATE Károlyi Kollégium. Bartók Béla Műv. Közp., Molnár Mária, Hegedűs István, Bohus Mihály. Ötéves a Szegedi Balett Ünnepi előadás: Az idő maszkjai A balettjubileum alkalmából ősbemutatókkal, valódi táncszínházi eseménnyel köszönti közönségét az együttes: Az idő maszkjai címmel három vadonatúj koreográfiát, Juronics Tamás, Lőrinc Katalin és Imre Zoltán műveit láthatjuk ma, pénteken este a Kisszínházban. Az ifjú koreográfus-táncos, Juronics Tamás immár kilép a stúdióbalctt kísérleti színpadáról, ami önmagában is ok az ünneplésre. Hiszen nem minden bokorban terem manapság invenciózus táncalkotó, s igen nagy szó, hogy a „termő bokor" éppen a jubiláns szegedi együttes. Az új Juronics-műben - amelyben maga az alkotó is táncol - afféle görbe tükörben szemlélhetünk egy különös világot. Különöst, de ismerőst. - Hideg, zajos, falanszter-szerű a terep, furcsa figurák mozognak a mai büroktata-világ kellékei, giccsei és közhelyei között. Egyikük - Péntek Kata táncolja víziójában olyannyira nem emberinek tetszik ez a különös társadalom, hogy szemlélőjében határozott ellenérzéseket kelt. De menekvés nincs. Bolondókháza-képpel zárul a darab, hiszen abnormálisnak minősül, aki kívülről is képes látni a saját társadalmát; ám a „nem normálisak" világában ugyanaz a monotónia és uniformizáltság uralkodik, mint „kint"— mondja Juronics A képzelet órája című balettről. Az est középső darabja Lőrinc Katalin: 24 percben című koreográfiája. - A cím? Tulajdonképpen a véletlen műve: nehezen találtam megfelelő címre, ezért megkérdeztem a táncosokat, s mivel az egész est, mindhárom koreográfia valamiképpen az időhöz kapcsolódik, egyikük azt találta mondani, legyen a címe 365 nap. De hisz ez csak 24 perc - mondtam én, s ez maradt. A négy évszak 1939 című Imre Zoltán-mű zárja az ünnepi estet. A Vivaldi-zenére komponált tánc: a múltunk. Vagy mégsem? Kísértetiesen ismerős a háborúba rohanó világ dekadenciája, élveteg őrjöngése, a mindent, életet-halált is kiárusító kufár-lét. A jubiláns együttes nehéz körülmények között készült a premierre; a színházban egyre inkább eluralkodó kaotikus viszonyokat - reméljük - szerencsésen túléli ez az amúgy is, mind az öt éve alatt sokat küzdött csapat. Magyarország egyik legmarkánsabb arcélű, kitűnő együttesében Magyarország legrosszabbul fizetett táncosai talán elég harcedzettek ahhoz, hogy kibírják együtt, amíg jobb szegedi színházi korszak következik rájuk... Karácsonyi Tiszatáj Ágh István nagyon szép verseivel kezd a decemberi Tiszatáj. Karácsony közeleg, s egy finoman megrajzolt metafora erejéig az egyik versben, mint apró vontatóhajó tűnik fel az angyal. Vasakkal megrakott uszályokat húz a vízen, mintha a mennyei tollfosztóból fuvarozna. Pctri Csathó Ferenc verseiben nincs elégikusság. Az első téma egy balkáni polgárháború, ez év augusztusának datálásával. Katasztrofikus a többi kép is, kopár ég, Krisztus kiontott vére, talpig feketébe öltözött anyák. Nincs feloldás és nagyon jó versek. Aztán az angyal Simái Mihály versén biceg át újra. Szürke és a szegénység angyala. Kurdy Fehér János izgalmas prózaversei egy korakeresztény miniatűrről szólnak, melyről az a legenda járja, hogy birtokosa a sors irányítója. Zalán Tibor a fiatalon, harminchat évesen elhunyt költőbarátról ír. Sziveri János utolsó napjairól, s az utolsó két könyvről, a Bábelről és a Magánterületről szóló fájdalmas esszében több más gondolat mellett előkerülnek például a kor aktuális líraproblémái, hogy tudniillik politizálhat-e költő, s ha igen, hogyan. Az írás azonban mégis inkább a halálra készülő Sziveriről szól. Éppen tíz esztendeje vezették be Lengyelországban a hadiállapotot. Kis Gy. Csaba irodalomtörténész, a lengyel irodalom értője naplót írt ezekben a napokban, amit végül el is nevezett Lengyel Naplónak. Ezeket fájdalommal és aggódással teli, mondhatni értelmiségi kordokumentumokat adja most közre a lap. Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a statárium tizedik évfordulójának alkalmából egy lengyel közvéleménykutató intézet felmérést készített. Ebből kiderült, hogy a lengyel emberek 53%-a utólag elfogadhatónak, mi több szükségesnek gondolta Jaruzelski tábornok áldozatokat is követelő lépését. Szerintük így menekült meg az ország az orosz inváziótól. A történelem fintora. Vagy inkább packázása? Bach-muzsika a színházban Ennél nehezebb lehetett azonban a vezénylő Sallai Imre karmester választása, amikor döntenie kellett, hogy milyen előadói stílushoz csatlakoztassa a maga koncepcióját, hiszen a rendelkezésére álló előadó-apparátus eléggé heterogén testület volt. Ez persze nem a hangszeres és énekesi felkészültségre vonatkozott, hiszen az instrumentális megoldások szinte kivétel nélkül feddhetetlenek (sőt helyenként káprázatosan virtuózak) voltak, s az énekesek is jobbára megtették a magukét, hanem a felfogás és a stiláris jártasság különbözőségeire. A dirigens hát nyilván úgy határozott, hogy a rendelkezésére álló próbaidő alatt nem merül el részletesebb elemzésbe, megbízik előadóinak magával hozott készségében, a zenei anyag alakításában nagyobb felületeket alakít ki, friss tempókkal kíván a karácsony öröméről szólni, hagyja Bachot - dalol az magáért. Következésképp egy, a Kari Richteréhez hasonló, némileg merev tempóvételű előadást hallottunk, olykor a türelmetlenség érzetét keltő túlsietésckkcl, miközben az az aggodalmunk támadt, hogy a bachi táj ebben az iramban nem tud teljesen feltárulni. Ugyanakkor éppen a korálok megnyugtató lejtése adott bizonyságot arról, hogy ez az. együttes milyen sokat tudáia közölni Johann Sebastian üzenetéből. Az. előadás persze sok jeles erényt is mutatott, és rögtön ide kívánkoHétfőn este a Filharmónia bérletesei J. S. Bach Karácsonyi oratóriumát hallgathatták meg a „SEIKO Mesterhangverseny" sorozat keretében. Azaz voltaképpen három kantátát abból a hatból, melyekel a lipcsei Mester a karácsonyi ünnepkör alkalmaira komponált. A teljes sorozatot - terjedelme miatt nemigen szokták összefüggően előadni, és így az előadók mindig kényszerű választás elé kerülnek. Mi is hiányoltuk például a második kantáta világszép Sinfoniáját, vagy a Frohe Hirten tenoráriát, helyettük viszont kaptunk más, nem kevésbé élményt adó zenéket. zik az Antal Mátyás karigazgatása alatt dolgozó Magyar Kamarakórus dicsérete. Ez a viszonylag kis létszámú, transzparens hangzású, koloratúraképes társaság az igazi Bach-intcrprctátor jegyeivel örvendeztetett meg. Színes női szólamokat, világos, rugalmas tenort hallottunk, tán csak a basszus lehetett volna valamivel testesebb, dc ha a fiatalság sok helyütt előny, éppen itt némiképp természetes gátja egy öblösebb hangképzésnek. A szólisták közül messze kiemelkedett Németh Judit. Meleg, homogén orgánuma, intelligens, ám mégsem csinált, de természetes formálása, a stílusban való feltétlen jártassága minden megszólalással „zeneközelbc" ragadott. Bátori Éva is jól megfelelt feladatának, de kétségtelen, hogy mai hangvétele inkább egy jelentós operai pálya, mint az oratóriuménekesi feladatkör felé utalja. A tenorszerep betöltését importból oldották meg. Ferdinad von Plettenberg muzikális erényei gyakran árnyékba kerültek azon aggodalmunk miatt, hogy az inkább erőből, mint technikával képzett magasabb fekvés kibicsaklik. Tóth János, a kiváló énekes-színész kellemes meglepetést okozott. Tanúi lehettünk, hogy itt-ott kevésbé hajlékony orgánumát érzékeny és biztos muzikalitás mozgatja. A hangszeres szólisták közül kiemelkedett a szuper virtuóz trombitaszólam, az oboa d'amore könnyedséget és affektust ötvöző művésze, viszont sajnáltuk, hogy a csembaló nem szólt színesebben és gazdagabban. A hegedűszólótól több beszédességet és biztonságot vártunk volna, az viszont igaz, hogy koncertmesteri vezetése alatt puhán, szépen, érzékenyen szólt a zenekar magját képező vonósrészleg. így aztán végül is őszinte és lelkes tapsokkal köszöntük meg a SEIKO és a Nemzeti Filharmónia karácsonyi ajándékát. MESZLÉNYI LÁSZLÓ Söpröm a nagyállomásra vivő utcát... ...és közben újragondolom a most olvasott, okos érveket a régi-új utcanevek javasolt visszaállítására. Zöld kert - ízlelgetem a levitézlett Hámán Kató lehetséges utódát. Most az én reszortom a járdatakarítás, véletlenszerűen osztja be egymás közt ezt a kötelező feladatot a házban lakó négy felnőtt. A változtatás igénye a rendszerváltás jegyében érthető: miért pont itt maradjon mementóként egy munkásmozgalmi vezető neve, még ha másodvonalbeli is! Szerencsére a japánakácok levélzetét már korábban összehordták, így csak az összegyűlt porréteggel van dolgom. Zöldkert utca... Az én felszínes-laikus benyomásom az érvrendszer súlya alatt az, hogy az utcanévadás egy külön tudomány. Módszeresen a mindig elszürkülő homlokzattal kezdem, majd ezt az ablakpárkányok, később a lábazati párkány pormentesítése követi. Ezen belül az utcanév-változtatás külön kategória, ahol a rendező alapelvek (például névbokor-elv, tájékoztatás elve, helyi jelleg elve, stb.) mellett további az idők során kikristályosodott - rendezőelvek kavarnak be. Az asffaltjárdát legjobb lenne slaggal lecsapatni, akkor nem porolna így, persze, most nem lehet, mert jégpályát csinálnék vele. Természetesnek tűnik, hogy esetenként más és más rendező elv érvényesül a névváltoztatásnál, különösen, ha belátjuk: a politikai semlegesség és a jó hangzás is fontos szempont. Zöldkert utca... Az útburkolat és a járdák közölt húzódó gyepfelület - mely egyre csökken a kocsibehajtók, parkolóhelyek miatt egyes szakaszain néhány ittlakó cserjét ültetett: ez némi szűrőt jelent a számottevő busz- és egyéb forgalom miatti porképződés ellen. Szűr készöld előkert utca... - játszik velem egy komolytalan gondolat. A matematikai valószínűség szabályai alapján a testületi döntések törvényszerűen bölcsebbek az egyéni megítélésnél. Előkertek persze itt nincsenek - nézek végig - igaz, a kertekbe, udvarokba se lehet belátni a hagyományosan nagy, tömör kapuzatok, s az egyre zártabb, magasabb beépítés miatt. Csak a felületes kívülállónak jó megoldás tehát például a Szent Ferenc utca (névbokor-elv), vagy a Vaspálya utca (helyi jelleg elve) visszaállítása. A feladatot leküzdöttem, az eredménnyel átmenetileg okék vagyunk. Az anakronisztikussá vált Zöldkert elnevezésre a ma még Hámán Katónak nevezett utca érdemtelen ugyan, de legalább tudjuk, hogy mi a jó nekünk, városlakóknak. Egyébként borítékolok egy utcanév-javaslatot - alternatívaként (tájékoztatás elve) arra az esetre, ha alkalmazzák azt a rendeletet, amelyet tudomásom szerint épp ezekben a napokban erősít meg az önkormányzat közgyűlése: „...földrajzi-névadásnál (utcanév adásnál) meg kell ismerni a terület lakosságának véleményét...". Az egyenesen álmaim nefovábbja lenne, ha a rendelet a helyi társadalmat - lásd a régmúltban általános, spontán elnevezéseket, melyek hivatalosakká váltak - döntési jogkörrel ruházná fel. Ekihelyezett hatáskör tulajdonképpen teljesen ártalmatlan, a kockázat minimális például a súlyos költségvetés-jóváhagyáshoz, vagy egy komplex rendelet-alkotáshoz képest. A technikai részletkérdések megoldhatók. Az utcanév-ügyben látszólag lényegtelennek tűnhet, mégis elég sokról van szó: ezen a ponton lehet(ne) újraaktivizálni az apolitikussá vált, bizalmat'vesztő, helyi társadalmat. NAGY IMRE